A fasza fejhallgatóm és én – A Doors első lemeze

2015.02.22. 15:11, rerecorder

the_doors_the_doors_a.jpg

Akkor most felteszem a fasza fejhallgatóm és elindítom a lemezt. JA BOCS, LEMEZ, AZ MI IS? Szóval megnyitom a Deezert, rámegyek, hogy The Doors, kiválasztom a sárga betűket, már pereg is a jazzdob, a részeges orgona, kevés percen belül már a sokadik refrénen vagyunk túl, a nagy éji zene pedig pont úgy passzol az esti műszakomhoz, mind az Air bemutatkozása az érzelmes szexhez. A Doors debütje azon nagyon régi (tehát még a Slade és a ledöfött Meredith Hunter előtti) ereklyék közül való, amit tudok úgy szeretni, mint azok a Rolling Stone munkatársak, akik tényleg képesek voltak a U2 tavalyi lemezét megválasztani az év legjobbjának. Most volt 48 esztendős Morrison, Manzarek, Krieger és Densmore legjobb anyaga. Gyújtsunk hát érte, a butus kritikusokért és a 60-as évekért is gyertyát.

Nora Noffke nemrég ilyen sztromatolitokra hasonlító dolgokat fedezett fel a Mars felszínén, lehet ott élet, meg minden. Nem tudom, mióta folyik a kutatás, de nekem három másodperc alatt fontosabb dologra sikerült rájönnöm. Ha valaki a Wikipedián, az emberiség nagyon hosszú történetének legnagyobb és legjobb tudástárának angol verziójában 2015. január nyolcadikán este a The Doors címke alatt egy gyors Ctrl+F után beírja, hogy punk, a punk címke alatt pedig azt, hogy The Doors, akkor egészen pontosan nulla, tehát nulla, nulla, tíz mínusz tíz, száz mínusz száz, zérus, semmi, űr, vákuum, stb, számú találatra bukkan. Ezzel az a baj, hogy hiába beszélünk az MC5 vagy a Stooges jelentőségéről, hiába villogunk mindenféle jöttmentnek, hogy ismerjük a Troggs-t meg a Nuggets-lemezeknek a bővített verzióját hallgattuk, istenkém, a legelső popzenész, akit lázadónak, a színpadon faszt mutogató felbujtónak, rendszerellenségnek, az ördög észvesztően szexi megtestesülésének lehetette tekinteni, és aki ezért óriási médiafigyelmet és rengeteg pénzt kapott, az Jim Morrison volt. Megvetendő aljanép, zavaró tüske, az LAPD átka: milliók nézték és milliók imádták, sőt, még magát Iggy Popot is lenyűgözte, valamint inspirálta arra, hogy az amerikai elnökség helyett inkább valami másra adja a fejét. Ehhez képest én punk emberektől érkező kreditet a Doors felé egyedül a Los Angeles-i színtér (amiről persze mindenki tudja, hogy a New Yorkinál és a britnél is csilliószor érdekesebb volt) Please Kill Me-jében, a We Got The Neutron Bombban olvastam. Nem szar könyv, vegyétek meg nyugodtan.

30_rockstars_jim_morrison_hollywood_bowl_2014.jpg

Különös módon a punkzene hivatalos születésénél, vagyis valahol a 70-es évek végén, nem volt akkora ikon Morrisonból, mint amennyire ideológiája és viselkedésmódja alapján indokolt lett volna. Ennek több oka lehetett. A végzetes költő egyszerűen a siker, a sztárkultusz és a szexualitás megtestesítője lett (még ha mindenre vágyott, csak erre nem) így pedig a legtöbb olyan dolgot hordozta magában, amit Rotten és Strummer jobban gyűlölt, mint a saját szarát. Szép volt, értelmes és vonzó, és amíg a vagdalt pólós tiniknek vagy egymásra, vagy egy kanálnyi heroinra kellett ráfanyalodniuk, amikor párkapcsolatot kerestek, Morrison csettintésére hegyekben álltak a gyönyörű nők. Vad üvöltés, végzetes arccsont, bagó a kézben és a szájban, filozófia és ábrándos tekintet, madártest. Valljuk be, nem is kellhet ennél több.

Annak megmagyarázására, hogy a Velvet Undergroundot miért, a Doors-t pedig miért nem szokták a punk, vagyis a diszkó melletti legnagyobb hatású (és nem genezisszerű) zenei irányzat eredeztetőjének tartani, ismerni kell egy dolgot.

Az embereknek vannak olyan alfajai, hogy hülye ember és sznob ember. Van ennek a kettőnek metszéspontja is, mindjárt mutatom, hogy mi:

halmaz.jpg

Ez a típus két dologról ismerszik meg: szereti a Their Satanic Majesties Requests-en kívül eső Stones lemezeket és csak akkor ír cikket valamiről, ha az ilyen mindenféle nyugati kuruzslással meg csillagállással kiszámított évfordulóra esik. Az ilyen ember nem szereti, ha valami túl népszerű, mert akkor olyanokkal lesz hirtelen közös érintkezési pontja, akik amúgy Chert meg Sonny Bonót hallgatnak, szeretik a kínait és képesek olyanra, hogy a kulturális tárgyak felé úgynevezett őszinte, külső behatásoktól mentes, ösztönös lelkesedést mutassanak attól függetlenül, hogy Lou Reed vagy Császár Előd készítette el azokat. Egyáltalán nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy lássuk, a Doors a VU zenéjének földrajzilag és esztétikailag is átlósan ellentétes pólusát készített el, énekese nem egy önközpontú gennyláda, hanem egy zavart és fókuszálatlan stresszhalmaz volt, tudott hatalmas slágereket írni, értelmes kiadóhoz szerződni és úgy becsempészni a deviáns művészetet a popba, hogy ne negyven év kelljen a világsikerhez, hanem pár hónap.

thedoors.jpgA Doors zenéjének érdemeit némileg igazságtalanul szokás tulajdonítani a szüleit halottnak feltüntető, az idő előrehaladtával exponenciálisan többet vedelő mártírnak. Persze némileg nem: karizmatikus, a tekinteteket és a nemi vágyakat is vonzó Morrison nélkül valószínűleg sokkal kevesebbre vitte volna a bokáig hajoló tisztelet mellett is szégyenlős félnótásokból álló bagázs. Persze a tehetség a többi tagban is megvolt, egyik hozta a flamencót, másik a jazzt, a harmadik pedig a zseniális ujjmunkát, de valószínűleg semmi sem lett volna a hatalmas Sunset Strip-i hirdetőtáblából, ha a vérengző pubertáslányok és kiábrándult katonafeleségek nem kezdenek el ficánkolni otthon a fotelban, amikor a huszonéves siheder mondja nekik, hogy gyújtsák be a tüzét. Persze nem mehetünk el amellett, hogy a dalokat közösen írták, és persze amellett sem, hogy a színpad szélén ott ült az ember, akinél a bolygón senki sem nyúlt nemesebben a billentyűkhöz. Ha kell, sziporkázó innovátor, ha kell, ócska bárzongorista: Ray Manzarek nélkül a Doors olyan, mint az élet addig, amíg nem hallgatod meg az After The Gold Rush-t. Játéka a tökély, egyszerre temető, karnevál és poros deszkákkal borított ivó, a bajusz a Duchamp-féle Mona Lisán, a gyömbér a remek bundáskenyéren, a drága Mr. Macska a létránk tetején a szobámban. Nem sokan gondolnák, hogy annyira odaillik, közben meg de. Jelenléte a csillagokig veri az így is hullámzó hatástengert, amit a különböző karakterek, zenei előképzettségek és stílusok amúgy is majdnem szétfeszítenének, de akkor még pont nem. A ’68-as lemezen már túlvariált az egész, a Soft Parade-ről mondtak már annyi elrettentőt, hogy ne merjem betenni, a Morrison Hotelről és az L.A. Womanről pedig annyit, hogy nem rosszak. Csak egy picit.


AMÚGY A DOORS IS A MEGSZŰNNI KÉPTELEN ZENEKAROK KÖZÉ TARTOZIK.


doors_grave_16432.jpgFelrakom a fasza fejhallgatóm, elindítom a lemezt és elmondom, mi szól. Meleg, folyós kátrány, kipufogó, jó ital, éter, csöpögő fekete festék; benzinszag és -kút, a következő viszkibár, nők, szőr, oroszlánok. A sötétben nem látok sokat, csak a lekopott felezővonalat, elmosódott lámpákat, fénylő foltokat fönt, más kocsikat szemből. Pont, mint a Vincent Vega-féle
betépés vagy a Songs For The Deaf, amit este hallgatsz. Benne vannak L.A. végtelen terei, a sok kaktusz és homok, szárazság, ha városon kívül vagy és romlás, ha belül. Homályos irodalmiság, univerzális értékek, sekély és mély egyszerre, csillogó piásüveg, búgás, zúgás, ciripelés, gázpedál, szemed az úton; szenvedélyes, zengő vokálok és az egészet bepöttyöző szintetizátor. Az amerikai álom, miközben aszalódik és rohad,  mindez persze olyan melodikus és tömegfogyasztásra szánt dalokban, olyan egységesen, olyannyira egy irányba terelve, hogy azt később még Skrillexszel se sikerüljön újra megidézni. A bemutatkozás minden eleme a fekete ékkő egy-egy egybevágó szilánkja, ami tökéletesen elnyeli a fényt, hogy ilyen bódító, kába és veszélyes slágerekké alakítsa, amiket az UCLA-s filmszakosok és az AOR-apukák is bírjanak. Persze csak addig, amíg a lányuk oda nem kapcsol.

A Reszegi Lászlóval múltkor mulattunk az interneten, hogy a gyerekek azt se tudják, ki az a Paul McCartney és örülnek annak, hogy Kanye West támogatja a hozzá hasonló feltörekvő művészeket. Már várom azt az időt, amikor a természetes szelekció kiselejtezi a generációs mérföldköveket és új kor köszönt ránk és nem kell illedelmességből megválasztani valami Beatles lemezt a világ legjobbjának, hanem mittom, első Fieldet, Bow Wow Wow-t, stb. Értitek, mire gondolok, ugye? Hogy most van egy ilyen berögzülés a 60-as évekkel kapcsolatban a kritikai diskurzusban, hogy aranykor, sose volt olyan jó, origó, nullkő, egyebek. Vigyorogva mondom nektek, az Are You Experienced?-nek egy percét sem tudom élvezni, a Forever Changes-t kábé kétszer hallgattam meg (ennek a számnak a növelésére azért főszerkesztői utasítást adok ki - DE), a Sgt. Pepperről bárkinek szívesen elmondom, hogy kukába való, és igen, nemsoká eljön az idő, amikor olyan gyerekek születnek, akiknek büdös fogalmuk sem lesz arról, mi az a Doors. De én ezt a cikket pont nekik írtam. Hogy tudják.

Judák Bence


a Doors-debüt: 


a Light My Fire élőben: 

https://recorder.blog.hu/2015/02/22/a_fasza_fejhallgatom_es_en_a_doors_elso_lemeze
A fasza fejhallgatóm és én – A Doors első lemeze

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr457200609

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása