„Ha nem tanulsz, nem is élsz” – Mike Watt-interjú

2015.06.16. 16:15, rerecorder

mike_watt_ny339.jpg

Május 22-én igazi legenda lépett fel Budapesten az S8 pincében. Mike Watt pályájáról egy szép vaskos könyvet lehetne írni, megszámolni is nehéz, hogy az elmúlt pár évtizedben hány különböző felállású és stílusú zenekarban, alkalmi társulásban zenélt. A korszakalkotó Minutementől kezdve a fIREHOSE-on át a Stooges-ba való beszállásig terjed ez a lenyűgöző életmű, amelynek temérdek apró, de roppant izgalmas letérőiről is szó esik ebben a monstre interjúban. Wattnak elég csak egy fél kérdést feltenni, hogy hosszú percekig, éles váltásokkal beszéljen tovább. Rengeteg név, sok sztori és figyelemre méltó bölcsességek egy igazán különleges embertől.

- Nagyon utolsó pillanatban jött képbe a ma esti koncert. Mindig ennyire rugalmas vagy a turné állomásait tekintve?

mike_watt.jpg- Ez egy nagyon különleges turné volt, mert általában nincsen egy szabadnap se a koncertek között, és minden hónapokkal előre le van foglalva. Ez a második alkalom, hogy ezzel a koncertszervezővel dolgozunk (a koncertre ritkaságokkal teli lemezgyűjteményének és izgalmas képregényeinek töredékével érkező, és a ráadásban egy Minutemen-számra énekesként is beszálló Madame Macario – a szerk.), tavaly Dél-Európában játszottunk és arra gondoltunk a srácokkal, mi lenne, ha olyan helyen is fellépnénk, ahol eddig nem. Ráadásul most ezekkel a cseh srácokkal, az Uz Jsme Domaval együtt játszhatunk, akikkel még nem is találkoztunk. Szóval a szabadnapok nagyon szokatlanok nekem. Ez a hatvannyolcadik turném, ha csak az egy hónapnál hosszabbakat veszem, akkor az ötvennyolcadik, harmincöt éve nyomom, és még soha nem volt ilyen laza turném, mint ez. Dehát nyomni kell folyamatosan, így is a legjobbat kell kihozni magunkból mindig. Az elsődleges dolog egy turné során, hogy egy darabban hazaérjen mindenki, a második legfontosabb, hogy a lehető legjobban nyomjuk minden este. Minden más ezután jön, a látnivalók, a találkozás emberekkel, ez mind nagyon jó, de biztonságban lenni és megpróbálni kiadni magadból mindent, erről szól ez. Tudod, én egy tengerész fia vagyok, máshogy nem látnék ennyit a világból, úgyhogy baromi szerencsés vagyok, hogy ez van. Oké, ez egy kicsit szokatlan volt így, ilyen hirtelen, de mit csináljak? Amerikában van egy mondás, roll with the punches, nem tudom, hogy fordítsam, de valami olyasmit jelent, hogy ha mondjuk gördeszkázol és leesel róla, hát ez van, lépj vissza, nyomd tovább. Ugye? Ha túl óvatosan hajtod, akkor lehet, hogy nem esel le, de nem is lesz olyan jó buli.


- Ez a hozzáállásod a különböző projektjeidhez is? Van vagy egy tucat, amiben így-vagy úgy, de benne vagy.

mw_photo_mike-watt.jpg- Minden eset más. Ezekkel a srácokkal öt éve nyomom már. Tomot és Rault (Tom Watson gitáros és Raul Morales dobos – a szerk.) én kértem meg, hogy segítsenek nekem a harmadik operánál, a Hyphenated Mannél, de alapvetően én írtam az egészet, egyedül. Fogtam D.Boon gitárját (ő ugye a Minutemen énekes-gitárosa - a szerk.), és azon. Telecaster, a tesója, Joe adta nekem. Ezen mutattam meg a gitártémákat Tomnak, a dobot meg – mivel dobolni nem tudok – mikrofonba puffogva mutattam meg amennyire tudtam, és aztán pontosítottam, hogy mit hogyan csináljanak. Én irányítottam. Százhuszonöt hónap a Stooges-zal. Velük jöttem először Budapestre is, erre a Sziget fesztiválra. Na és a Stooges-zal viszont én voltam, akit irányítottak. Iggy, és akkor még Ronny és Scotty, később pedig James Williamson. Százhuszonöt hónapig tanultam, hogyan csináljam azt, amit mondanak. Aztán az olasz srácokkal az Il Sogno del Marinaio-val megint más a helyzet. Velük sajnos még nem voltam itt, de már nagyon várom, hogy jöjjünk, ha minden jól megy jövőre össze is jön. Andrea, aki most Berlinben él, de egyébként veronai gyerek, és Stephano, aki meg Bolognában él, de egyébként genovai. Szóval, ami velük történik, az sokkal inkább az együttműködésről szól. Csak a számok harmadát írom én, sokkal közelebb van az egész ahhoz, amit régen csináltunk a Minutemennel. Szóval három különböző módon lehet ezt csinálni: te irányítasz, téged irányítanak, vagy együttműködés van. A projektek, amiket csinálok eszerint oszlanak el, nem mind ugyanolyanok, mégha benne is vagyok mindegyikben. Szerintem ez nagyon fontos, mert az élet arról szól, hogyan ugrálsz egyikről a másikra. Nem tanulsz meg mindent, ha mindig te vagy a főnök. Tudom, hogy sokaknak ez az álma, de így nagyon sokat veszítenek. Ha pedig mindig te vagy az, akit utasítgatnak, akkor belefeszülhetsz ebbe a mellékszereplő helyzetbe, soha nem adhatod ki magadból, ami benned van. Talán az együttműködés az egyedüli, ami hosszútávon is működik... (elgondolkodik), igen, talán az az ideális, de az nagyon ritkán jön össze. Szóval, ha van valami ötleted, akkor ki kell állni, meg kell csinálni és meg kell kérni néhány embert, hogy segítsen összehozni. Aztán lehet, hogy egy nap majd ezeknek az embereknek kell segítség abban, amit ők akarnak megcsinálni, és megkérnek téged. Néha meg együtt hoztok létre valamit. Mind a három működőképes. Vannak persze olyanok, akik tudnak több hangszeren is játszani, mint a haverom, Sam. Ja igen, itt van valami más! Van ennek egy teljesen új szintje is manapság. Úgy kollaborálni, hogy valójában nem is találkoztok, csak küldözgetitek a fájlokat egymásnak. Régen ez nem ment olyan egyszerűen. Van ez a CUZ nevű projektem Sam Dookkal Brightonból (Sam Dook, a The Go! Team multiinstrumentalista zenésze – a szerk.). Angol srác. Egyébként életem első koncertje egy T. Rex-koncert volt, ők is angolok voltak, szóval mindig is volt egy ilyen vágyam, hogy csináljak egy lemezt valakivel, aki onnan származik. Sammel most sikerült, annyi évvel később. Nagyon trippy. Néha úgy gondolom, hogy egyszerűen türelmesnek kell lenni, a lehetőségek majd úgyis jönnek. Ha nem adod fel és nyomod folyamatosan. Ez nagyon fontos, nyomni kell. Van egy jó régi vicc: Miért nyalja meg egy kutya a golyóit? Mert meg tudja. (Why does a dog lick his balls? Because he can.) Pontosan erről szól a CUZ is. Miért csináltuk meg? Mert ma már meg lehet csinálni. Szóval ez a projekt így jött össze. Akarsz kérdezni valamelyik másikról is?


- Igen, persze. Igazából a harmadik operádról kérdeznék, illetve közvetve mindegyikről, hogy…

mw_contemplating_the_engine_room.jpg(rögtön belevág) - Igen, az első opera a Contemplating The Engine Room 1997-bes a Black Ganggel, Nels Cline és Steve Hodges. (Nels Cline főleg a Wilco gitárosaként ismert, de közben az avantgárd-jazz megkerülhetetlen alakja is, Steve Hodges pedig sokat foglalkoztatott dobos, Tom Waits legjobb lemezein ő játszott – a szerk.) Illetve a turnéra, csak egyszer turnéztunk vele, Bob Lee is besegített. Igazából van egy másik Black Gang-album is, amin már csak nekem kell dolgoznom egy kicsit, de ez egy későbbi történet. De ember, Nels Cline fantasztikus, én írtam a dalokat ugyan, de az egy Nels Cline-lemez (mármint a készülő második – a szerk). Az ő gitárja uralja az egészet, plusz utólag feljátszott elektromos szitárt és tizenkét húros gitárt is, de az első operával az volt… Figyelj, én a Wire: Pink Flag-iskolából jövök, a minimális dolgok érdekeltek, de D.Boon-nal hallgattuk a Who-t is. Volt egy számuk, A Quick One While He’s Away a Happy Jack lemezen (Eredetileg épp A Quick One címmel jelent meg, csak az USA-ban az utóbbi néven adták ki – a szerk.), és én nem igazán szerettem a Tommy-t meg a többi ahhoz hasonló dolgaikat, de imádtam a Quick One-t (ami egy majd tízperces, hatrészes pszichedelikus popszám – a szerk). Az első operával végre megpróbáltam feldolgozni D.Boon halálát, és az apámét is egyben. Úgy általában valakinek az elvesztését. Mindig túlságosan féltem szembenézni ezzel, nem tudtam hogyan lehet egy apró dalba belesűríteni ezt. Úgyhogy helyette lett ez az egy nagy szám, több kis részre bontva. Szóval ez volt az oka annak, hogy az elkészült. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha csinálok valami ehhez hasonlót. Tényleg. A második opera, The Secondman’s Middle Stand


- Igen, ami a betegségedről szól…
(Watt-ból 2000-ben egy hatalmas tályogot operáltak ki, részletesebben saját szavaival itt olvasható – a szerk.)

mw_hyphenated-man-clenched-cd-cover.jpg- Úgy bizony, ami majdnem megölt. Az első operának rettenetesen szomorú a befejezése, négy turnét is nyomtunk vele, baromi nehéz volt, nagyon megviselt, hogy minden alkalommal át kellett élnem. Na és a második opera. 2000-ben jött a betegségem, majdnem meghaltam. Negyvenkét éves voltam csak öregem, még egy csomó dolgom volt! Az első operához kicsit felhasználtam Joyce Ulyssesét is, az egész album egy nap alatt játszódik. A másodikhoz pedig Mr. Dante Alighierit hívtam segítségül, aki épp most lenne 750 éves. Az Isteni színjáték. A betegségem volt a pokol, a purgatórium a felépülés a mennyország pedig az, hogy újra játszhatok a basszusgitáromon és kajakozhatok. Ez egy happy end volt. Megcsináltam! Nagyon mély élmény volt, de csak száztizennégyszer játszottam el élőben. Csak néhány turné volt vele, három talán. Mert minden alkalommal végig kellett mennem a betegségen újra. Szóval megvolt a boldog befejezés és a szomorú befejezés. Nem szerettem volna magam ismételni az operákkal, de aztán jött ez a fura dolog. 2005-ben Pedróban megkeresett ez a két srác, Tim és Keith, hogy csinálnának egy doksit a Minutemenről (Ez lett a We Jam Econo, Tim Irwin a rendező és Keith Schieron a producer – a szerk.). Túl fiatalok voltak, hogy lássanak minket élőben, úgyhogy csak úgy tudtak rólunk, hogy kérdezősködtek másoktól. Na, de a lényeg, hogy a doksi miatt újra kellett hallgatnom a Minutemen-lemezeket, és hidd el én azóta nem nagyon hallgattam ezeket, hogy D.Boon meghalt. Túl szomorú. De mégiscsak meg kellett hallgatnom újra, ha már egyszer beszélnem kellett róluk a filmben. És miközben hallgattam, arra gondoltam, „hoppá, ez baromi jó”, és hidd el, az egészet a Wire-től lestük el, de tetszettek még akkor is ezek az apró, nagyon rövid számok. Nagyjából ugyanekkor játszottam a Stooges-zal Madridban, és a hotel mellett volt egy múzeum, mi is volt a neve? Prado! Na és ott láttam, nem is ismertem előtte, kétszer is vissza kellett mennem, elsőre nem is találtam, mert a spanyolok nem úgy hívják, hogy Hieronymus Bosch, hanem úgy hogy El Bosco. Hat, hét festményét láttam ott, van ott még egy csomó más régi szarság, Goya, El Greco, ilyesmik, de El Bosco! Kissrácként, úgy képzeld el, imádtam az űrt és a dinoszauruszokat. 1957-ben születtem, tudod űrverseny a szovjetekkel, ilyesmik, és a dinók, amikről akkor azt hittem, hogy hatalmas gyíkok. És Bosch pont a kettő között van, mintha ezeket keverné (nevet). Az a rengeteg fura lény, váó! Ahogy ott álltam és néztem, és nincs üveg mögött vagy ilyesmi, fára festett, úúú! Hátraléptem, és arra gondoltam, ez olyan, mint egy Minutemen-lemez, egy csomó apró részletből összeáll a nagy egész. És ez volt, amikor beugrott. Harmadik opera (a 2010-es hyphenated-man - a szerk). De! Nem nyúlhatom D.Boon-t és Georgie-t (George Hurley, a Minutemen és a fIREHOSE dobosa - a szerk.) a saját zenekarommal. Úgyhogy végiggondoltam és rájöttem, ahol meg tudnám mindezt változtatni, az a szöveg. Hol is tartok? Már megcsináltam a boldog és a szomorú befejezést, hát legyen egy, ami teljesen a közepéről szól! Hol tartottam akkor az életemben? Vagy most? A középkoromban. A Minutemen soha nem írt volna lemezt egy középkorú punk-rockerről. Soha nem gondoltunk akkoriban erre, néha gondoltunk az öregkorra, hogy azt nem akarjuk. De soha a középkorúságra. Ez egy más dolog, a test már kezd lerobbanni, de megvannak a tapasztalataid. Nem olyan rossz! Félnék visszamenni, és újraélni a fiatalkoromat, még azzal a testtel is (nevet). Úgyhogy elhatároztam ez az, erről fogok írni, arról, ami velem van.


- Jó, hogy ezt mondod, mert a Minutemen-szövegek nagy része erősen politikai töltetű volt…

mw_minute.jpg- De csak a szövegek, a Minutemen, mint zenekar elutasította a politikát. Azt, hogy a gitárnak kell lennie a főnöknek, D.Boon teljesen ellenezte. Így igazi trióként játszhattunk. Semmi power chord, a basszust előrébb toltuk, és behoztuk a dobot, hogy ne csak az ütemet üsse. Így az egész háromirányú kommunikáció lett. Mindenki egyenlő volt. Nemcsak szövegeltünk erről, így működött a zenekar. Nézd, a Minutemenben volt az első alkalom, hogy dalokat írtunk. Jó, én írtam a Reactionariesnek is, de pfhuu, borzalmas. Még nagyon fiatal voltam, hagyjuk. De maga az, hogy a zenét önkifejezésre használjuk, teljesen új volt számunkra, ezért mondta D.Boon azt, hogy a szövegeinkkel gondolkodunk. Tényleg ezt csináltuk. És igen, sokat foglalkoztunk a hatalmi kérdésekkel. Sok minden történt Közép-Amerikában vagy épp nálunk. Még az iskolában is egy csomó ilyen dolgot tanítottak nekünk. És láttunk olyan zenekarokat, mint a The Dils vagy Nervous Gender, akik nem féltek kimondani, ami fejükben volt. Előtte nem is értettem minek vannak szövegek, ha egyszer ott a szólógitár. Oké, ott volt Bob Dylan, de ő inkább tűnt a fura nagybácsinak, aki hálaadáskor meglátogat. Szóval a punk rock volt az első, ami megmutatta ezt nekünk. Igazából a Minutemen ennek a mozgalomnak a része volt.


- Az operáid azonban elég személyesek, különösen a legutóbbi. Nem jellemzi már őket az a politikus hév, ami a Minutemen-számokat.

- De azokban is sok a politika. D.Boon mindig azt mondta, hogy kicsit elszálltak a szövegeim. Pedig amikor a Working Men Are Pissedet írtam, akkor azt hittem elég egyértelmű vagyok. Na, de nem, a politika a hatalomról szól. Valakinek az elvesztése, a felszabadulás, ezek számomra nagyon komoly politikai ügyek. A Secondman's Midddle Stand lemezen, a kórus, ahogy azt énekli „Feladni minden reményt (Surrender all hope)”. Nem! Végigcsináljuk a pokoljárást. Ez ugyanaz, mint nemet mondani arra, hogy ignoráljuk a küzdelmet magát, amiben mindannyiunknak részünk van. Végül mindig az van, hogy egymás között meg kell oldani a dolgokat. Az emberek soha nincsenek egyedül, mindig egymással vannak. És ez nagyon zavarba ejtő, nekem is, de én mindig elkötelezettnek éreztem magam. Ha megnézed az első Minutemen-lemezt, a Paranoid Time-ot, van rajta egy szám, a Definitions, amiben azt írtam „Mondjuk, hogy van egy pisztoly a kezemben/Hat golyó, hat lehetőség” (Let’s say I got a gun in my hand/Six slugs, six point of views”). Én úgy érzem, még mindig erről énekelek. Nem látom a változást. Vagy egy másik számban, a Joe McCarthy’s Ghostban: „Azt teszed, amit elvárnak tőled?” (Can you toe the line?), vagy a Bob Dylan Wrote Propaganda Songs-ban… Úgy éreztem, ha Bob Dylan ki merte mondani, amiket gondolt, akkor nekem sem kell félnem. Ijesztő dolog kitenni mindenki elé a véleményedet. Legalábbis nekem az. Mindig is az volt, de része voltam ennek a mozgalomnak, ahol ezt csinálták, így nekem is ezt kellett tennem.

mw_minutem_album_r-421057-1346605023-4851_jpeg.jpgLátod, D.Boon azt mondta rólam, hogy nagyon ködös vagyok, pedig próbálok nem az lenni (nevet). Látod, most is igazán odafigyelek rád, részt veszek ebben az egészben, mert számomra a politika minden, ami a hatalomról szól, annak gyakorlásáról. Ki miben vesz részt, milyen energiát használ, szél vagy atom. Mi mást lehetne tenni? Békéért, az emberi jogokért küzdeni. Azt nem lehet, hogy azt írod, hogy „Mi az Egyesült Államok népe...” közben meg van ez a másik dolog, hogy van 200 rabszolgád otthon. (Itt az Egyesült Államok első elnökére, és az USA alkotmányának egyik aláírójára George Washingtonra utal, aki maga is rabszolgatartó volt – a szerk.) Tudod, hogy ezzel valami nem stimmel, úgyhogy fel kell szólalni ellene. Bonyolult ügy ez. Apám nagyapja, vagyis a dédapám Ku-Klux-Klan-tag volt (felnevet). Most erről mit mondjak? Fuck that shit! Persze én erről nem tehetek, nem is azért mondom, csak érted, a dolgok nem olyan egyértelműek. Minden az egyéni hatalomról szól, milyen döntéseket hozol, tényleg beállsz egy sor idióta közé, tényleg egyetértesz velük? Lehet, szerencsés vagyok, mert katonai nevelést kaptam, amiben sok szarság volt, de volt előnye is. Például, hogy a rangok számítottak, nem a bőrszín, vagy a származás. Szóval egy csomó különböző emberrel nőttem fel, ami baromi jó volt. A másik, hogy faterom rengeteget utazott és sokat mesélt a világról, ami nagyon kíváncsivá tett. (Watt apja a haditengerészetnél szolgált, tinédzser koráig sok helyen éltek az országban – a szerk.) Minden más szívás volt. Na de a lényeg, hogy figyelni kell arra, ahogy a hatalom működik, ott van mindenhol, a zenekarban, a városodban, az országban, mindenütt.


- Említetted, hogy félelmetesnek tartod, hogy kitárulkozz mások előtt, mégis folyamatosan ezt teszed, nem csak a számokban, de turnénaplót írsz, aktív vagy a Facebookon, a Twitteren…

- Oké-oké. A tunénapló remek módja annak, hogy egyben tartsam a gondolataim a turné közben, mert ugye jól kell nyomni az embereknek, akik eljönnek a koncertre, és ha máshol jár az eszed, akkor ez baromi nehéz. Így megóvom magam attól, hogy olyan dolgok vonják el a figyelmem, amik szart se jelentenek. Nem hígulok fel annyira. A shitter és a fakelook meg, olyanok nekem, mint ha telefonpóznák lennének, amikre kirakom a flyreket. Meg kell értened egy dolgot, ami nekünk D.Boon-nal meghatározó volt, ami a mozgalomba is vezetett minket. Az arénarock. 13 évesek voltunk 1970-ben. A kis klubokról a punkon keresztül szereztünk tudomást. Előtte azt se tudtuk, hogy léteznek ilyen helyek. Csak ezek a kurva nagy, nürnbergi parádéra emlékeztető stadionkoncertek voltak, ahol mindenki rajong azért az egy emberért a színpadon. A mozgalom pont ez ellen ment, mi meg azért szálltunk be, mert rájöttünk, hogy ez a stadionos balhé nem nekünk szól. Ez nem a mi zenénk. Ez nem csap úgy fejbe. A hollywoodi punk szcénában meg egy csomó olyan banda volt, akitől teljesen kész voltunk. Nervous Gender, The Screamers, The Germs... húú. Úgy tűnt, bármit kipróbálhatsz, amiről csak álmodtál. Nem volt egy bazi nagy fal a színpad előtt, csak gyors gitárok. Már rögtön az elején rájöttünk, hogy csak két igazán fontos dolog van: a flyerek és a koncertek, mert a koncert annyira szent volt számunkra. Amikor egy bulin voltál, olyan közel állhattál a színpadhoz, hogy láttad a húrokat, ahogy rezegnek. Aztán meg a srác, aki addig melletted állt, kiderül, hogy róla, hogy ő Pat Smear, és most ő jön a bandájával. Ez teljesen új élmény volt nekünk. Szóval a koncertek mindenekfelett állnak. De az embereket be kell csalogatni a bulikra, úgyhogy minden más csak flyer. Egy interjú, egy fotó, egy lemez. Sose gondoltunk úgy egy lemezre, mint lemezre. Akkoriban még, amikor mindenki azért koncertezett, hogy promózza az albumot, mi akkor is már csak azért csináltunk lemezt, hogy promózzuk a koncerteket! Mindennek a lényege, hogy az emberek eljöjjenek a bulikra, és meglegyen a személyes kapcsolat, meglegyen az élmény. Szóval igen, használom a shittert és a fakelookot, de nem hiszek a közösségi erejükben. Úgy tekintek rájuk, mint ahogy az egész internet dologra, hogy a kezdetekben reménykedtem, hogy az egész baromi jó lesz majd a fanzine kultúrának. Nem kell majd köztes ember, az egész olyan lehet, mint egy jó buli. Lehet saját oldalad! Hootpage (Mike Watt saját kezűleg frissítgetett honlapja – a szerk.). Nem kell szűrő. Ez ugyanaz a gondolat, mint ami a mozgalom mögött volt. És mi történik helyette? Mindenki azokhoz megy itt is, akiknél az erő van. Mindenkinek kéne, hogy legyen saját honlapja, az olyan, mint a saját zenekar, a saját fanzine. Az értékekről szól ez, amik irányítják az embert. De még mindig megvan a magánéletem azért. Van privát Mike Watt, még akkor is, ha kirakom ezt a sok dolgot. Fontos nekem, mert azt gondolom róluk, hogy részei lehetnek a nyilvánosságnak. Szóval ezzel csak azt akarom elérni, hogy az emberek eljöjjenek a koncertekre, és működik.

mike_watt_2013.jpg


- Baromi sok dolgot csinálsz. Fotózás, az írás, a saját kiadó, na meg a zenék…

- A fotózás nem vesz el sok időt, amióta megy digitálisan is. Nem kell az előhívással bajlódni, csak lősz egyet, aztán törlöd, ha nem jó. Sok negatív dolog van a technológiával kapcsolatban, baromi sok, de a digitális fényképezők nélkül nem fotóznék, az tuti. Ez csak egy újabb módja az önkifejezésnek, csak meg szeretném mutatni azt a Pedrót (San Pedro, Watt elkötelezett lokálpatrióta – a szerk.), amit én ismerek. Meg akarom osztani. Fura. Nem gondolom, hogy ez a legjobb dolog, amit csinálok, csak része a mozgalomnak.


- De amikor elkezdted, gondoltál rá, hogy ezek annyira jók tudnak lenni, hogy majd egyszer albumban is megjelennek? 
(2012-ben On and Off Bass címen jelent meg Watt fotóit és naplórészleteit tartalmazó album – a szerk.)

mw_ciccone_-55966-1420826758-7555_jpeg.jpg- Az igazából nem én voltam. Mások csinálták meg. Én csak küldözgettem emailben néhány barátomnak, tudod csak szimpla jpeg-ben, hogy „nézzétek milyen szép volt a napfelkelte ma reggel”, ilyenek. Aztán az egyikük azt mondta, hogy szerinte ez baromi jó, és csinálna belőlük egy kiállítást. Ahol meg néhány New York-i arcnak megtetszettek a képek, és mondták, hogy ők meg kiadnák könyvben, de ha már úgyis járom a világot, és írom a turnénaplókat, akkor összekapcsolhatnánk a kettőt. Én soha nem gondoltam volna, hogy ezek a dolgok majd egyszer egymás mellé kerülnek, és még működnek is így. Teljesen máshogy. Több ezernyi fotóm volt, abból válogattak, és összepárosították őket a naplókból vett kis részletekkel. Egész jól működött, érdekes lett a végeredmény. De nem gondoltam volna, hogy az emberek majd szeretni fogják. Igazából sosem azért csináltam semmit, hogy az emberek szeressék, nem a szórakoztatás miatt kezdtem el zenélni, hanem azért, hogy D.Boon-nal együtt nyomjuk. De aztán meghalt. Nem is értem miért csinálom még mindig. Volt is egyébként egy kisebb szünetem a halála után, de aztán jött a Ciccone Youth (fent) meg Edward. (Előbbi a Sonic Youth Madonna cover projektjének neve, utóbbi pedig a Minutemen utáni fIREHOSE trió énekes-gitárosa – a szerk.) Az egész dolog számomra nagyon személyes. Ezért volt fontos a mozgalom, mert azon keresztül létre hozhattunk valamit D.Boon-nal együtt, közösen. Úgyhogy egyáltalán nem vagyok biztos ebben az egészben.


- A saját kiadóddal nem gondoltál arra, hogy mások zenéjét is megjelentesd?

- Nagyon szeretném, de egyszerűen nincs rá időm. Jó lenne segíteni másoknak, de túl sok lenne. Ha túl sok mindent csinálsz egyszerre, semmi sem lesz kész. Úgyhogy csak annyival foglalkozom, amit még képes vagyok kézben tartani. Mert egyébként ez ugyanazokon az elveken alapszik, mint minden más. Semmi köztes ember. Amit szeretnék, hogy meglegyen, az meg is lesz. Az autonómia, nagyon fontos, de közben meg ugye basszusgitáros vagyok, ami olyasmi, mint a ragasztó. De mi haszna a ragasztónak, ha nincs mit összefogjon? Én nem akarok haszontalan lenni! Szóval az autonómia fontos, de nem minden. Attól függ, miről beszélünk, ki kell egyensúlyozni. Ez nem egy egotrip (nevet). A zenekar az olasz srácokkal vagy a Dos, hidd el, azok együttműködésen alapszanak. A Spielgusher szintén. Az egy nagy mix. Mr. Shakespeare-nak igaza volt, az élet egy nagy színház. Tudom, hogy úgy tűnik, mintha ez az egész valakinek az egotripje lenne, de hidd el nem az.


ÍME, EGY MÁSIK PUNKLEGENDÁVAL, KEITH MORRISSZAL KÉSZÜLT INTERJÚNK.


- Nem, egyáltalán nem. Valahol olvastam rólad, hogy olyan vagy, mint egy reneszánsz ember, aki egyszerre két lábbal áll a földön.

- Hát, tengerész gyerek vagyok, ahogy mondtam már. Nem születtem nagy jólétbe, úgyhogy meg kellett tanulnom, hogyan hozzam létre, amit akarok. De aztán megtanulod azt is hamar, milyen egymást segítve, közösen csinálni mindent, és rájössz, nincs is szükség olyan sok dologra az életben. (A live in econo lefordíthatatlan magyarra, de nagyjából ezt jelenti – a szerk.) Hogy reneszánsz ember lennék? Hát, végülis a reneszánsz újjászületést is jelent, újraéleszteni valamit. Eszerint nem kell kitalálni valami újat, azon túl, hogy fogsz egy hagyományt és elkezded használni. A punknak is megvannak a maga tradíciói. Dada, szürrealizmus. A punknak a gyökerei odáig is visszanyúlnak. Walt Whitman 1855-ben saját pénzén adta ki a Fűszálakat. Szóval a DIY már legalább kétszáz éve jelen van Amerikában, itt Európában meg akár ezer éve is. Ennek a hagyománynak a része vagyok én is. Lehet persze, hogy ez túl elrugaszkodott, és nem mindenkinek egyértelmű, de én így érzem. De nagyon kedves, amit mondasz, jól esik ezt hallani. Keményen kell dolgoznom, hogy megfeleljek ezeknek az elvárásoknak.


- Mindenképpen meg szerettelek volna kérdezni még egy konkrét kollaborációról. Egyszer felléptél, de lehet többször is, én csak egyről tudok, Jandekkel, aki még underground körökben is nagyon rejtőzködő, teljesen a maga világában élő figurának számít. Hogyan jött össze ez fellépés?
(Jandek körülbelül negyven éve adja ki teljesen outsider lemezeit saját kiadóján a Corwood Industries-on keresztül. Tíz évvel ezelőtt szerepelt először a nyilvánosság előtt. – a szerk.)

mw_jandekwattbj.jpg- Egészen pontosan nekem azt mondták, hogy a Corwood Industries egyik képviselője. Volt egy koncertje Dél-Kaliforniában, és a koncertszervező azt gondolta, nekem kéne fellépnem vele, és egy fiatal dobosnak a HEALTH nevű együttesből. Egyik zenei újságíró barátomtól hallottam róla először. Baromi sok lemezt ad ki, és mind nagyon érdekes. Ha már az autonómiáról beszéltünk, na ez a fickó odabasz mindenkinek autonómiából (nevet). Egyébként három órát sem töltöttünk együtt a koncert előtt, Jandek, én és BJ, aki egy nagyon kedves srác egyébként. És már csak pár perc volt vissza a kezdésig, amikor megkérdezte, hogy „és mit fogunk csinálni?” (nevet). „Hát igen, jó kérdés” – válaszoltam neki. Végül abban maradtunk, hogy csinálunk valami olyasmit, mint a Cream, ő meg majd valamit énekel rá. Szegény dobos srácot látnod kellett volna (nevet). Én csináltam már ezt az improváziós vonalat előtte néhányszor. Nels Cline-nal, aki a legnagyobb király ebben, és Stephen Perkins-zel (a Jane’s Addiction dobosa, többek között – a szerk.) Szóval kimentünk, nyomtuk vagy száz percig, kábé kettőnek tűnt, de gyönyörű volt, kibaszottul a pillanatról szólt. Mondjuk nem tudom, hogy szólt, teljesen benne voltam. Aztán néhány év múlva Houstonban egy Stooges-koncert után talált meg egy koncertszervező újra, hogy lépjünk fel együtt megint. Akkor egy másik dobossal, Stefan Gonzalezzel (elismert free-jazz-noise-metál dobos – a szerk.). Teljesen más volt, mint az első. Teljesen. De hasonlóan felszabadító élmény volt. Na de nem sokkal ezután kaptam egy csomagot tőle, benne a koncertfelvétellel. Kiadta lemezen. Lehet, hogy az elsőt is, ki tudja, de a másodikat tuti. Nagyon nagy megtiszteltetés volt vele játszani, ráadásul kétszer is. Nagyon komoly figura. Tud mindent a régi dolgokról, Bad Brains és hasonlók. Nagyon képben van. Érdekes ember. Nem cserélném el semmiért azt a két koncertet, ijesztő volt a maga módján, de nagyon szép. Baromira kellett koncentrálnom. Ugyanúgy, mint egy Stooges-koncerten. Százhuszonöt hónapig nyomtam velük, de mindig nagyon oda kellett raknom magam, hogy ne hagyjam őket cserben. Néha azért mellényúltam.


- Volt szó a Stooges-ról, ott gondolom Iggy volt a főnök…

mw_stoo.jpg- Nem feltétlenül. Nagyon sok mindenben Scottyra hagyatkozott. Igen, és Ronnyra. Ugyan nem beszéltek huszonvalahány évig, de ez nem is látszott rajtuk. Sokan a Raw Power lemez miatt hiszik ezt, hogy Iggy főnök volt a bandában, mert ugye az Iggy & The Stooges néven jelent meg, de ő mindig csak Stooges-ként hivatkozott a zenekarra. „Mi vagyunk a kibaszott Stooges” – mondta mindig. Persze én nem gondoltam, hogy teljes értékű tag lennék, csak segítettem nekik. A színpadon aztán előtérben volt igen, nagyon odarakta magát, de a koncertek után volt, hogy ő kérdezte meg mindenkitől mit szeretne enni meg inni. Baromi sokat melózott ezért a zenekarért. Igazán csak három embert segítettem így ki, Iggyéken kívül kettőt. Perry Farrellt a Porno for Pyros-zal és J Mascis-t a Foggal, aki igazi gitáros, kevés duma, inkább csak a zene beszél helyette. Nagy gondolkodó. Egyébként épp nemrég vettem fel vele pár számot. Mascis, George Hurley és én. Írtam tíz számot, megcsináltuk Georgie-val. Unknown Instructors-anyag lesz. Az első három album teljesen improvizációs volt, de most Dan McGuire (költő-zenész, az Unknown Instructors tagja – a szerk.) ösztönzésére kipróbáltuk a dalokat is. De Joe Baiza a Saccharine Trustból nem ért rá, úgyhogy megkértük J Mascis-t. Épp a turné előtt játszotta fel a gitárt, Dan még szállítja a szövegeket és kész is lesz. Látod, ez is csak úgy jött. Nem lehet ezekre előre felkészülni. Bármi jöhet, de ha jön, akkor keményen kell melózni, hogy legyen is belőle valami. Az élet nagyon fura, tényleg bármikor bármi megtörténhet. Nemrég olvastam valahol, már nem is tudom hol, hogy az élet valami olyasmi, ami megzavarja a terveid (nevet). A legfontosabb erény, hogy maradj alázatos. Mindig lesz majd egy kicsit több, amit nem tudsz, és ez így van rendben. Soha ne legyél túlságosan eltelve magadtól, mert akkor azt gondolod, nem kell többet tanulnod. És ha nem tanulsz, nem is élsz.


interjú:
Csada Gergely


a Minutemenről szóló 2005-ös We Jam Econo: The Story Of The Minutemen dokumentumfilm teljes terjedelmében: 


Watt harmadik punkoperájából játszik: 

https://recorder.blog.hu/2015/06/16/_ha_nem_tanulsz_nem_is_elsz_mike_watt-interju
„Ha nem tanulsz, nem is élsz” – Mike Watt-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr657548588

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása