Nem számítunk rá – A Wilco és a váratlan lemezek (1. rész: profil)

2015.08.04. 14:14, rerecorder

wilco-2015-photo-by-danny-clinch_1.jpg

2015-ben a meglepetésalbumok már cseppet sem meglepők, sőt lassan tényleg az lesz a váratlan húzás, ha egy nagy előadó nem titokban dolgozik új lemezén és nem minden előzetes bejelentés, felvezetés nélkül adja ki azt. Egy jelentéktelen zenekar persze ilyennel nem tud felhajtást generálni, de a sztárok bombaként ledobott új anyagai megbízhatóan felbolygatják a zenerajongók hadát. És ne legyen kétségünk felőle (hiszen Magyarországról ez nem feltétlenül látszik), de a Wilco kimagasló együttes, így a 2015. július 16-án, saját honlapjára kitett cicás borítós Star Wars című kilencedik, remek stúdiólemeze nyomán megérdemli a pályaképet – mellé pedig a 2. részben a „meglepetésalbumok” is a rövid áttekintést.

Annál is inkább összeillik ez a két téma, mert a Wilco nem most okozott először hirtelen örömet rajongóinak (amúgy a Star Wars ilyetén kiadása mellé is csak azt fűzték kommentárnak, hogy „miért ne, hiszen egy nagy móka ez, és örömet okozni a legjobb”). Bár a meglepetéslemezek igazi lavináját a Radiohead („az angol Wilco”, hogy az amúgy nem igazán helytálló, Wilcóra használt „az amerikai Radiohead” formulát kifordítsuk) indította el, azért már előttük is akadnak példák erre, és igen, a Wilco kétszer is megelőzte a korát ily módon.


Wilcológia

wilco_summerteeth_91hdrzhjr8l_sy355.jpgA zenekar története 1994-ben kezdődött és az első tíz évében meglehetősen zaklatottan telt. Az indulópont egy Uncle Tupelo nevű alt-countryzenekar, amely a kilencvenes évek elején, négy erős műfaji lemez után – a két dalszerző-frontember mentén – kettészakadt, és ezután egy darabig úgy tűnt, hogy a Son Volt néven folytató Jay Farrar lesz a sikeresebb, hiszen a melankolikus Trace című albuma jóval pozitívabb fogadtatásban részesült, mint az Uncle Tupelo többi tagját maga mellé állító Jeff Tweedyé, aki Wilco néven folytatta és szintén 1995-ben debütált új zenekarával, ám az alt-countrys vonalat tradicionális amerikai rockkal keményítő A.M. című bemutatkozás valóban nem lett túl izgalmas (bár persze nem is rossz végighallgatni). A folytatásban azonban fordult a kocka, a Son Volt közepes lemezekkel eltűnt, Tweedyék viszont szárnyra kaptak és az 1996-os Being There-rel (ami duplalemez 19 számmal) átlépték az előző zenekar árnyékát és egy kaleidoszkópikus, tradrockos, alt-countrys, bluesos, r&b-s, soulos mesterművel beléptek a nagyok ligájába. Az 1999-es Summerteeth mindezt megfejelte némi pszichedéliával és a miniatűr mesterművek egész sorát tartalmazó album a kilencvenes évek egyik legjobbjaként zárta az évtizedet.

wilco_yankee-hotel.jpgEddigre a már időközben bevett Jay Bennett társzerző lett a legtöbb szerzeményben és a következő lemez is a két dalíró (nagyrészt) közös műveként készült, de a ’két dudás esete’ felszínre hozott olyan nézeteltéréseket, amik miatt Tweedy az anyag elkészültekor kirúgta társát. Az album igazi kálváriája csak ezután kezdődött, hiszen a Wilco lemezcége, a Reprise nem volt hajlandó megjelentetni azt. A 2001 szeptemberére tervezett Yankee Hotel Foxtrot részletei ekkor felkerültek fájlcserélő oldalakra, de a megsebzett, kiadó nélküli Wilco a lehető legjobban jött ki a szituációból. A lemezanyagot megjelentették saját honlapjukon (ezzel nemcsak a kiszivárgó lemezek történetében mutattak utat a helyes válaszlépésre, de a meglepetés-albummegjelenések egyik legkorábbi példáját is szolgáltatták), majd nagyon sikeres turnét bonyolítottak, és ugyanannak a Warnernek, amelyik kirúgta őket, egy másik alkiadójához szerződve, 2002-ben csúcsra értek. A korábbiaknál kísérletezőbb, intimebb Yankee Hotel Foxtrot a legtöbb (máig úgy 700 ezer) példányban fogyott anyaguk lett, a Pitchfork dobta az ultraritkán osztogatott 10-es értékelést és a korong úgy általában is a Wilco és az évtized egyik csúcslemezének számít (az egészről pedig egy szuper dokumentumfilm is készült az LP egyik dala alapján I Am Trying To Break Your Heart címmel).

wilcoaghostisborn.jpgA 2004-es folytatással (A Ghost Is Born) a hagyományos dalstruktúráktól még bátrabban elszabaduló lemezt alkottak (és ezt is feltették saját oldalukra a hivatalos megjelenés előtt ingyen – újabb kedves meglepetés, amikor ez még nem volt divatban), és bár ezt nem övezte olyan egyértelmű kritikai siker, mint az előzőt, de a 10-15 perces dalokat is tartalmazó anyag ettől még tökéletes rocklemez. Ezután – Nels Cline kísérleti zenész, gitáros és Pat Sansone mindenes beszállásával – véglegesült az addig sokat alakuló felállás (ráadásul időközben Tweedy is kezeltette fájdalomcsillapító függéségét, amit migrénes fejfájás idézett elő - ez is segítette megtalálni a zenekar fókuszát), és az azóta stabilan hattagú, minden poszton bámulatos zenészekkel (az említettek mellett az őstag, John Stirratt basszusgitáros, Glenn Kotche dobzseni és Mikael Jorgensen billentyűs) felálló együttes egy elképesztően jó dupla koncertlemezzel (Kicking Television) bizonyított is.


MI IS LÁTTUK A ZENEKART ÉLŐBEN, PÉLDÁUL 2010-BEN, BÉCSBEN, BE IS SZÁMOLTUNK A KONCERTRŐL.

 

wilco_starwars_lp_cover_1.jpgA folytatással pedig stúdióban is, hiszen a 2007-es Sky Blue Sky – részben mert mindegyik dala mesteri, részben mert a nyugodt, a kritika által dadrockosnak csúfolt megszólalást nagyon ihletett, rejtett színesítésekkel tette perfektté – a zenekar második csúcsra jutását jelenti. Már csak azért is, mert innentől viszont tényleg a korrekt, de már se nem formabontó, se nem zseniális, csak szimplán nagyon jó lemezek következtek (Wilco (The Album) - 2009, The Whole Love - 2011). Számos remek EP (More Like The Moon - 2003), mellékprojekt (Woody Guthrie-szövegeket Billy Braggel közösen megzenésítő szuper albumok, beszállás az R.E.M.-es Peter Buck-féle The Minus 5-ba, a Wilco-producer, Jim O’Rourke-kal közös Loose Fur hobbiprojekt, Sansone és Stirratt The Autumn Defense nevű projektje, Tweedy többszöri beugrása a Golden Smog alkalmi szupergrupba, szólóturnéi vagy fiával közös tavalyi albuma) mellett és után (plusz a tavaly karácsonyi, 20 éves születésnapot ünneplő dupla válogatáslemez és négy cd-s ritkaságkollekciót követően), az eddigi leghosszabb stúdiólemezmentes időszakot követően érkezett a friss meglepetésanyag, ami a megjelentetés körülményeinél is örömtelibb módon lett erős. Megidézi a Yankee kísérletezőbb megszólalását, a Loose Fur lazaságát és egyszerűen csupa jó dalokkal teli – simán erősebb az előző két eresztésnél. Maximálisan bizonyítja, hogy a Wilco az egyik legjobb kortárs amerikai zenekar - sőt nem kell nagyon erőltetni, hogy azt mondjam: kortárs és amerikai jelzők nélkül is helyt áll a mondat.

Dömötör Endre


a friss album: 


és a zenekar élőben: 

Címkék: magazin wilco rec034
https://recorder.blog.hu/2015/08/04/nem_szamitunk_ra_a_wilco_es_a_varatlan_lemezek_1_resz_profil
Nem számítunk rá – A Wilco és a váratlan lemezek (1. rész: profil)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr67678524

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása