A rajongód vagyok – A tribute-lemezek története

2014.12.23. 15:10, rerecorder

tribute_1.jpg

A tribute-albumok a zeneipar egyik legfurcsább, legnehezebben magyarázható zárványát alkotják. Minek játszanak fel mások egy lemeznyi, már unalomig ismert Bob Dylan-dalt? Vagy épp fordítva: miért készít egy előadó más szerzők dalaiból saját változatot? Tud-e ez több lenni egy ilyen kiadvány, a best-of dömpingtermékeknél? Ha jól csinálják, bizony nagyon is tud. Áttekintésünk az Európa Kiadó és a Paul McCartney előtt tisztelgő friss albumok apropóján.

neil_young.jpgPersze jó tribute-lemezt csinálni piszkosul nehéz feladat: a (legalább) két szereplős felállásból (az eredeti dal előadója és aki feldolgozza) az egyik oldalon legyen lehetőleg egy minél legendásabb, kimeríthetetlen repertoárral bíró klasszikus dalszerző, vele szemben pedig egy vagy több izgalmas, egyéni látásmóddal bíró, az eredetihez a szolgai másoláson túl hozzátenni is képes előadó. Így pedig igen érdekes végeredmények tudnak születni. Nem mindegy azonban, hogy milyen típusú tribute-lemezről beszélünk. A legalapvetőbb és legtöbb izgalmat magában rejtő felállás szerint egyetlen dalszerző, előadó dalait dolgozzák át többen is. Ilyen például az egész tribute-hullám elindításában nagy szerepet játszó Neil Young-feldolgozáslemez (The Bridge – A Tribute to Neil Young), a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa az I’m Your Fan: The Songs of Leonard Cohen, a pár évvel ezelőtti remek Bowie-tribute, a We Were So Turned On, vagy épp a legfrissebb megjelenés, a Paul McCartney-t ünneplő The Art Of McCartney. Hasonlóan gyakori ennek a fonákja, amikor egy előadó dolgoz fel többektől, nem egyszer igazán nagy sikert aratva. Gondoljunk csak Paul Anka újjászületésére a Rock Swings albummal.


HALLGASD MEG A RECORDER PREZENTÁLÁSBAN MEGJELENT EURÓPA KIADÓ-FELDOLGOZÁSLEMEZT!

smiths_is_deasd.jpgDe találkozhatunk kevésbé elterjedt felállással is, mint például amikor egyetlen előadó egyetlen másik zenésztől játszik egy egész lemezen át (lásd az egykori Bad Seeds-tag, Mick Harvey zseniális Serge Gainsbourg-feldolgozásalbumait, vagy Mark Kozelek akusztikus AC/DC-átiratait). Aztán amikor többen egy bizonyos albumot vesznek fel újra, még a dalsorrenden sem változtatva (például Bruce Springsteen klasszikus Nebraska-jának átdolgozása Badlands címmel, a Smiths The Queen Is Deadje 1996-ban, aktuális előadókkal The Smiths Is Dead címmel (ezt a francia Les Inrockuptibles magazin grundolta össze a tízéves évfordulóra) és a Stereogum magazin által gondozott Radiohead- és R.E.M.-anyagok). Vagy éppen egyetlen előadó ír át egy konkrét albumot teljes egészében (az Easy Star All-Stars által kivételesen ügyesen dub-reggae-sített Dark Side Of The Moon, Dub Side Of The Moon címmel). Nem is beszélve az olyan igazán különleges, és valljuk be inkább megmosolyogtató próbálkozásokkal, ahol nem is az előadók számítanak, hanem egy-egy műfaj a hívószó, mint az A Reggae Tribute To Bob Dylan vagy a This Is Rockabilly Clash!. Ezekkel a sokszor teljesen elhibázott ötletekkel gyakran lehet találkozni a hipermarketekben ömlesztve árult cd-k közt turkálva.


ILYEN, MANAPSÁG AMIKOR MÉG CSAK KÉSZÜLT EGY TRIBUTE-LEMEZ.

roky.jpgMaradjunk azonban az érdekesebb vonalnál: azért is a ’sok előadó vs. egy klasszikus dalszerző’ tűnik a legnyerőbb kombinációnak, mert az ilyen és ehhez hasonló próbálkozások egyik legnagyobb erénye az ismeretlen felfedezése, ami elsősorban abban nyilvánul meg, hogy sokszor a tisztelgő zenekarok között akadnak kevésbé befutott, esetleg műfaji undergroundból érkező együttesek. De hasonlóan nagy felfedezéseket lehet tenni a másik irányból, így egy jól összerakott tribute-album esetleg egy kevésbé ismert, obskúrus előadót utólagosan is a megérdemelt helyre emelhet. Ilyen szerepet töltött be a Kath Bloom dalaiból született Loving Takes This Course válogatás, amin többek között Mark Kozelek, Devendra Banhart és Bill Callahan játsszák a feledésbe merült amerikai folkénekesnő dalait. De említhetnénk a hatvanas évekbeli pszichedelikus garázsrockban utazó 13th Floor Elevators frontemberének, Roky Ericksonnak a karrierjét megmentő Where The Pyramids Meets The Eye című tribute-albumot is.

Magyar tribute-albumok

tribute_2.jpg
Itthon körülbelül annyival kevesebb példa van a feldolgozáslemezekre, amennyivel szűkebb a piac – tehát jóval. Van azért említésre méltó próbálkozás, a legismertebb talán az Illés előtti tisztelgés Amikor én még kissrác voltam címen Marton László Távolodó vezérletével és több emlékezetes momentummal, illetve az Eszembe jutottál – Főhajtás Cseh Tamás előtt album szintén Marton szerkesztésében. Fontos pillanat a 4,5 V című AC/DC-tribute-lemez megjelenése, amely meghatározó a magyar metal/alternatív rockszcéna életében (közvetve a BPRNR brigád is ebből nőtt ki), illetve a hazai, nagyfokú Depeche Mode-rajongás is kitermelte a maga tiszteletadását Thank U, majd még egyszer Thank U …Too címmel. Sőt, Leonard Cohen magyar rajongóitól is kapott egy – magyar nyelvű – feldolgozáslemezt, A vendégek címen 2003-ban, aztán Bérczesi Róbert Én meg az Ének néven tisztelgett kedvenc magyar dalai előtt. Legutóbbi példaként pedig a Kispál és a Borz klasszikus Naphoz Holddal albumát újragondoló Holnaphoz Holddal említhető meg, illetve természetesen legfrissebben – a Szabó Benedek (Szabó Benedek//Galaxisok) és Sallai László (The Somersault Boy) által összehozott – a Recorderen debütált Európa Kiadó-feldolgozáslemez, a Jó lesz…’84, aktuális előadók prezentálásában, Jó lesz…’14 címmel.


i_m_your_fan_leonard_cohen.jpgEgy ilyen válogatás arra is remek alkalom, hogy az évtizedek óta sikeres előadók jól bevált, kézenfekvő dalai helyett egy-két kevésbé ismert szám is előtérbe kerüljön. A lényeg tehát az „árukapcsolás”, működjön bármelyik irányba is. Sokkal többen találnak rá egy albumra, ha húsz különböző típusú, ismertségű előadót gereblyéznek össze a projekthez. A legtöbb sokszereplős válogatás, köztük a fent említettek, ezt a példát követik, de előfordul olyan is, amikor a kurátor vagy a lemezkiadó megpróbál minél több nagynevű előadót felkérni a szereplésre, ezzel is megdobva a lemez bevételeit. Ezek azonban – talán épp a változatosság vagy a fiatalos lendület hiánya miatt – nem mindig érik el a kellő hatást. Jól példázza ezt az 1995-ös Tower Of Song, amelyen többek között Bono, Tori Amos, Elton John és Peter Gabriel dolgoztak fel Leonard Cohen-dalokat, az eredmény mégis sokkal erőtlenebb lett, mint a már fentebb említett I’m Your Fan, pedig utóbbin ha három-négy nagyobb, de megközelítőleg sem ekkora név szerepel.

hal_willner_nino_rota.jpgEz persze nem meglepő, hiszen egylemeznyi feldolgozás esetében is ugyanannak kell teljesülni, mint egy-egy önálló átdolgozás esetében. Kell, hogy legyen valami érzelmi kapocs a dal és az előadó között, különben üres tiszteletkörré válik az egyébként a hallgató számára is izgalmakat rejtő feladat, mert nem mindennapos dolog hallani kedvenc előadóinkat, ahogyan újraértelmeznek egy nagy klasszikust.

Ez a faktor tette lehetővé a tribute-lemezek aranykorát a kilencvenes években, amikor egymás után készültek a jobbnál jobb tisztelgések. A már említett albumokon túl ekkoriban jelent meg a Gram Parsons előtt fejet hajtó The Return Of The Grievous Angel, a Carpenters-dalokat sorakoztató If I Were A Carpenter vagy épp az Erasure-féle Abba-esque. A közmegegyezés szerint a Marianne Faithfull-lal és Lou Reeddel is együtt dolgozó Hal Willner producer 1981-es Nino Rota-átdolgozásaival (Amarcord Nino Rota) kezdődött – és a Kurt Weill-dalokat szintén az ő vezényletével átdolgozó 1985-ös Lost In The Starsszal gellert kapott – műfaj a nyolcvanas évek vége felé futott fel igazán, majd lendülete egészen a kétezres évek elejéig kitartott.

red_hot_.jpgManapság már nagyon ritka, hogy egy kiadó komolyabb összeget fektessen egy ilyen projektbe, és mint sok minden másnak, ennek is az internet az oka. Amikor mindenki lépten-nyomon (főleg ugye élőben és aktuális lemezekhez tartozó extrafelvételek formájában, a hírérték érdekében) feldolgoz, akkor nem sok értelme van egy nagylemezre valót összegyűjteni ezekből. Persze látjuk, hogy van erre példa manapság is, de jelentős részük inkább jótékonysági céllal készül (mint a pár évvel ezelőtti Bowie-tribute vagy a húsz éve futó Red Hot+ igazán erős sorozat különböző tematikus darabjai), vagy valóban olyan egyedi ötlet, amire előtte még nem sok példa akadt (például a Flaming Lips elborult, sztárparádés, amúgy nem túl erős Pink Floyd-, The Stone Roses- és Beatles-feldolgozásai). Különben is, ha Beck néhány random zenészhaverral egy hét alatt izgalmasabban abszolvál egy ilyen feladatot, mint a többség, és még a netre is ingyen kiteszi, ahogy az a Record Club-sorozattal (The Velvet Underground, Leonard Cohen, INXS stb.) történt, akkor tényleg úgy tűnik, hogy ezt az albumformátumot hivatalos kiadványként már nem feltétlenül kell erőltetni.

Csada Gergely


a friss The Art Of McCartney-lemez: 

https://recorder.blog.hu/2014/12/23/a_rajongod_vagyok_a_tribute-lemezek_tortenete
A rajongód vagyok – A tribute-lemezek története

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr487006571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása