Mogyorós M&M’s – Berlin felett a vég (I. rész): Ty Segall

2014.11.30. 16:12, rerecorder

IMG_6401.jpg

Nem tudom, fogalmam sincs, csak, azért, mert: ilyen vélemények érkeztek barátoktól és ismerősöktől, amikor azt kérdeztem, mitől lehet annyira fantasztikus Berlin. Jobb is, hogy nem kaptam választ, mert így aluljárókban, török trafikokban, szudáni étkezdékben, valamint Ty Segall, a Foxygen és a The Knife koncertjein magam kellett kiderítenem, miért vonzza az alternatív gondolkodókat ez a lepukkant, csotrogány metropolisz. És mivel nagyon hamar kiderült, hogy a fejlett világ pillanatnyilag legeslegjobb helyére csöppentem, muszáj elmesélnem mindent, amit láttam. Benyomások Berlinből, első epizód – Ty Segall koncertje.

berlin-kreuzberg-graffiti7.jpgSzámomra Berlin egy nő fekete ruhában, olyan színes, N-betűs cipőben. És jó csaj nagyon. Sem nem túl nagy, sem nem túl kicsi, hozzám, az alacsony-karcsú, humánus posztmaterialista fiatalhoz külsőre a lábujjakig illő, és ha belegondolok, és mért ne gondoltam volna bele a vele való találkozásom alatt egy csomószor, belsőre is. Kicsit le kell ásni, hogy felfedje a lényeget, de amikor megteszi, megtérül a sok hülye kérdés és béna ismerkedési kísérlet: kiszámíthatatlan és hétköznapi, elérhető és elérhetetlen; olyan közeli, hogy bármikor rá tudnál hangolódni, és olyan távoli, hogy tizenkét órányi vonatút választ el tőle. Hivalkodás nincs benne, leginkább az egyszerű racionalitásra törekszik, mégis ösztönösen vannak benne olyan tulajdonságok, amiket mások nagyon próbálnak magukra erőltetni. Nem véletlen, hogy a gépi elem, a ritmus fontos nála, ilyen gondolkodásmóddal igényli is a szabályt, a rendszert. Pont ezért aranyos, amikor némi pia után lazul a tartása, esetlenné siklik és kicsit már attól zavarba jön, ha őszintén a szemébe nézek. Amikor ilyen, azt szeretem nagyon. De a legjobb mégis az illata, az egyszerű esszencia, ami akkor csap meg, amikor közel hajolsz hozzá, mert a zenétől máshogy nem hallja, amit mondasz. És ami, ha eszedbe jut, valahogy mindig elszomorít, mert tudod, hogy nem fogod újra érezni egyhamar.

IMG_6235.jpg

Berlin mocskos és ápolatlan; nincs rajta smink, nem mutat semmi olyat, ami amúgy nem a része. A helyiek (vagyis az a 10-20 ember, akit megismertem) ezt jól csinálják; azt, hogy a dolgok mélyére látnak, tudják, mi az igazán fontos és próbálják ezt fejben tartva használni az erőforrásaikat. A Facebookot alapvetően kapcsolattartásra és nem önmitizálásra használják, a legjobb épületek úgy stílusosak, hogy kívülről omladoznak; a közlekedési hálózat jól kiépített, mégsem zavarba ejtően modern. Persze vannak negyedek, ahol frissen festettek a falak, a drága boltokban pedig kinéznek, ha látják, nem fogsz százharminc euróért venni egy egyszínű pólót; viszont ezek üresek és személytelenek, olyanok, mint egy doboz gyógyszer, nincs bennük sem őszinteség, sem boldogság. A legremekebb utcák azok, ahol egymást fedik be a plakátok; a több nyelven kiírt radikális, cselekvésre buzdító szövegek; összeér a sok kisebbségi kajálda, a finom marcipános-málnás tortát kínáló kávézó, a Ramones-múzeum, egy rakás bohém ember és egy egészséges rétegnyi kosz. De higiéniamentességről szó sincs. A fürdőszobák még az olyan helyeken is pedánsak, ahol az ajtóról kopik a festék, a lépcsőházban csak használhatatlan kacatok tornyosulnak, a falról pedig terítőnyi Einstürzende Neubauten-plakát néz le. És míg a keletiben azért kérnek el kétszáz Forintot, hogy a retkes csempék között egyáltalán kiürítsd a beled, addig itt fél Euróért vécérobot jár, ami használat előtt még az ülőkét is körbetörli.

BERLINI ÉVEK: BOWIE.

IMG_6401.jpg

berlin-kreuzberg-graffiti.jpgAmi rendkívüli ebben a városban az a mindent körüllengő, alternatív sarkokba és elmékbe beférkőző nőiség, szellem. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy mindenki olyan feszülős gatyát és testhezálló inget hord, mint én, hanem úgy, hogy azok, akik még jobbá akarják tenni ezt az amúgy is kurva jó helyet, képesek túllépni a saját önzésükön és minden döntésüket a többiek érdekeihez is igazítani. Ezt nyilván nagyon nehéz megérteni egy olyan országból, ahol országgyűlési képviselők kutyákra kenik azt, hogy szétvertek egy nőt, akit papíron szeretnek, de Berlinnél óriásibb példa nem lesz arra, hogy annál, hogy te jóllakj, sokkal fontosabb az, hogy egy másik emberrel együtt legyél feleannyira éhes. A modern társadalom és a száguldó technika által belőtt mában egyrészt óriási luxus az önnön céljainkra fókuszálni; arra, hogy miközben nagyon sokaknak nagyon sok helyen nagyon rossz, addig az alapján vásárolunk ruhát, hogy az majd mit fog mondani a környezetünknek, nem pedig az alapján, hogy nekünk tetszik-e; másrészt pedig óriási taplóság is. És az a baj, hogy amíg úgy szopjuk az amerikai individuumközpontú kultúrát, ahogy, és követendő példaként tekintünk Kanye énjének visszataszító felére, addig a Hajdú/Schobert típusnak mindig lesz munkája vagy pénze. Viszont a Konyhafőnökben a törtető szipirtyó csak a második helyig jutott, és a műsort egy szimpatikus, emberi fiú nyerte, akinek a tehetsége és a lelkiismerete arányban volt egymással. És akár az RTL-t, akár Berlint nézzük, megnyugtató, hogy teljesen nem romlottak el a dolgok, még. 


TY SEGALL LEGUTÓBBI LEMEZÉRŐL ITT ÍRTUNK.


Ty Segallban ma az a legjobb, hogy felfedezte a benne rejlő nőiséget. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy olyan feszülős gatyát és testhezálló inget hord, mint én, hanem úgy, hogy idei lemezén, a Manipulatorön nem egy tizenhét éves San Franciscó-i fikaevőt, hanem Marc Bolant játssza: a 170 centi magas, csillámporos szemű, lányos fiút. Ha száraz gitárkaparás van is, az már vonósokkal egészül ki, és ha a reszelős, vad kutyaének nem is tűnt el teljesen, ellenpontozásul bejöttek a felemelő fejhangok. Én szerettem a Slaughterhouse-t is, ez viszont jobb. Tizenhét nagyszerű számban kerül helyére a mérleg, teljesedik be a rosszcsont, duzzogó garázsrock egy dallamosabb és bájosabb féllel, kiegyensúlyozva az aránytalanságot, összességében szélesebb körben élvezhető, jobb kultúrát, popzenét teremtve ezzel. 

IMG_6361.jpg

Koncerten azért Segall még mindig gép, de egy olyan, ami vicces is. A pohárdobálást még a buli előtt elintézte azzal, hogy nyílt célpontként kérte meg a népet, hajítsák csak a színpadra, amit amúgy egy Euróért visszaválthatnának a pultban, így miután kb. a gázsijuk felét szedték össze röpködő műanyagdarabokból, kezdődhetett a móka, a szex. De inkább baszás volt ez: a ritmusszekció szó szerint úgy lökött, mintha a gumiszoba kemény, kipárnázott paneleivel vágnának fejen; a gitár karistolt, korrodált és tepert; az ének pedig pont olyan négyszer átmásolt kazetta érzést nyújtott, mint a kormányos bármelyik lemeze az elmúlt évekből. Ez az ember jó iparos, aki akkor is remek dalokat farigcsálna, ha utálná a szakmáját, de így, hogy azt csinálja, amit szeret, tényleg tündököl és letaglóz. A koncerten megállás nem volt, egymás után lement körülbelül kétszáz szerzemény, fáradtságnak nyoma se, a főnök poénkodott, cukkolt/provokált és lelkesített. A végére viszont pont azért lankadt kicsit a figyelem, amiért nincs kedvem meghallgatni egy harmadik TS-lemezt: ő inkább gyártósor, mint kreatív műhely. A termékek strapabíróak, kellően egyediek, vannak olyan megkülönböztető jegyeik, mint a dallam, a dallam, és hát a dallam, amik alapján el lehetőket szeparálni egymástól, viszont az a művészi változatosság, ami egy igazán kiváló produkcióhoz kell, és ami a személyiség nyitottságát igazolja, belőle valamennyire hiányzik. Jók a számok, jó a hangzás, jó minden. Viszont Segall akkor is ugyanúgy ráállt egy szériamodellre, mint az otthon pulcsit kötő anyuka: van piros is meg kék is, az egyik puhább, a másik meg érdesebb, de ez idővel kiismerhető és kiszámítható lesz; én pedig inkább arra lennék kíváncsi, hogy milyen hamutartót agyagozna.  Nagyjából fél évtizednyi próbaidő és a koncert fele-, háromnegyede után viszont úgy tűnt, Ty Segall a produktivitása ellenére (vagy épp azért) is csak egy masina, aminek nagyon szeretem a berregését, és aminek teljesítményével szemben sok hibát nem lehet felróni. Bármikor vennék egyet, mert tudom, hogy funkcióit és minőségét tekintve egy életen át kiszolgálna, de csak egyet, mert ebből több már fölösleg, pénzkidobás. Az pedig nem kell, mert minek. Csak azért, hogy legyen?


BERLINBEN JÁRT MÁR A KISTEHÉN, A RECORDER MEG ELKÍSÉRTE.

IMG_6372.gif

Első napjaim Berlinben nagyon jó voltak. Olyanok, mint a fehér csokis Kit-Kat vagy a mogyorós M&M’s: az indító falatok alapján végig ezt tömnéd, és akkor esik le, hogy csak ideig-óráig tart az élmény, amikor már fájnak a fogaid. Berlin is elromlik majd egyszer, és én is vágyom majd másra annál, hogy az egyik Mogwai-tag kocsmájában futtassak eszmét arról, hogy a Carry The Zero mennyire istentelenül tökéletes szám. Most, valami szerencsétlen cseh városon átrobogva, nézve a nedves, szottyadt leveles tájat, épp semmi másra nincs szükségem és még egy jó darabig nem is lesz. Vissza akarok menni és ott akarok élni; mindent magamba akarok szívni, ami ott van, most, amíg még nem késő. Majd ha ott leszek, már ha egyáltalán ott leszek valamikor, még részletesebben elmondom, milyen. De most se menjetek sehova. Mert a történet harmadánál tartok csak.

(A következő részt a phenomenon.hu-n keressétek majd)

Judák Bence
fotók: fenytkepezo.tumblr.com)

Címkék: berlin ty segall
https://recorder.blog.hu/2014/11/30/mogyoros_m_m_s_berlin_felett_a_veg_i_resz_ty_segall
Mogyorós M&M’s – Berlin felett a vég (I. rész): Ty Segall

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr756945577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.