Andy Stott: Faith In Strangers (lemezkritika)

2014.12.18. 16:35, rerecorder

andy_s.jpg

Elérkeztünk év végi utolsó lemezkritikáinkhoz, kezdjük egy olyan albummal, ami felkerült a Recorder 2014-es kedvenceinek listájára. 

andy_stott_fis.jpgKiadó: Modern Love

Megjelenés: 2014. november 18.

Stílus: ambient, techno

Kulcsdal: Violence

Andy Stott 2012-es Luxury Problems című lemezén – főleg a nyitó Numbban – már érezhető volt, hogy szűkösek számára a techno műfaji keretei. A Faith In Strangers ennek szellemében rengeteg forrásból táplálkozik, és legjobb pillanataiban igazán sajátosan szólal meg. Ezek a pillanatok többnyire az album első felére esnek, később kissé leül az anyag, néha azt a beakbeat, jungle és IDM közötti szürkezónát is karcolgatja (legmélyebb pont a How It Was), ami általában hajnali háromkor szól klubokban és a jobb érzésű embereket kiveri tőle a víz. Azt az egyedi Stott-hangzást, amiről beszéltem, viszont remekül visszhangozza a borító is: archaikus(nak ható) szobor egy toronyház ablakában. A szobor arcán ugyanaz a rejtélyes üzenet, amit a majáktól az etruszkokon át az akkádokig minden régi nép kőfaragványai hordoznak: megfejthetetlen, örökre néma, anyagba zárt érzelmek. Acélból, betonból és üvegből több száz méter magas monumentumokkal legyezgetjük modern nárcizmusunkat, de egy kisebb kődarab titkai előtt értetlenül állunk.

Stottnál is ott szólnak a súlyosan pulzáló basszusok, a metsző szintetizátorhangok, de amitől mégis különleges lesz, az a végtelenül emberi melegség és ködösség, ami nem rejtőzik a gépek mögé, hanem szimbiózisra lép azokkal. A kezdő Time Away szinte a csendből tűnik elő egy kitartott kürthanggal, ami távolról az Aguirre, Isten haragjához írt Popol Vuh-filmzenét idézi. Ez az ambientes, szélfútta tágasság az album második felére a gyorsabb, agresszívabb trekkekre eltűnik, de az első néhány számban meghatározó ez a csendekkel is játszó, szétterülő stílus. Az ambient mellett a bristoli hangzás is végig kísérti a kiadványt, ráadásul Allison Skidmore – Stott volt zongoratanárnője amúgy – éneke általában ugyanolyan terhelt és elfúló, mint Beth Gibbonsé. A Violence vagy az On Oath alapján simán védhető álláspont lenne, hogy ez a Dummy húsz évvel későbbi verziója. A bajok ott kezdődnek – egészen pontosan a No Surrendernél –, amikor Stott a kurrens zenei irányzatokat is beépíti, és nem szégyell trapes arcoskodásokkal vagy jelentőségteljesen KEMÉNY basszusokkal az unalomba süllyeszteni jobb sorsra érdemes számokat. A címadó Faith In Strangers ‘80-as éveket halványan idéző, játékosabb, csillogóbb dallamai és akusztikus basszushangjai ismét összebékítik az emberit és a mechanikust, aztán a Missinggel ugyanolyan enigmatikusan záródik a lemez, mint ahogy elkezdődött.

8.5/10

Kálmán Attila


a lemez teljes egészében: 


a címadó felvétel rövidfilmekbő komponált videója: 


Andy Stott 45 percen át a Boiler Roomban - még 2012-ben: 

https://recorder.blog.hu/2014/12/18/andy_stott_faith_in_strangers_lemezkritika
Andy Stott: Faith In Strangers (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr936993693

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.