Slane 2015: Dave Grohlékon nem fog az eső – Foo Fighters-koncertbeszámoló

2015.06.08. 13:31, rerecorder

11424568_10206650303039895_1459737944_o.jpg

A Foo Fighters írországi Slane Castle-beli, erősen esőáztatta koncertje jó példa arra, hogy a seattle-i, húsz éve a pályán lévő rockformációt nem véletlenül sorolják a világ legjobb koncertzenekarai közé. A kastélyos helyszínen olyanokkal osztották meg a színpadot, mint az angol Kaiser Cheifs, az északír Ash, és az ír The Strypes valamint Hozier.

danny_clinch_u2-16x20.jpgA fesztiváljellegű eseménynek otthont adó Slane Castle önmagában is elég impozáns (Dublintól északra helyezkedik el a birtok). A kastély Henry Conyngham tulajdonát képezi, aki nemes egyszerűséggel csak „a 18. századi Conyngham márkinak” hívatja magát és 1981 óta szemléli, ahogy a zenerajongók elözönlik a hátsó kertjét. A márki egyébként jó érzékkel válogat a fellépők között; a mindig színvonalas, főleg rockegyütteseket felvonultató eseményeken az elmúlt bő harminc évben lényegében a legnagyobb világsztárok kaptak főszerepet: a Rolling Stones, a Queen, a U2, az R.E.M., a Red Hot Chili Peppers, az Oasis, David Bowie, Neil Young, Bob Dylan, Bruce Springsteen, Robbie Williams, Kings Of Leon vagy éppen Madonna (előtte pedig mindig több és önmagában is jelentős előzenekar, -előadó játszik). A félnapos koncertfolyamot általában augusztusra időzítik, de 2013 óta valahogy egyre korábbra kerül a program. 1983 volt az egyetlen év, amikor a dublini Phoenix Parkban tartották a bulit a U2 főszereplésével. Ők egyébként négyszer is felléptek honfitársaik előtt; nem csak a legelső Slane-en képviseltették magukat, de 2001-ben két sold-out koncertet is adtak ott (a másodikból gyártottak is egy DVD-t, U2 Go Home: Live From Slane Castle címmel). Bár az írek többsége finoman fogalmazva is kritikus Bonóval szemben, ő ettől még Bob Dylannel is duettezett a kastély árnyékában, amikor a zenekara nem is szerepelt a meghívottak között. 2003-ban például így nézett ki az illusztris fellépők névsora: Red Hot Chili Pappers, Foo Fighters, Queens Of The Stone Age, PJ Harvey, Morcheeba – ez bármilyen fesztivál egyetlen napi főszínpadán világbajnok line-up lenne (még ma is). 2013-ban még Eminem is játszott a mindig többtízezres közönség előtt (miután lemondta 2005-ös fellépését – akkor, amikor arra már minden jegy elkelt, nem kevés anyagi kárt okozva ezzel a szervezőirodának). Az is előfordult, hogy Lord Henry egyszerűen úgy döntött, hogy nem lesz Slane, mert nem talált megfelelő bandát. Ő egyébként már nagyon rég szeretne összehozni itt egy AC/DC-koncertet.

A zene mellett a látványra sem lehet panasz, ugyanis a mutatós kastély mellett a lépcsőzetes domboldal egy amolyan természetes amfiteátrumot formál. A kiterjedt birtok egyik oldalát pedig a Boyne folyó határolja. 1995-ben meg is halt két ember, akik megpróbálták átúszni azt, hogy ingyen bejussanak az R.E.M. koncertjére.

slane7020crop.jpg




A múlt szombat délutáni idei esemény első fellépője a négytagú The Strypes volt, akik 2008-ban alakultak és a tagok átlagéletkora még mindig alulról súrolja a húszat. A fiúk teljesen maguk készítette, blues feldolgozásokat tartalmazó (köztük a Bo Diddley-féle You Can’t Judge A Book By The Cover) 2011-es EP-éje rögtön az első helyen debütált az iTunes Blues listáján. Többször léptek fel az Arctic Monkeys előzenekaraként, így a tavalyi soproni VOLT Fesztiválon is. Ez utóbbi streamelt változatát sikerült is elcsípnem, viszont akkor rám nem tettek olyan mély benyomást, mint például sir Elton Johnra és a mindig kritikus Noel Gallagherre, nem is említve az este főszereplőjét, Dave Grohlt, aki ez alkalommal is elmondta, hogy mennyire bírja a nyers rock és rhythm & bluest játszó srácokat. De a jólöltözött sikercsapatnak most sem adódott lehetősége, hogy élőben győzzenek meg arról, hogy mennyire érzik a rock and rollt, mert az időrendhez szigorúan ragaszkodó szervezők tényleg pár perccel a kapunyitás után színpadra parancsolták őket – így áldozatai lettek a fesztiválhoz vezető hosszú gyalogútnak és a komótosan cammogó többezres tömegnek. Mire sikerült minden ellenőrzőponton, valamint esőkabát- és kelta focimez-áruson átverekednie magát az embernek, már az Ash játszotta Kung Fu című Jackie Chan-himnuszát.

11269440_10206650307720012_110003764_n.jpg

Az Ash egy remek északír alternatív rockegyüttes, ők már 2001-ben is koncerteztek a Slane-en. Karrierjük közel negyed évszázad alatt megtapasztalták a popzenei hullámvasút-pályát; egyszer még majdnem teljesen csődbe is mentek, miközben arra is akadt példa, hogy a Q magazina második helyen említette őket „Az 50 zenekar, amit látnod kell mielőtt meghalsz” listáján. Készítettek darabolós tinihorrort Chris Martinnal, Dave Grohllal és Moby-val (a megjelenést a pletykák szerint végül a Coldplay frontembere fúrta meg), de szerepeltek két dallal a Haláli hullák hajnala soundtrackjén is. A Downpatrickből való trió (Charlotte Hatherleyvel három lemez erejéig kiegészülve kvartett) a sikeres 1977 című 1996-os bemutatkozó lemeze mellett még készített néhány erős albumot, meg azokra számtalan tökéletes britpunk slágert – köztük a Goldfingert, a Shining Light-ot, a Jack Names The Planets-t. Az én zenei térképemre viszont a Starcrossed című lassújukkal kerültek fel, amelynek Rómeó és Júlia történetes klipje tinédzserként beleégett a tudatomba.

A frontember, Tim Wheeler 2014 novemberében Lost Domain címmel kiadta első, kifejezetten személyes hangvételű szólólemezét, melyet édesapja elvesztése ihletett. Míg az Ash-sel ez év májusában jelentették meg hatodik stúdió lemezüket Kablammo! címmel (annak elleére, hogy évekkel ezelőtt bejelentették, hogy nem lesz több album, csak dalmegjelenés). A készölő album tényét egyébként stílusosan Hamvazószerdán (angolul Ash Wednesday) jelentették be.

11124396_10206650298879791_1071467554_n.jpg


A kastélyos koncerten eljátszották a szintén északír
Undertones legnagyobb slágert, a Teenage Kickst (mellyel ír közönség előtt nem lehet félrenyúlni). Ha valaki nem tudná, ez az a szám, amelyet a legendás BBC rádiós DJ, John Peel annyira szeretett, hogy egy, a Guardiannek adott interjúban azt nyilatkozta, hogy azt szeretné, ha kezdősorát (Teenage dreams so hard to beat”) rávésnék a sírkövére (négy évvel a halála után eleget is tettek a kérésének). Az Ash az ellenállhatatlan Burn Baby Burn című slágerrel zárt, ám annak ellenére, hogy kifejezetten vártam a tizenéves koromhoz kötődő zenekar fellépését, az valahogy megmaradt kellemes háttérzenének a méregdrága sörért való sorban álláshoz. Pedig lelkesedésből egyikünknél sem volt hiány.

Az év egyik legjobban várt ír eseményének harmadik fellépőjét, a tavaly a homofóbia-ellenes Take Me To Church-csel bombaként berobbant, pillanatnyilag legnagyobb helyi dalszerző-énekes reménységet, Hoziert mondhatni kötelező volt meghívni (sokan konkrétan miatta váltották meg a belépőt). Amellett, hogy a mindössze huszonöt éves ír énekes gigaslágerét Grammy-díjra jelölték, vezeti a Spotify 2014-ben legtöbbet streamelt dalok listáját is. Amikor belekezdett Angel Of Small Death & The Codeine Scene című számába, még a fish & chipset majszolók kezében is megállt a villa. Elképesztő hangi adottságokkal rendelkezik és képes uralni mindenki figyelmét. Ugyanakkor a set közepe felé, a Cherry Wine környékén el is vesztette azt, mert játéka kissé még egyhangú. Kétségtelenül óriási tehetség, akit Dave Grohl egyszerűen Hozier Daddy-nek (Hozier papa) hív, de egyrészt színesítenie kellene a repertoárját, amely egyetlen lemezzel a háta mögött érthető módon még nem olyan kiterjedt. Másrészt fel is dobhatná kicsit az előadásmódját, hogy az emberek ne csak akkor őrüljenek meg, amikor belekezd a Take Me To Church-be (Sinéad O'Connor is írt hasonló címmel dalt). Ez alatt egyébként eleredt az eső és igazából a nap hátralévő részében már egyáltalán nem állt el.

11303453_10206650305879966_1998169548_n.jpg

A 2011-ben a Szigetet is megjárt Kaiser Chiefs-nek jutott az a feladat, hogy bemelegítse a közönséget a headliner előtt. A leeds-i indie rockerek pontosan ezt is tették. Tudták, hogy ezen a napon nem az övék a főszerep és nem is próbáltak meg kitűnni a fellépésükkel. Ricky Wilson, aki az új lemezük, az Education, Education, Education & War népszerűsítése kedvéért még a The Voice brit kiadásában is mentorkodott, a dalok között többször kiabáltatta a kissé megázott nézőkkel a Foo Fighters nevét (egyszer betűznünk is kellett). Összesen tizenhárom számot játszottak (hármat az új albumról), melyekkel alapvetően jó hangulatot teremtettek, de ennyiben ki is merült az egész. Szerencsére nem kellett sokat várni az este igazi sztárjaira.

10536594_10206650309400054_1148990267_n.jpg


A láthatóan elemében lévő Dave Grohl azzal kezdte, hogy ne aggódjunk, ő majd melegen tart bennünket – utalva ezzel a Meath-megyében uralkodó kellemes, körülbelül 12 Celsius fokra és a még mindig kitartóan záporozó esőre. És így is tett: mert, hogy is lehetne másképp felpörgetni a már amúgy is maximálisan felajzott közönséget, minthogy az Everlonggal indítanak, mely az együttes régi rajongójának, a nemrég visszavonult David Lattermannek is nagy kedvence. Jöttek sorban a jól eső klasszikusok, mint a Learn To Fly és a The Pretender, közéjük préselve a tavaly megjelent és hibátlanul marketingelt, de az eddigi lemezeknél gyengébb Sonic Highway nyitódalát, a Something For Nothingot. Erről összesen három számot vettek elő és a Congregationt meglepő módon Dave Taylor Swiftnek ajánlotta. Bevett gyakorlatként a My Hero és a Times Like These című remekművek akusztikus változatát játszották, hogy ellenpontozzák kicsit a zúzást. Ez utóbbi volt egyébként az a dal, amely miatt Grohl úgy döntött, hogy támogatja John Kerryt a 2004-es elnökválasztási körútján, ugyanis George W. Bush engedély nélkül használta azt kampányvideójában, magára haragítva ezzel az egyébként a rockvilág egyik legjobb fejeként emlegetett énekest.

11423402_10206650302999894_836858404_o.jpgA Call Day In The Sun alatt Taylor Hawkins dobos vette át a mikrofont, de ő közel sem olyan karakteres énekes, mint szakállas zenésztársa, legalábbis kissé gyengének hatott hetvenezer ember előtt. A dalok között Dave Grohl ráérősen sztorizgatott, miközben azt ismételgette, hogy irtó sokat fognak játszani (amit egy öt-hat perces átkötő szöveg után kissé nehezen hittünk el, de persze őt így szeretjük). Nyilvánosan viccet csinált a Telegraph egyik újságírójából, aki az előző napi interjú során azt találta mondani a seattle-i fenegyerekeknek, hogy bár szerinte a rock már halott, azért a Foo Fighters egész jól nyomja. Az ír közönség érezhetően meglévő szimpátiáját pedig nem csak azzal fokozta, hogy időnként szolidaritásból ki-kiugrált az esőre, de elmesélte azt is, hogy, amikor a Nirvana a Reading Fesztiválon játszott, akkor a nővérével és az anyukájával kibéreltek egy autót és egy hétig járták Írországot, ezért tudja, hogy ez a világ legszebb helye. Még azt is előadta, hogy akkor jött rá, hogy az anyukájában ír vér csörgedezik, amikor először járt Corkban és látta, hogy ott minden nő úgy fest, mint az anyja. Ez a kissé nehezen hihető történet nem ütött akkorát, mint az, amikor belekezdtek a Thin Lizzy, vagyis az ír rocktörténelem egyik legnagyobb helyi legendájának Jailbreak című számába. Ekkor autentikus reakcióként a mellettem álló fiatalok egy amolyan lelkes pogó keretében belelökdösték egymást az egyre növekvő sártengerbe.

De a közel két és fél órás koncert alatt, mely a Slane történetének huszonötödik estéje volt nem álltak meg egy feldolgozásnál; előkerült még a Queen és David Bowie-féle Under Pressure is, amelynek egy tempósabb verzióját játszották, láthatóan nagy élvezettel. A Queennel való jó baráti viszony egyébként 2000-re datálható, amikor a zenekar Brian May-jel elkészítette a Have A Cigar című Pink Floyd szám feldolgozását a Mission Impossible 2-höz.  Majd jött egy All My Life és akkorát szólt, hogy a magam részéről ez volt az este csúcspontja.

11329692_10206650324880441_1090764662_n.jpg

A Foo Fighters (akiket Magyarországhoz legközelebb Bécsben lehet elcsípni november 11-én) egy végtelenül profi módon összerakott, huszonhárom számos settel készült, amelyre annak sem lehetett panasza, akinek csalódást okozott a legutóbbi lemezük, mert a már húsz éve töretlen sikerrel tartó karrierjük legjavát szedték össze. Gyors, lassú, ütős, megható darabok váltották egymást, és amikor már azt hitted volna, hogy kicsit leül a dolog, mindig bedobtak valami egészen meglepőt. Dave Grohl – aki az idei Record Store Day nagykövete is volt – pedig egy kifogástalan szórakoztató, aki képes úgy beszélni tízezrekhez, mintha csak egy laza közös sörözésen lennénk. Később így nyilatkozott a The Heroldnak a koncertről: „It was one of the most beautiful experiences of my entire life („Ez volt egész életem egyik legszebb élménye”).

11430292_10206650325160448_1794323632_n.jpg


Talán csak annyit rónék fel nekik, hogy túl sokszor alkalmazzák azt a technikát, hogy úgy tesznek, mintha véget érne az adott szám, de még ráhúznak egy refrént – de összességében ez is megbocsátható.

Bár úgy tűnt, hogy a katartikus Best Of You-val fejezik be ezt az elképesztő bulit, amely alatt Grohl minden hangszálát megfeszítve kiabált, mégis egy AC/DC-feldolgozással, a Let There Be Rockkal köszöntek el. Ez alatt stílusosan tűzijátékot lőttek fel és a tömeg szép lassan oszolni kezdett. Annak ellenére, hogy a színes zacskókra emlékeztető esőkabátokban vonuló, nyakig sáros emberek kifelé botorkálása inkább emlékeztetett egy zombi-apokalipszis film egyik jelenetére, ez akkor senkit sem zavart. Mindenki csordultig telt a hibátlan rock és a végtelenül pozitív Dave Grohl keverékével.

Benke Boglárka


ízelítők a hangulatból: 

 

https://recorder.blog.hu/2015/06/08/slane_2015_dave_grohlekon_nem_fog_az_eso_foo_fighters-koncertbeszamolo
Slane 2015: Dave Grohlékon nem fog az eső – Foo Fighters-koncertbeszámoló

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr817525454

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása