„Nem vagyok német, és ezek nem a ’70-es évek” – James Holden-interjú

James Holden krautrockot idéző koncertet adott az idei Electronic Beatsen, de interjúnkból az is kiderül, miért inkább tipikusan angol a zenéje. Techno helyett afrikai lemezek, sok pénz helyett kevesebb, boldogtalanság helyett boldogság - így lett az egykori trance-csodagyerekből kísérletező elektronikus zenész.

- 1999-ben, 19 évesen trance dj-ként kezdted. Hogyan jutottál el a klubzenétől a 2013-as The Inheritors lemezen hallható kísérletező kedvű elektronikáig?

- A régi dolgaim és a legújabb zenéim bizonyos szempontból ugyanolyanok. Mindig is a repetitív dallamok foglalkoztattak, amikből az ismétlések által felépül valami, viszont a régi zenéim mai szemmel már nagyon naivnak tűnnek. Ahogy idősebb lettem és új dolgokat tanultam, tapasztaltam, másfajta zenéket kezdtem hallgatni, emiatt a saját zeném is megváltozott. Amikor 18 évesen klubbokba kezdtem járni, akkor minden nagyon újnak és izgalmasnak látszott, bármilyen elektronikus zene szólhatott, számomra friss és érdekes volt. Aztán amikor elkezdtem dj-zni, akkor idővel úgy éreztem körbe-körbe járok, és valahogy ki akartam lépni ebből, hogy ne vesztegessem egyetlen dologra az egész életemet. Nagyon sok idő telt el, amíg megtaláltam a saját hangomat, ezért is tartott hét évig az Inheritors megírása. Most viszont felszabadultnak érzem magam, rengeteg lehetőséget látok a jövőre nézve, az pedig még szabadabbá tesz, hogy zenekari felállásban lépek fel. Újra és újra meg szeretném lepni a közönséget.

- Össze tudod egyeztetni az élő fellépéseket a dj-zéssel?

- Jelenleg nem dj-zek, egyszerűen képtelen vagyok egyszerre mindkét dologra koncentrálni. Sokáig nem tudatosítottam magamban, de a dj-zés megnehezíti a zeneírást. Az élő fellépéseim szinte ugyanolyanok, mint ahogy felveszek egy lemezt, csak nem a stúdióban, hanem a színpadon csinálom ugyanazt. Ha dj vagy, akkor kénytelen vagy minden egyes héten egy-két teljes napot zenehallgatásra szánni, és közben egyáltalán nem zenészként gondolkozol, az agyad folyamatosan csak értékel, és ez leszívja az embert. Amióta szüneteltetem a dj-zést sokkal jobban élvezem a zenét, nem kell átrágnom magam promó halmokon, nem kell minden újdonságot lecsekkolnom, hanem például régi Miles Davis-lemezeket hallgatok, és van időm szerelembe esni velük. Amikor dj-zek, akkor keményen dolgozok azon, hogy összekössek egymástól távol eső zenéket. Nagyon szórakoztató egy modern technóra éhes emberekkel zsúfolt klubban krautrockot és afrikai lemezeket játszani. Apró trükkökkel, lépésről-lépésre el lehet jutni addig a pontig, amikor a közönség észre sem veszi, hogy olyan zenére táncol, amiről korábban azt hitte, hogy nem is szereti. Egy élő fellépéstől viszont mást vár a közönség, bármire kíváncsiak, amit a zenekar csinál, ezért kisebb is a nyomás, mint egy klubban, ahol az embereknek annyi az igényük, hogy táncolhassanak hajnalig.

- Nemrég mégis összeraktál egy mixet szinti plusz dob központú zenékből. 

- Nem azért, mintha hiányozna a dj-zés, csak meg akartam mutatni azokat a zenéket, amik az élő fellépéseimet inspirálták, mert persze nem én vagyok az első, aki ilyen felállásban játszik. Ezek általában fura zenék, a legjobb példa a furaságra a mixben is hallható Silver Apples, sok a vokális számuk, mégis a szintetizátortémák a legfontosabbak. Úgy érzem ez a hangzásvilág a zene egy eldugottabb sarka, ahol még sok felfedezni való rejlik, valami újat én is hozzá szeretnék tenni ehhez. 

- Az újabb zenéiddel kapcsolatban mindig felmerül a krautrock, amire te azt szoktad mondani, hogy ugyan volt rád hatással, de jellegzetesen angol zenét játszol. Mitől lesz valami jellegzetesen angol?

- Határozott szándékom, hogy ne játsszak krautrock-utánzatot, az ilyesminek nem látom semmi értelmét. Nem vagyok német, és ezek nem a '70-es évek. Az angolszász kulturális imperializmus sem nehezedik rám úgy, mint ahogy a krautrock zenészekre nehezedett, szóval rengeteg ok van, amitől a krautrock krautrock lehetett. Az én angolos verziómban gyakran felhasználok dallamokat és skálákat az angol népzenéből, de nehéz ezt pontosan megfogalmazni. Ha Elgart hallgat valaki, rögtön tudja, hogy brit, kihallható belőle a brit kultúra és táj hatása. Az én fejemben is ott vannak ezek zeneírás közben, sokszor idézek fel magamban tájakat, és megpróbálom zeneileg megragadni a látványt.

- Az Inheritors lemez egy őskorban játszódó William Golding-regény után kapta a címét. A címválasztás összefügg azzal, hogy gyakran beszélsz zene és transzállapot összekapcsolódásáról?

- Pontosan ebből a gondolatból jött a cím, az ősi zene transz-zene volt, persze nem úgy, mint amit most úgy hívnak, mert a trance minden, csak nem az. Megpróbálom elkerülni a zenei trópusok használatát, kidolgozni egy saját nyelvet, amiről minden sallangot lehántok, hogy visszanyúljak a zene alapjaihoz. Az alapjaihoz visszavezetett zene a legerőteljesebb, bármilyen bonyolultan is készülnek a lemezeim, amitől működnek az a zene alapvetősége.

- Ha már szóba jött a munkamódszered, akkor az mennyiben befolyásol, hogy a saját stúdiódban, a kiadód közegében, több emberrel dolgozhatsz együtt?

- A Border Community kezdeti éveiben igazán sokat segített. Egyfajta menekülés volt, mert egészen addig nem találtam a helyemet, aztán egyszer csak hasonlóan gondolkodó emberek vettek körül, akikkel közösen alakíthattuk ki a közegünket, amiben élvezet volt dolgozni. Ez működött is egy darabig, aztán amikor túlnőtte magát a kiadó, akkor pont az ellenkezője történt, úgy éreztem kizsigerel, hogy nem tudok a saját zenémmel törődni, helyette mások útját kell egyengetnem. Az Inheritors írása közben elegem lett ebből, és kivágtunk egy csomó embert, ezért mostanra visszaállt a kezdeti állapot. Luke (Abbott), Nathan (Fake), és Wesley (Matsell) igazán inspiráló emberek, sokat beszélünk zenéről, meghallgatjuk egymás demóit, és ezek mindannyiunkra hatással vannak. Ha nem beszélgettem volna Luke-kal hosszan az élő fellépésekről, akkor most nem játszanék ebben a zenekari felállásban. Ő improvizációs zenész múlttal rendelkezik, és mindketten úgy gondoljuk, hogy az élő elektronikus zenének sokkal improvizatívabbnak, kockázatvállalóbbnak, és bátrabbnak kellene lennie annál, mint ahogy azt a legtöbb elektronikus előadó elképzeli. 

NATHAN FAKE LEMEZTÁSKA-INTERJÚNKBAN VICCELŐDÖTT HOLDEN KORAI ZENÉIN.

- Mondtál olyat, hogy a legtöbb pénz a legrosszabb bulikért jár. Azok a rossz bulik, ahol nincs kockázat?

- Haha, igen. A zeneipar meghatározott irányokba lök: "Így lehet több pénzed. Szeretnél több pénzt? Akkor csináld így. Csak egy kis kompromisszum, semmi más." Szerencsére idővel rájöttem, hogy nekem nincs szükségem arra a bizonyos több pénzre ahhoz, hogy boldog lehessek. Sőt, azok a fellépések, ahol nem éreztem semmilyen szabadságot eléggé boldogtalanná tettek. Inkább választom a nehezebb utat, ami nem is biztos, hogy nehezebb, mert már az egész világ össze van kapcsolva, bármilyen zenével megtalálhatod a közönségedet. Anélkül is túlélhetsz és fizetheted a lakbért, hogy sztár lennél.

- Azt nyilatkoztad a következő lemezeddel kapcsolatban, hogy azt szeretnéd csinálni, amiben rossz vagy. Miben vagy igazán rossz?

- Amikor megpróbálod kitalálni, hogy milyen legyen a következő lemezed, az mindig egy vicces időszak. Amiben nagyon rossz vagyok, az a hipnotikus zenei struktúrákon való túllépés, az akkordváltások is a gyengéim. Sose írtam olyan számokat, amikben van refrén és verze, gondoltam megpróbálkozok azzal is, de nem tetszett az eredmény. De tudom merre tartok, és addig csinálom, amíg tökéletes nem lesz.

interjú: Kálmán Attila
fotók: Lékó Tamás

galériánkban további képek Holdenről és gépeiről: 

a tavalyi The Inheritors teljes egészében: