Valaki azt mondta, ne sírjak

2014.12.14. 13:34, rerecorder

funeralcover.jpg

Anyád nagyon örül az új könyvnek, fel is teszi a polcra az ötszáz másik mellé, és a férfi, az apád, szépen megköszöni a nagy csomag bonbont, majd két ünnep között ugyanúgy bezabálja, mint egy tál pacalt. Valami nincs már meg? Elveszett, ugye? Boldogság kéne? Boldogság? Tessék. Tíz (és egynegyed) éves a Funeral.

Meghalunk vagy mind meghalunk, azért nem mindegy. Pedig úgy néz ki, mindkettő meg fog történni, ráadásul nem is olyan soká. És ezt nekünk, olyan embereknek, akik szerint van ’jó’ meg ’rossz’ zene, és ezt szeretik is egymásnak hangoztatni, amikor Gumipop-szülinapra mennek, meg a laikusok orrára kötni, amikor bejelölik a Facebookon, hogy Gumipop-szülinapra mennek, rég tudnunk kéne. Mit énekelt Bobby Gillespie 1991-ben, vagy inkább: mit érzett? Hogy itt van Andrew Weatherall, ő majd rak mindenféle táncos alapokat a gitárok meg a drogos dallamok mellé, és ez biztos mennyivel jobb lesz, mint amikor beleroskadtunk az érzékenységünkbe. Az eredmény a világ egyik legboldogabb lemeze, amelyen egy zenekar úgy használja ki a benne rejlő lehetőségeket, hogy megadja magát ösztöneinek. Hogy a picsogós, önsajnáló popból valami olyat csinál, ami a keringésnek, az ízületeknek, a sejteknek is jó. Hisz ér valamit egy dal csak azért, mert azt a kulturálisan korlátozott, vemhes tiniket bámuló vidéki néző nem ismeri? Több leszel attól, hogy magadban dúdolod a számot, amit az Upponyi rak be három embernek a Központban? Mit érne a Loaded, ha nem lehetne rá úgy táncolni, mint egy óriási buggyos gatyára? 

Bobby Gillespie 2000-ben nem énekelt semmit. Rappelt. Ritmusra beszélt. Mégis az az XTRMNTR legfontosabb szakasza, amikor egy félmelódiával told meg valamit, ami hét percen keresztül döngöli beléd, hogy az emberek szemének a helyén, vagyis ott, ahol a szemnek, tehát a léleknek kéne lennie, horogkereszt van. Mi történhetett a Primal Screammel, elérzéketlenedett? Kevesebbet drogozott? Inkább megtalálta az egyensúlyt, beteljesedett és az lett, amiként meghatározta magát: egy nagyon vad, nagyon gépies és nagyon is elemi üvöltés. Az Idioteque sem azért egy borzasztóan jelentőségteljes dolog, mert a zenekar, ami addig a gitárokkal ért a kulturális egyedfejlődés csúcsára, az elkezdett szintetizátorokkal is barátkozni; hűha. hanem azért, mert hiába fojt el és darál, Thom Yorke nőies, sikolyszerű hangja akkor is átsüvít a csavarokon és merevlemezeken, ha a csavar és a merevlemez ezt nagyon nem szeretné. Még jobb példa: mi volt a tavalyi év legszebb zenei pillanata a Random Access Memories mellett?  Hát az, amikor a New Slaves-ben a homokzsák módjára lökdöső ritmus és az utópisztikus géphangok után győz az elme és kirobban a nagy amerikai masinából a nagy kelet-európai gyöngyhajú lány. A rapet atomok szintjére lekalapáló, könyörtelen Yeezus-t pedig mivel fejezik be? Hát egy orbitális feelgood hangmintával. Szolgák vagyunk, nigger niggert utál, nem tudod fogni a piád, mert úgy be vagy baszva, hogy a tested nem fogad szót. Kanye tuti nem ilyen. Ő több, és ezt tudja is. Emiatt nem szeretem. Viszont tuti jókat szexelnek azzal a némberrel, és biztos vagyok benne, hogy nagyon, de nagyon szép kisbabájuk van. És emiatt már igen.

Akkor a képlet egyszerű:

Ha

X = Hold My Liquor első 4/5-e + Idioteque 90%-a.

És ha

Y = Hold My Liquor utolsó 1/5-e + Idioteque 10%-a szorozva 1 000 000 000-dal

Akkor X = Világ

és

Y = a maradék = [ami a világot kiegészíti, vagyis jóvá, érdekessé, értékessé teszi, ami nélkül nem lenne olyan, amilyen] = Funeral

funeral-arcade-fire-2004.jpgEgy helyen, ahol a modern ember egy olyan filmre adta ki a mozitörténelem legnagyobb pénzmennyiségét, ami egy gyermek szellemi szintjén próbálja rávezetni arra, hogy a kiszipolyozó világ szar irányba halad, na, egy helyen, ahol mindez úgy történik, hogy közben az emberek nagyon nem érzik jól magukat, nem lehet túlértékelni egy olyan lemez fontosságát, mint a Funeral. Mondhatja Bede Márton, hogy a Parc Del Fórumon egészen más érzés látni tízezer ember előtt azt a zenekart, mint anno a Flex-ben látott négy előtt. És igaza is van. Ugyanis ez sokkal, de sokkal jobb érzés. Az Arcade Fire tíz éve egy semmi volt, amit a digitális kor eddigi legfontosabb zenei orgánuma, a Pitchfork fedezett fel magának. Mára azonban mindketten nagyon messze vannak attól, ahonnan elindultak. A Pitchfork az elitizmusra, az atomizációra, a minél precízebben számszerűsíthető élményre törekszik, és pont ebbe bukik bele épp most is. Ugyanis mindenki egyedi akar lenni, mindenki tartozni akar valahová, mindenki azt akarja, hogy szeressék. Ezt pedig a csapat ölelésében bárki, a legcsúnyábbaktól a legmelegebbekig, megkaphatja. A tagok annyian vannak, hogy a józanész nem állítana ennyi embert a színpadra; annyi hangszerük van a templomi orgonától a xilofonig, hogy az ma, a szórakoztatást mechanikusan, egy emberszerű sziluett és egy beprogramozott hangsáv segítségével eltermelő EDM korában egyáltalán nem költséghatékony. És szerintetek melyik az az előadó, ami nem hogy nem sínylette meg, de egyenesen a saját javára használta föl a nagy matekcentrikus, számorientált látásmódot?  Melyik az az előadó, amihez az egyre számítóbb és személytelenebb világban egyre több és több ember fordul? Nem a mocskot újra előcibáló Black Keys, se nem a saját barátait gyalázó Jack White. Hanem a világot óceángödörnyi szeretettel tápláló Arcade Fire. Fotogének? Nem annyira. Amerikaiak? Nem. A pénzt, a terméket, a zabálást, a jólélet, az okostelefont, az nCore-arányt tartják a legfontosabbnak? Egyáltalán nem. És még ennek ellenére is ők az új évezred legfontosabb, mindent elsöprő népszerűségi növekedésnek örvendő, hihetetlenül humánus zenekara, ami több millió dollárnyi tőkét mozgat meg azzal, hogy színtiszta, őszinte jóindulatot aknázza ki? Hát persze.

arcade-fire-3.jpg


Amikor a The Suburbs megnyerte az év lemeze Grammy-t, az nem azért volt fontos, mert végre valami normális lemez kapta a díjat, hanem azért, mert nem a nép, hanem a zeneipar döntött így. Az a zeneipar, ahol a Clive Davis-félék diktálnak, és ahol a legnagyobb cégeket nem lemezgyűjtők vagy rajongók, hanem ügyvédek irányítják. Ha már ők is belátják, hogy a dolgok nem állnak jól, akkor vehetjük igazán észre, hogy ez már másoknak is leesett: számomra a kanadai indierock múlt évtizedbeli felfutásánál ordítóbb dolog nem létezik. Ha az USA a lóvé, a medence és a 2Chainz nyakából lógó mázsás aranylánc; a világ pedig a kisgyerek, aki pontosan erre vágyik; akkor Kanada az emberség, a humánum, a Dan Boeckner és Win Butler torkából kitörő pánik. Az öröm, amit akkor érzel, amikor először esik le igazán a Letter From An Occupant. A melegség, amikor üvöltöd a Wake Upot. Az energia, amit a tapsolás nyújt a Rebellion (Lies)-ban. És a szeretet, amit a Funeral közvetít.


ARCADE FIRE-INTERJÚ A THE SUBURBS IDEJÉBŐL.

Miért eszel drágán finomat, ha közben senki sem ül melletted és miért mész el akárhova is, ha nincs kinek elmondanod, mennyire jó volt? Ha úgy érzed, te vagy a monitorról a saját ondóját törölgető, önbizalommentes robot, vagy ha annyira távol vagy mindenkitől, hogy azt sem tudod, mit adj nekik szülinapra, vedd meg ezt a lemezt. Le is töltheted, de ha fizetsz érte, még jobb. Ülj le otthon és hallgasd meg. Kezdd a kilences számmal. Már az is többet ér, mint a világ összes pénze.

(A cikk véleményezésében és kalibrálásában nagyon köszönöm Biczó Andrea, Csizik Petra, Kis Dóra, Molnár Csilla, Németh Emese, Peremenczky Krisztina, Bede Márton, Csada Gergely, Lang Ádám, Podobni Mihály és Sallai László segítségét. Ezt együtt írtuk.)

Judák Bence


az Arcade Fire 2004-ben megjelent Funeral című lemeze: 

https://recorder.blog.hu/2014/12/14/valaki_azt_mondta_ne_sirjak
Valaki azt mondta, ne sírjak

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr766981741

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása