Zene a zenén túl: beszélgetések Pánról – Othon-interjú

Othon, azaz Othon Mataragas a londoni zenei színtér egyre jelentősebb görög származású képviselője. A különböző zenei stílusok ötvözésével karakteres zenei világot teremtett, amelyben mind klasszikus-, mind popzenészek, köztük az egykori Soft Cell-es Marc Almond is rendszeresen közreműködik. Legújabb lemezéről, a művészet megéléséről Hajós-Dévényi Kristóf, a The Unbending Trees énekese és szövegírója beszélgetett vele - Zenész kérdez-interjúsorozatunk keretében.

- Mi a kedvenc számod 1 és 10 között?

- Hat. A Kabbalában a hat a nap száma, és a szépség szférájához, Tifarethez kapcsolódik. Valamint az Oroszlán száma is, ami a csillagjegyem.

- Akkor kezdjük hat állomással, ami a Pinealhoz (Othon legújabb nagylemeze – a szerk.) vezetett.

- Első állomás: szerelem a zongora iránt.
Második állomás: szerelem az underground  zene iránt.
Harmadik állomás: a szerelem iránti szerelem.
Negyedik állomás: a zeneszerzés iránti szerelem.
Ötödik állomás: a tánc szerelme.
Hatodik állomás: az Orvoslás iránti szerelem.

- Választanék akkor hármat találomra: az első, sz ötödik és hatodik.

- A zongora iránti szerelem olyan korán jött, hogy alig emlékszem rá. Az első ide köthető emlékeim leginkább a szüleim elmeséléséből származnak. Azt mesélték, amikor a barátainkat látogattuk, akiknél volt egy zongora, otthagytam a többi gyereket, és teljesen elmerültem az elefánt csont és ébenfa billentyűkben. Valószínűleg elég gyors és erős lehetett ez a vonzalom, a családom pedig volt annyira figyelmes, amiért nagyon hálás vagyok, hogy vásároltak nekem egyet. Ez vezetett az első nyilvános fellépésemhez öt évesen, azzal a hangszerrel, amellyel azóta is tart a kapcsolatom, jobb, és rosszabb napokkal, mint valószínűleg minden viszony. A tánccal sokkal később estem szerelembe. Bár kamaszként Athén legtöbb underground klubját felfedeztem, az első táncos önbeavatásom csak akkor történt, amikor Londonba jutottam, ott is a Kaos klubba, annak eklektikus zenéjével, szabad lelkeivel, dekadens környezetével. Egészen pontosan a szerelmi viszonyom a tánccal a Stunners – egy volt ópium tanya – táncterén történt, amelyet egy pánszexuális központtá alakítottak, ahova elsősorban travesztik, csodálatosan kreatív csodabogarak jártak. A katartikus tánc iránti imádatom azóta is követ, Berghain-től a brazil őserdők sámáni szertartásáig. Az Orvoslás iránti szerelem – ez a legújabb, és legerősebb a három közül. 2012 januárjában egy barátom meghívására részt vettem egy sor Ayahuasca-szertartáson, amely sámánok és törzsi gyógyítók összejövetele volt, a perui Amazontól Kolumbián, Brazílián át a Peyote-val együttműködő Amerikai Őslakos Egyházig. Nagyon izgattak az új pszichedelikus élmények, így láttam akkor elsősorban, nem sejtve milyen hatalmas hatást fog gyakorolni az életem minden területére, elsősorban a kreativitásomra és a ’saját’ zenémre. Nem részletezném mibe avattak be a növényi gyógyítók, csak annyit mondanék, hogy olyan erős kapcsolat alakult ki ezekkel a növényekkel, ami egészen addig el fog kísérni, amíg a lelkem elhagyja ezt a testem. Próbálok évente újra kapcsolatba lépni ezekkel a növényekkel, bár érzem, hogy a lényegük mindig itt van velem.

- Ez a három szerelem csak tovább erősíti a megérzésem, hogy a művészeted bőven a zenén túl megy, és a létezésed minden atomját a testedtől a mindennapi házimunkáig a művészet kifejezésére használod? Jól érzem ezt? Tudnál kicsit többet mesélni erről az élet különböző részeinek művészeti szimbiózisáról?

- Így van, bár kétlem, hogy amikor mosogatok, az bármilyen művészi önkifejezéshez vezet! Nemrég a „Zene a zenén túl” kifejezést választottam a zenei önkifejezésem mottójává, amit Pánnak hívok, amely önmaga túllép a műfajok korlátain, és a zenén is, megadva ezáltal azt a szabad teret, amelyben a zene segítségével életre kelthetem a sokrétű kreatív szikráimat. A kérdésed második részére válaszolva, ahhoz, hogy teljesebb ember és művész lehessek, egyesítenem kell a létem minden formáját. Ahelyett, hogy a személyes valóságaimtól, drámáktól, vagy a múlt rossz döntéseitől próbálnék menekülni, jobb lehet megnézni, hogyan tudnának ezek olyat mutatni, amit máskülönben nem tanultam volna meg. És persze ezek az élmények felbecsülhetetlenek ihlet és kreativitás szempontjából. Szóval igen, számomra az élet és a művészet teljesen összefonódnak.

- És a tested szintén alapkövének tűnik. Meg akarsz osztani ezzel kapcsolatban valamit?

- Először 14 vagy 15 éves koromban lett piercingem, és pár éven belül szó szerint tele voltam lukakkal, az arcomtól, a fülemen át a nyakamig, és a ...-ig érted. A piercing nagyon trendi volt a 90-es években, és azt éreztem, hogy a saját és a körülöttem lévő emberek határait tolom ki ezzel. Az érdekes tanulsága ennek, hogy kik voltak azok, a tanáraimtól kezdve a családomon át a barátaimig, akik nyitottak voltak arra, hogy emögé a fém homlokzat mögé lássanak. Nem voltam én más belül, csak egy kicsit játékos és merész, de pár – és szerencsére csak pár – ember nem értette ezt meg. Kijózanító lecke volt sok esetben, de mégis hasznos. Pár éve úgy döntöttem, hogy ezek az ékszerek már nem tükrözik, ami vagyok, és nem azért, mert lágyultam volna, hanem változásra volt szükségem. Megtartottam az orrgyűrűmet, ami egy nagyon egyedi septum ékszer, mert azt szerettem a legjobban, és beültettem egy szívet és egy csillagot a bal kezembe és jobb alkaromba, kíséretként az A Heart For An Ascending Star című dalhoz, amit Ernestonak (Ernesto Tomasini énekes, a szerk.) írtam, és akkoriban sokszor adtunk elő élőben.

- És ez vissza is vezetett minket a zenéhez. Nemrég megjelent a harmadik nagylemezed, ami, ahogy a borítón is mondod, részben az Orvoslással kapcsolatos élményeid terméke. Az előző lemez énekesei is újra megjelennek a lemezen, viszont úgy tűnik a zene elég sokat változott.

- Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy a hangzás változott sokat, de maga a hangulat nem. Az eddigi zenéim elsősorban zongorára és majdnem teljesen akusztikus hangszerekre épültek. A Pineallal késztetést éreztem sok különböző, mint akusztikus és elektronikus hang és textúra felfedezésére, gyakran mindet manipulálva, és sokszor már nem is igazán lehet tudni, hogy akusztikus hangszereket hallunk-e vagy sem, vagy, hogy mennyire manipulált a hang maga. Ezen a lemezen sokkal megközelíthetőbb dalok is vannak az előző lemezekhez képest, bár a lemez íve gyakran ugyanolyan inzenzív és nehéz, mint az Impermanence-en vagy a Digital Angelen.

- A zongoráról jut eszembe, erős a klasszikus zenei háttered. Milyen zeneszerzőkhöz, vagy darabokhoz kötődnek katartikus élményeid – akár hallgatóként, akár zenészként –, ami megmaradt benned a zenével való kapcsolatod kezdete óta?

- Mindig inkább Beethoven-párti zongorista voltam, és még most is ugyanannyira szeretem a zenéjét, mint annak idején, ha nem még jobban. Chopin romantikus törékenysége mindig megmozgatott, és Bartók csavart népzenéjét és Sztravinszkij pogány hangzású eksztatikus ritmusait is elképesztőnek találom. Az utóbbi pár évben már értékelni tudom Mozart zenéjét is olyan szintem, mint még soha előtte. Pár zongoraversenye és szonátája szó szerint mennyei, de gyermeki tisztasággal kell megközelíteni, nem kritikus elmével. Fiatalabb koromban kritikusabb és „intellektuálisabb” voltam, lehet, hogy ezért érint meg Mozart csak most igazán, de távol álljon tőlem, hogy a zenéjét egyszerűnek állítsam be... Csak nagyon tiszta és légies. Szinte isteni. Bachról beszéltünk már?

- Ez gyakorlatilag a klasszikus zene négy nagyon különböző irányzatát le is fedte. Mit merítettél ezekből az új lemezhez? És hogyan került képbe az opera énekhang használata?

- Nem könnyű megválaszolni, de valóban vannak a Pinealon olyan elemek, amik ezek felé az irányzatok felé mutatnak. A lemezt nyitó Pineal Kiss című dalban például egy neoklasszikus hangzású, görög tragédia stílusú kórus jelenik meg, amíg a nehezebb, majdnem diszharmonikus City Shaman szerintem inkább Bartókhoz kapcsolódik, habár a dal alapjaiban elég techno, bár abszolút nem hagyományos techno! A temetési hegedű lírikussága a Japan Suite-ban szintén valahol mélyen ered, de nem tudom biztosan merre. A Dawn Yet To Come-ban arra kértem Ernesto Tomasinit, hogy olyan hangszínt használjon, amit előtte még nem, egy kissé zárt szájú, sötét erősen vibrátós hangot, ami a kasztrátók misztikus másságára emlékeztet, elsősorban Alessandro Moreschiére, aki az egyetlen kasztrált énekes, akitől felvétel maradt fenn.

- És a kasztráltakra általában nemtelen, szexualitást nélkülöző lényekként tekintünk, bár tudjuk korabeli leírásokból, hogy képesek voltak szexuális életre.  A zenéd ezzel szemben nagyon érzéki. Szándékos ez a kontraszt, vagy véletlen? Az érzékiséget mennyire szándékosan jeleníted meg?

- Igen, mondták már sokan, hogy szeretnek a zenémre szeretkezni. Nemrég valaki azt írta, hogy nagyon szereti, ha a szeretőivel a Pinealt hallgatják szex közben, amivel nagyon tudtam azonosulni, mert volt már több alkalom, hogy nekem is több szeretőm volt. De nem célom a szexualitásom bármilyen formáját beépíteni a zenémbe, habár nem tagadhatom, hogy szexuális lény lévén ennek az energiája is átfolyik a zenébe.

interjú: Hajós-Dévényi Kristóf
fotók: Predrag Pajdic, Hector de Gregorio (a csizmás állókép és a Bunny Of God-os fotó)

Othon a Pasha Dume című dalát emeli ki a friss Pineal albumról:   

és a teljes Pineal duplalemez, egyben: 

a Dawn Yet To Come klipje: 

Itt pedig a Marc Almonddal közös dal, a Cobra Coral videója látható.

és végül a Zenész kérdez-interjúnk kérdezője, Hajós-Dévényi Kristóf és Havasi Balázs zenekara, a The Unbending Trees és legutóbbi albumuk, a tavaly év végén megjelent, szintén dupla Meteor: