Panda Bear: Panda Bear Meets The Grim Reaper (lemezkritika)

2015.01.29. 16:33, rerecorder

Panda Bear, azaz Noah Lennox, azaz az Animal Collective ütős-billentyűs-szempleres-hangzásfelelőse. Ez a fickó készítette a kétezres évek egyik legtöbbre tartott albumát - "a XXI. századi Pet Sounds"-t - a 2007-es Person Pitch-t, valamint persze ott a kéznyoma anyazenekara remek anyagain (Here Comes The Indian - 2003, Sung Tongs - 2004, Feels - 2005, Strawberry Jam - 2007, Merriweather Post Pavilion - 2009) is. Ötödik szólóalbuma - a klasszikus dub-lemezek (King Tubby Meets Rockers Uptown, Augustus Pablo Meets Lee Perry And The Wailers Band) címeit idéző -, Panda Bear Meets The Grim Reaper szándéka szerint egy nagy fejtörő, valójában pedig az eddigi legkönnyebben befogadható kiadványa, ami ezzel együtt jó is.

Kiadó: Domino / Bertus

Megjelenés: 2015. január 9.

Stílus: artpop

Kulcsdal: Come To Your Senses

Az Animal Collective – bár simán levezethető, de azért – meglepő módon lett egy korszak sztárzenekara. A kétezres évek végére, a Merriweather Post Pavilion (2009) című albumuk után lényegében indie-istenségnek számítottak, miközben a színtéren értelmezhetetlen volt egy ilyen elemelkedés, és – még inkább – a négy tag sem volt felkészült, érdekelt erre a szerepre: a flanelinges srácok nagyon is emberiek. Avey Tare, aki a legtöbb Collective-dal szerzője és Panda Bear, aki meg a megszólalás fő alakítója, az elmúlt öt évben látványosan elsomfordált a reflektorfény elől. Nem mintha csendben lettek volna, de (ha nem is szándékos gesztusokkal) igyekeztek az említett emberi arcukat mutatni. Az Animal Collective szokásos kalandozásait folytatta EP-in, egyéb kiadványain, az egyetlen nagylemezen (Centipede Hz, 2012) pedig karrierje során először tett tétova lépéseket. Avey Tare szólóban előbb sötét, majd egyenesebb, szórakoztatóbb, mindkét esetben szerény, de személyes zenével jelentkezett, Panda Bear pedig szinte elvágta magát korábbi végjegyes hangminta-alapú hangzásától és egy gitárcentikusabb albummal (Tomboy, 2011) ment előre. Neki társánál is nagyobb terhet kellett letennie, hiszen 2007-es, harmadik szólólemezével, a Person Pitch-csel a zenekar megszólalásból kinőtt, monolitikus mesterművet alkotott (korábbi lemezeiről itt írtunk egy kicsit részletesebben és végig is hallgathatók).

Mihez kezd mindezek után egy 2004 óta nagyrészt Portugáliában (feleségével, két gyerekével) élő indie-istenség, aki nem is lehetne hétköznapibb módon emberi? Először is semmi különöshöz. Leckét ír esténként a nagyobbik lányával, élvezi az Atlanti-óceán látványát és dalokban mereng a világról. A Panda Bear Meets The Grim Reaper rengeteg demót felhasználva, ismét az ex-Spacemen 3-s Sonic Boommal készült két felvételi sessionben, és ezúttal egy teljesen kiegyensúlyozott, magabiztos (és mindennapiságát kihangsúlyozó, mégsem személyeskedő) Panda Bear hallható a dalokban. Miközben a lemez témái között ott a bizonytalanság, a veszteségektől való félelem, a családdal járó felelősség is. A szokásos alaphatásokat (The Beach Boys, The Zombies, Black Dice, pszichedélia, dub) ezúttal leghangsúlyosabban a hiphop egészíti ki, persze az eddigi leginkább ritmusközpontú Panda Bear-anyag még így sem egy funklemez. Hanem a védjegyes monumentális katedrális-hangzást nagyon melodikus, egyszerre játékos és intim – már-már popos – dalokkal megtöltő. Érett – és ez itt kivételesen nem cikis jelző.