Mika László - Kedvenc 2014-es dalok

Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlista után - amin idén Ariel Pink lett az első - a kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk, karácsonyt követően. A 2011-es, 2012-es, 2013-as sorozat után itt megy a 2014-es daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlist-ben, rövid kommentárokkal - a sort Biczó Andrea és Csada Gergely nyitotta, Dömötör Endre, Elekes Roland, Judák Bence, Kálmán Attila és Lékó Tamás után Mika László a lemezlovas (a nyitóképen az iceage).

Nem szaporítanám a szót, ezt a 16 dalt úgy válogattam ki egy jóval hosszabb névsorból, hogy lehetőleg átfogja az egész évemet. Ez persze lehetetlen, de ennél közelebb nem jutottam hozzá. Listamániámon felülkerekedve nem tettem őket sorrendbe, de nyertest azért hirdettem. Ha valami kimaradt a kedvenc lemezeim közül, az azért van, mert azokat csak egyben ajánlom fogyasztásra (Grouper, Sólstafir, Pallbearer). Lássuk.

D’Angelo/The Vanguard:  Another Life

Végre egy összegzés, ahová be lehet szorítani az év egyik legjobb albumát! Vagy legalább egy dalt róla. Az Another Life hiába jött ki kevesebb, mint két hete, simán hallgattam már annyit, mint a többi itt szereplő számot. Tökéletes soul/funk óda, amelyből egyszerre árad 1973 és 2014.

How To Dress Well: Words I Don’t Remember

Tom Krellben a kezdetektől benne volt, hogy meg tudja írni a tökéletes popszámot, csak hát egészen idei lemezéig ügyesen rejtőzködött a saját maga által létrehozott hangmocsár mélyén. Most azonban kétszer is sikerült neki bombasztikus, tiszta slágert írnia, közülük én most a szexibbet választom. Azért itt van a másik is.

FKA twigs: Two Weeks

Kevés idén kiadott lemezt vettem meg vinylen, még kevesebbet úgy, hogy már a megjelenés előtt, szinte vakon, az első róla hallott dal után eldöntöttem, hogy ez kell nekem. A Two Weeks vett rá az egyik ilyen bevásárlásra.

Cloud Nothings: I’m Not Part Of Me

Ez volt a másik. Egyik esetben sem csalódtam.

The War On Drugs: Under The Pressure

Bár minden sörreklám alatt olyan dal szólna, ami egyszerre présel maga alá és emel fel a földről, mindezt úgy, hogy közben 9 perc alig tűnik egy pillanatnak! Kockásinges férfiszomorúság galore. 

Future Islands: Seasons (Waiting On You)

Kemény világban élünk, ha már a Pitchfork ugrik fel bandwagonokra, ahelyett, hogy vezetné őket. Felugrom én is, hozzátéve, hogy ez a dal az év során sokkal több lett, mint az a 3 perc 46 másodperc, amivel eredetileg a Singles-lemez kezdődött márciusban. Ahogy az első Bon Iver albumnál, itt sem érdemes figyelmen kívül hagyni a felépült háttérsztorit, mert az csak hozzátesz az élvezeti értékhez. A Seasons (Waiting On You) a mögötte álló év ismeretében lehet csak az év egyik legjobb száma. Így viszont tényleg az.

Wild Beasts: Wanderlust

A Don’t confuse me with someone who gives a fuck szerintem az egyik legkegyetlenebb dolog, amit valaha dalszövegben hallottam, Hayden Thorpe mégis képes úgy elsipákolni, hogy szinte sajnáljuk érte.

Sia: Chandelier

A Chandelier az volt nekem idén, ami tavaly a Latch, vagyis a dal, amit még úgy sem sikerült megutálnom, hogy szinte nem volt olyan közösségi hely (plázától a postáig), ahová beléptem, és amíg ott voltam, nem szólalt meg legalább egyszer.

Hannah Diamond: Every Night

Szívből örülök, hogy kollégáim előttem (páran) bevállalták a PC Music-ot saját személyes listájukban, így már én is bátran vallok színt: meglehetősen nagy mennyiségben fogyasztottam a „kiadó” cukormázas termékeit 2014-ben. És minden egyes másodpercüket élveztem. Ez a dal pedig tényleg kikezdhetetlen. 

Alvvays: Archie, Marry Me

Ez már tényleg nem szorul semmiféle magyarázatra. Kérdezem: lehetséges megunni ezt a retró kardigános feelgood gyönyörűséget?

Sun Kil Moon: Carissa

Mark Kozeleknek a dalai alapján gyanúsan sok rokona halt meg gázrobbanásban, de szerintem teljesen érdektelen, hogy mennyire valósak a Benji szerzeményeinek alapjai, amíg ennyire gyönyörűen mesélnek életről és halálról. A Carissa refrénjében végre évezredek után kiderül, mi az élet értelme és érezzük, maga Kozelek is megilletődötten áll az igazság előtt, miközben elmormolja a sort: Nem nevelsz fel két gyereket, hogy aztán csak úgy levidd a szemetet és meghalj. És mégis. Az élet értelme tehát: semmi. A lemez következő dalaiban kiderül, mitől is olyan felszabadító érzés ez a semmi. Itt még teljes reménytelenségében nehezedik a tudat az előadóra és a hallgatóra egyaránt.

Drake: 0 To 100 / The Catch Up

Ha lenne autóm, biztosan ezt bőgettem volna benne egész évben. De azért a buszon sem volt rossz.

Vince Staples: Blue Suede

Dettó.

iceage: Forever

Három évet kellett várni rá, de az iceage végre írt egy dalt, amelyet a végén elengednek az eksztázisba. Mindig ott voltak a határon, feszegették, de aztán soha nem teljesedhetett ki egyik sem, a feszültség fennmaradt. A Foreverben ismét pattanásig húzzák az idegeket, de most az utolsó egy percben nagy kegyesen odavetik a trombitás, hegedűs, égzengős megváltást. És bőven megérte ennyit várni.

Swans: Bring The Sun / Toussaint L’Ouverture

Jófej voltam, a végére hagytam a két hosszú számot, hogy ne zavarjanak be a lejátszási listába. A Swans idei albumáról számomra egyedül a Bring The Sun volt képes megidézni és elérni a The Seer zsenialitását, ez viszont kétségkívül ismét testen kívüli élményt nyújtott. A második felvonás már csak levezetés, de rá is fér az emberre az első 20 perc megpróbáltatásai után. 

Nux Vomica: Choked At The Roots

Elég sokat dolgoztam ebben az évben éjszakai műszakban, este 8-tól reggel 8-ig. Aki csinál ilyet, az tudja mennyire lélekölő dolog ez. Hamar rájöttem, hogy ha reggel, hazafelé menet akkor indítom el ezt a dalt, amikor felszállok a metróra, akkor általában pont akkor van vége, amikor otthon fordítom a kulcsot a zárban. Tökéletes párosítás volt, mikor már semmi nem vitt előre, és az élethez sem volt kedvem, akkor a Choked At The Roots még jól belém rúgott és lökött rajtam párat, hogy pont be tudjak esni az ágyba. A legkritikusabb rész, az utolsó négy perc már tömör katarzis. Nekem ez volt idén az év legjobb/legfontosabb dala. Stílszerű, hogy ezzel zárjam a listámat is.

Mika László