Csoportterápia segway nélkül – A How To Dress Well londoni koncertje

2014.11.22. 18:10, rerecorder

HOW_TO_DRESS_WELL_slipper_room_wagz2it_15-608x404.jpg

Legújabb lemezének, a „What Is This Heart?”-nak a júniusi megjelenése óta Tom Krell beutazta Észak-Amerikát How To Dress Well projektjével, ezúttal pedig a Glasgow-ból indított európai turnéja keretében lépett fel sok más helyszín mellett a londoni Heavenben, ahol a Recorder is ott volt.

A kialakításában egy földalatti óvóhelyre emlékeztető melegbár ideális helyszínnek bizonyult egy modern r&b-s estéhez. A How To Dress Well koncertjét felvezető Nick Hakim letisztult, egyszálgitáros fehér r&b-t játszott, ami kiválóan töltötte be az egyre jobban megtelő betonkockát. Igaz, Hakim megszólalásán túl nagyon sok emlékezetes nem csapódott le az emberekben a produkció kapcsán, de ilyen csekély felszereltséggel – ami egy állandóan hangolásra szoruló gitárból, egy kóruspedálból és egy kezdetleges samplerből állt – és előzenészként még így is őszintén szerethető volt (lemezen még talán jobb is – néhány hónapja két EP-je is megjelent, a Where Will We Go Pt. 1 és Pt. 2)

How_to_Dress_Well_Love_Remains.jpegAz új lemez megturnéztatására összeállított zenekarával How To Dress Well egy négyéves fejlődési íven öltött végső formát – vagy legalábbis egy út végére biztosan elért ezzel a lemezzel és koncertsorozattal. Első, 2010-es Love Remains című albuma még teljesen egyszemélyes projekt volt, ami brooklyn-i és kölni albérleteiben és azok közt utazgatva készült, miközben filozófiát tanult a Kölni Egyetemen.
William Basinski zajjal, zörejjel játszó hangzása keveredett ezen a kilencvenes évek lecsupaszított r&b-jével, és az ének még nem lépett túl a fürdőszobai dúdolgatás komplexitásán. A hangzáson is érződött, hogy telefonra felénekelt vagy Audacity-vel rögzített ötletelgetések és mindezeknek különféle effekteken átszűrt és loopolt eredménye – a debütálás esetleges eredetisége pedig pozitív fogadtatásban részesült, lényegében felkerült minden fontosabb zenei oldal és szaklap évvégi listájára.

Krell ekkoriban találkozott egy fellépése alkalmával a XL Recordings producerével,
Rodaidh McDonalddal, aki meggyőzte arról, hogy az improvizált zenei ötletelgetéséből többet is ki lehet hozni. MacDonald akkor már összerakta a The xx bemutatkozó albumát és dolgozott többet közt Adele, King Krule, Bobby Womack albumain, sőt Jamie xx Gil Scott-Heronnal közös lemezén is (mostanában pedig Jai Paul "tényleges" debütálásán is).

htdw total.jpgA második, 2012-es Total Loss című HTDW-lemez már vele készült és szembetűnő változásokat hozott: hangzása letisztultabb lett, előtérbe került az énekhang, az improvizált loopok helyét pedig jól megkomponált dalok vették át. A Total Loss tematikájában is szélesebb spektrumon mozog, magabiztos, fájdalmasan őszinte album. A legfontosabb zenei hatások közül Janet Jackson Velvet Rope című lemezét fontos kiemelni és egy japán kiadásra készült Whitney Houston acapellát– annak is főleg az első két percét –, amit még Claire Boucher (Grimes) mutatott neki, és ami megadta a kellő iránymutatást  és bátorságot Krellnek, hogy énekesként fejlődhessen (érdekesség még, hogy az acapella által inspirált demót Krell visszaküldte Grimes-nak, aki úgy továbbfejlesztette, hogy végül az ő Visions című lemezének az intrója lett belőle.)


SHLOHMO ÉS HOW TO DRESS WELL EGYÜTT? AZ CSAK JÓ LEHET - ÉS AZ IS!


htdw what.jpgA 2012-es album munkálatai alatt Krell sokat tanult MacDonaldtól, harmadik lemezét már közel 18 hónapnyi demózás és otthoni stúdiómunka előzte meg. Viszont amikor megmutatta a szerinte kész anyagot a producernek, ő azt ajánlotta Krellnek, hogy menjenek Berlinbe, vegyenek ki egy stúdiót és tökéletesítsék a lemezt. „Nézd – mondta neki – amikor megismertelek, apró daldarabokat mutattál nekem, amiből mi építettünk egy lemezt. Most már egy megépített lemezzel jöttél. Itt az ideje beleköltözni és megnézni, mitől és hogyan működhet igazán”. Ebből a közös építkezésből született a legutóbbi, „What Is This Heart?”, ami már egy bátran felvállalt szólólemez – Krell arca a borítón
 ugyanúgy a fókuszpontban szerepel, mint hangja a lemezen. „Olyan zenét akartam készíteni, ami pop – de nem populista”, és az album három számából (Repeat Pleasure / Face Again / Childhood Faith In Love) készült videokliptrilógia ezt jól példázza: könnyen befogadható zene áll kontrasztban a kisfilm által feltett kérdéssel – idealizmusunk feljogosít-e arra, hogy a kórházból kicsempésszük nagyapánkat, hogy az utolsó napjait egy otthonosabb környezetben tölthesse. A történet a második videó sötét kibontása után pedig egy életigenlő, a naivitás és banalitás határán egyensúlyozó zárlatot kap. Őszinte, érzelmes és bizakodó lemez, tele kétségekkel és kétségtelen optimizmussal.

Aztán a Heavenben végre megjelenik Tom Krell a színpadon, és az introvertált filozófus helyett egy rettentően szórakoztató és közvetlen srácot kapunk (három zenésztárssal: a doboknál Drew Byrne gyerekkori emozenekarából, A Far Away Place-ből; a billentyűknél és háttérvokálokkal Larissa Loyva, valamint gitáron és sampleren Aaron Read). A koncert közbeni vizuális élményt
Nicky Reed elmosódott, pasztellszerű vetítése szolgáltatja, Krell előtt pedig a már egy ideje megszokott két mikrofon áll, amelyek közül az egyiken egy jó adag reverben átitatva szól éneke. Már a koncertet nyitó A Power is tele van energiával, Krell a kissé passzív közönséggel ellentétben végig mozgásban van, miközben a mellkasát verve énekel vagy éppen suttogva liheg. A számok között viccelődik és megpróbálja bevonni a zenésztársait is, akik a közönséghez hasonlóan kicsit apatikusnak tűnnek. A Face Again közben a Destroyerrel is turnézó Loyva énekli a sötétebb tónusokat pitch shiftelt mikrofonjába, aztán egy éles váltás után jön a Repeat Pleasure. A számok közti túl dinamikus váltásokra sokan panaszkodnak a rajongók és kritikusok között e turné során, mondván az őszinte és beborult számoknak elveszi az élét, hogy párban érkeznek a derűlátóbb szerzeményekkel. Aki ezt nem fogadja el, az egyben letagadja azt is, hogy egymással párhuzamosan nem hatnak rájuk különböző előjelű érzések és hangulatok – ez pedig elég életszerűtlenül hangzik.

HOW_TO_DRESS_WELL_slipper_room_wagz2it_11-608x404.jpg


A 2 Years On előtti monológjában elnézést kér apjától, akinek megígérte, hogy minden koncerten elmondja majd, hogy ő nem rossz ember, ahogyan ebben a számba lefesti, ez csupán egy rossz álom. Majd megkéri a közönséget, hogy forduljanak meg és integessenek a webkamerának, aminek a másik oldalán minden este az apja ül, hogy ellenőrizze a neki tett ígéretet. Persze mindenki megfordul és integet – annak ellenére, hogy ez egy elég átlátszó poén, és valószínűleg a turné összes állomásán pontosan ugyanígy fog működni. Az álom Krell állandó frusztrációjának terméke – két Asperger-szindrómás testvérével nőtt fel, akik bár sosem tudtak integrálódni a társadalomba, őket és ezt a helyzetet mégis folyamatosan próbálta elfogadtatni az emberekkel és saját magával is. Az álom leírását a Decisions zárja az első lemezről – „…Don’t forget about your real home…”.
A Forest Swords-zel közösen készült Cold Nites közben az egyik mikrofon kontakthibás lesz, de Krell egyáltalán nem esik kétségbe. Nyugodtan megállítja a zenésztársait és megtapsoltatja a technikust, aki közben kicseréli a kábelt, és takkra folytatódik onnan, ahol abbamaradt. „Amikor Londonban járunk, valami mindig elromlik” – és tényleg: az áprilisi koncerten megszólalt a tűzjelző, ezért evakuálni kellett a helyszínt, majd amikor visszaengedtek minket a szakadó esőből, akkor egy időre elment az áram is. Krell akkor Whitney- és Mariah Carey-acapellákat énekelt, miközben négy ember próbálta helyrehozni a hibát – vagy egyáltalán rájönni, hogy mi okozta azt.

A Very Best Friendet Drewnak, a dobosának ajánlja – majd hozzáteszi, hogy ez a szám igazából arról szól, hogyan kell teherbe ejteni egy lányt. A Childhood Faith In Love vidám optimizmusát megpróbálja felvezetni azzal, hogy gyerekkorában az emozenekarok mellett a poppunk bandák is fontos szerepet játszottak, mint például a Starting Line, és hogy ezzel a számával nekik állít emléket. Kitér a dobossal közös emozenekarukra és annak tipikus elnevezésű albumára, a „Summer Skies And All That We Have Lost”-ra is, de a közönség nem partner a nosztalgikus viccelődésben. „Tough crowd…” – nyugtázza, majd belekezd a szívbemarkoló Suicide Dream 1-ba, ami egy barátja emlékének szól, a barát álmában halt meg, nem sokkal első lemeze megjelenése után. „Ez a szám annyira átjár minden egyes alkalommal, mintha az ő lelke lenne – és mikor éneklem, gyönyörűnek érzem magam” – mondja. Olyan természetesen és őszintén énekel a halálról, hogy a legtöbb ember csak bámul maga elég, mert nem mer a szemébe nézni. Mint amikor a végstádiumban lévő beteg megbékél a sorsával, de rajta kívül senki más nem képes azt felfogni. Énekét csak Read kíséri hegedűn, majd az utolsó pár sorra kilép a mikrofon mögül a színpad elejére, hogy hegedűszó és hangosítás nélkül folytassa, mégis tisztán kivehetően beleégetve mindenkibe – „But that’s a trip that life goes on and on / In my little suicide dream”.

how_to_dress_well-ICA.jpg


Még mielőtt rezonálhatott volna ez bárkiben is, folytatódtak a bipoláris epizódok – a legváratlanabb sample-re épülő Precious Love, a katarktikus Set It Right, amit egy Young Thug refrénnel zár le, végül pedig egy dal szerelemről, bizalomról és az elkötelezettségről – Words I Don’t Remember. A ráadást valószínűleg csak azért vállalták be, mert a dobosuknak születésnapja volt, és az előző este a Heavenben bulizók a plafonhoz tapasztva hagytak többszáz lufit. A közönség beszámolásra felköszöntötte ütősét, miközben a nézők elkezdték egymást és a zenekart is dobálni a leengedett lufikkal, cserébe Krellék ráaadásként még lejátszották az & It Was U-t – aminek a videójában az emberek egymás kezét fogva és táncolva – mint valami groteszk csoportterápián – várják a segway-jel közelkedő megváltót. Lényegében ez az este is csoportterápia volt – leszámítva a kézfogást és a táncot. Meg a segway-t.

Salamon Csaba
(a fotók nem a londoni koncerten készültek)


élőben a Repeat Pleasure

https://recorder.blog.hu/2014/11/22/csoportterapia_segway_nelkul_a_how_to_dress_well_londoni_koncertje
Csoportterápia segway nélkül – A How To Dress Well londoni koncertje

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr286924355

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása