Nem alakult át, csak nincs meg – Lewis és a semmiből előtűnő zenészek

2014.10.01. 15:28, rerecorder

lewis_4.jpg

A legjobb történeteket az élet írja. Ez az idei év egyik legvalószerűtlenebb sikerlemezének, Lewis L’Amourjának egyik tanulsága. A másik pedig az, hogy sokkal több izgalmas dolog történhetett a popzene elmúlt évtizedei során, mint amiről egyáltalán tudomásunk lehet. A harminc évnyi teljes ismeretlenség után 2014 egyik legszebb kritikai sikerét arató L’Amour kapcsán összeszedtünk egy-két dolgot, amit Lewisról tudni érdemes, és felidézünk néhány, a L’Amourhoz és Lewishoz hasonlóan csak sok évtized után felfedezett albumot és előadót is.

LITA117_Highres_Cover_1.jpg1983-ban egy nyitott tetejű fehér Mercedes parkolt le a Los Angeles-i Music Lab stúdió előtt, csinos szőke barátnője társaságában Bryan Ferry tetőtől talpig fehérbe öltözött yuppie-változata szállt ki belőle. A következő néhány órában a playboy-kinézetű fiatalember tíz dalt vett fel a stúdióban, majd ahogy jött, távozott. Nem sokkal később R.A.W. 1001 katalógusszámmal, Lewis név alatt megjelent egy L’Amour című lemez, borítóján a félmeztelenül pózoló sármos úriemberrel, és észrevétlenül merült feledésbe. A L’Amour 2007-ben került egy Jon Murphy nevű lemezgyűjtő kezeibe egy edmontoni bolhapiacon. Nem sokkal később egy másik lemezgyűjtő, Aaron Levin további öt példányt talált belőle egy calgaryi lemezbolt raktárában. Miután Levin megosztott három dalt az albumról a Weird Canada nevű honlapon, Lewis hamar a zenei blogok egyik kedvencévé vált, végül idén tavasszal a seattle-i Light In The Attic kiadó a teljes albumot megjelentette CD-n, majd vinylen is. Csak egy dolog nem derült ki: hogy ki is Lewis.

Mivel addigra már az összes elképzelhető marhaság lefutotta a maga köreit az interneten (Lewis drogdíler volt és szélhámos, Lewis manapság hajléktalanként tengeti életét, Lewis földönkívüli látogató volt, Lewis nem több ügyes netes hoaxnál stb.), a Light In The Attic az újrakiadás előtt mindent megtett, hogy kiderítse, ki is készítette valójában a lemezt. Sikerült is rábukkanni a borítófotót készítő Ed Colverre, és a titokzatos férfiú unokaöccsére, így kiderült, hogy Lewis valódi neve Randall Wulff, élt Kanadában és Hawaii-on is, és valószínűleg brókerként dolgozott. És, mivel a két rokon évek óta nem tartotta a kapcsolatot, nagyjából ennyi derült ki, plusz még az, hogy Wulff egy másik művésznév alatt is készített felvételeket.

lewis-romantic-times.jpgA fanyalgók persze mondhatják, és kicsit igazuk is van, hogy Lewis kultuszát azok a popnerd sznobok duzzasztották ekkorára, akik nem minőség, jóval inkább obskuritás alapján értékelnek, de a L’Amour valóban elbűvölő lemez, ami egyáltalán nem tükrözi saját korát, vagy úgy általában bármilyen kort, szomorkás ambient pop éteri szinti- és zongorahangokkal, Lewis/Wulff szedatív énekhangjával. Mellesleg pedig az egész történet tökéletes, és bizonyítja, hogy még az információ korában is létezhetnek valódi rejtélyek, amiknek nem lehet három kattintással a végükre járni. De azért idővel talán mégis: júliusban újabb Wulff-album bukkant elő, az 1985-ben, Lewis Baloue név alatt megjelent Romantic Times augusztus végén jött ki a Light In The Atticnál. És még ezzel sincs vége: augusztus 8-án a kiadó honlapján tudatta, hogy végül sikerült rábukkanni Wulffra, aki még ma is Kanadában él, sejtelme sem volt újkeletű népszerűségéről, és különösebben nem is érdekli, nem foglalkozik a múlttal, a jogdíjakra sem tart igényt.

jobriathLPcover-large.jpgMivel a kiadó tiszteletben tartja új sztárja magánéletét, Randy Wulff nagyrészt továbbra is rejtély marad, bár korántsem az első a poptörténelemben, mint ahogy a LITA sem az első, kimondottan obskúrus felvételekre és művészekre vadászó kiadó. A popzenei régészet kezdete nagyjából a nyolcvanas évek elejével, a CD-korszak hajnalával esik egybe, a legelső, úttörő jelentőségű kiadó, amit meg kell említeni, a Los Angeles-i Rhino. A függetlenként induló, manapság már a Warner Brothers patinás labeljeként működő Rhino a hetvenes évek végétől ontotta az elfeledett vagy soha fel nem fedezett felvételeket, szörf- és garázsrock válogatásokat, nekik köszönhetően lett kultikus figura az outsider zene skizofrén zsenijéből, Wild Man Fischerből, és ők adták ki elsőként CD-n a Zombies közel két évtizeden át méltatlanul mellőzött psych-pop remekét, az Odessey And Oracle-t is. A Rhino-nál látott napvilágot CD-n 2008-ban, eredeti kiadása után 25 évvel a glam-korszak legteátrálisabb és legglamebb énekesének, a kérészéletű sztárság után a zeneiparral szakító, és 1983-ban AIDS-ben elhunyt Jobriath-nak bemutatkozó lemeze (fent) is (amit még ugyanabban az évben követett a második lemez CD-debütálása is a szintén ritkaságokra szakosodott Collector’s Chioce Musicnál).

vashti b.jpgEzeket a kiadókat főleg az teszi szimpatikussá, hogy nem eladási mutatókban gondolkodó öltönyös fickók irányítják őket, hanem eléggé megszállott (és, hát, eléggé nerd) popőrültek, akik értelemszerűen nem a nagy bevételre hajtanak. Melyik major kiadó látott volna például fantáziát egy Vashti Bunyan nevű, totálisan elfeledett folkénekesnő 1970-es, első és egyetlen albumának újrakiadásában? A Surrey-i Spinney kiadónak viszont Bunyan Just Another Diamond Day-e volt az első kiadványa 2000-ben, és eléggé bejött nekik a dolog, az albumot keblére ölelte a kritika, és az akkoriban kibontakozó freak/indie folk olyan alakjai is, mint Devendra Banhart vagy Joanna Newsom, maga Vashti pedig bő három évtizednyi gyereknevelés és háziasszonykodás után 2005-ben kiadta 35 évvel korábbi debütálásának folytatását, és idén októberre várható harmadik lemeze. Az amerikai Linda Perhacs-nek sem ment egyik napról másikra a befutás, Parallelograms című 1970-es bemutatkozó psych-folk lemeze szintén a New Weird America előadóinak és persze az internetnek köszönheti ezredforduló környéki népszerűségét (idén tavasszal jelent meg az eltelt negyvennégy évben szájhigiénikusként dolgozó Perhacs második albuma).

well hung.jpgAz obskuritásokra hajtó zenegyűjtők amúgy bátran tekintenek a világ popzeneileg kevésbé frekventált (vagyis nem angolszász) területeire is izgalmas dolgokat kutatva, így lehetett a kilencvenes évek végén a pszichedelikus pop rajongóinak új kedvence a brazil Os Mutantes, hogy csak a legismertebb példát említsük. Magyarország és a magyar emberek ilyen szintű áttöréssel egyelőre nem büszkélkedhetnek, de azért szégyenkezni sincs okuk, a londoni Finders Keepers kiadó 2007-es Zalatnay Sarolta-válogatása elég jó visszhangot kapott, annyira, hogy egy évvel később a Finders Keepers Well Hung címmel újabb CD-t (és persze vinylt) adott ki a korszak magyar előadóinak (például a Hungáriának, az Omegának, az Illésnek, az LGT-nek, a Bergendynek) dalaival, és ebből is látszik, mennyire relatív ez: ami magyar füleknek nem több unásig ismert örökzöldségnél, mint mondjuk a Ringasd el magad vagy az Add már uram az esőt, az a világ túlsó felén élő zenebuzinak szuperobskúrus és őrülten dögös psych-funk-rock.


black devil.jpgÉvtizedekkel később befutottak

A sor még hosszan folytatható, kezdve olyan előadókkal, akiket ma már nem tartunk obskúrusnak, legendás hősnek – ám ők is jóval lemezeik elkészítése és egy-két évtized elfeledettség után kapták meg a nekik járó igazi figyelmet: ilyen például Nick Drake, The Monks, The Left Banke, Skip Spence vagy épp Arthur Russell is. Akad még példa olyanokra is, akik egyáltalán arra vártak évtizedeket, hogy nagyobb tömegek ismerjék meg és el munkásságukat: a francia Black Devil Disco Club egy 1978-as EP-jével lett 2004-es újrakiadásakor szenzáció – a zene annyira friss volt még akkor is, hogy a legtöbben hoax-ra gyanakodtak. Nagy felfedezések akadnak még a library music zsánerben, meg persze a magánkiadású (outsider music) lemezek között, szép 2001-es példa az utóbbira egy kanadai általános iskola énektanárának hetvenes évekbeli iskolai kórusprojektje, amely során kisgyerekekkel énekeltett ismert popszámokat (The Langley Schools Music Project). És így tovább.

Rodriguezcoldfact.jpgVégezetül érdemes még visszatérni a Light In The Attichoz, hiszen korántsem Lewis volt az első nagy dobása a kiadónak, amely 2002-es alapítása óta napjaink egyik legnevesebb ritkaságokat újra megjelentető labeljévé vált: a LITA gondozásában jutott el először szélesebb közönséghez a The Last Poets proto-hiphop kollektíva első két albuma, ők adták ki újra a sunshine/barokkpop Free Design szinte teljes életművét és a hetvenes évek elején két teljesen visszhangtalanul maradt album után a zenéléstől visszavonuló Rodriguez lemezeit (az ő sztorijából Oscar-díjas film készült Searching For Sugar Man címmel), sőt övék a tavalyi év talán legnívósabb box setje, a Lee Hazlewood LHI nevű kiadójának teljes termését összegyűjtő There’s A Dream I’ve Been Saving is. A LITA Lewis két albumával nagyot dobott 2014-ben, és ha egy üzlet beindul: a kanadai Fiasco Bros. stúdiójának honlapján digitális formában már megvásárolható a Love Ain’t No Mystery című lemez, aminek 12 dalát Randall Wulff Randy Duke álnéven vette fel valamikor az ezredforduló után. És biztosak lehetünk benne, hogy ezzel még nincs vége a történetnek – sem Lewisénak, sem az évtizedek homályából váratlanul felbukkanó zenészekének.

Deimanik László


Lewis és az I Thought The World Of You


Wild Man Fischer és a Merry Go Round


Jobriath és az I'maman


Vashti Bunyan és a Train Song


a Black Devil és a H-Friend


a Langley Schools Music Project és a God Only Knows


a Free Design és a Kites Are Fun


Rodriguez és a Sugar Man

https://recorder.blog.hu/2014/10/01/nem_alakult_at_csak_nincs_meg_lewis_es_a_semmibol_elotuno_zeneszek
Nem alakult át, csak nincs meg – Lewis és a semmiből előtűnő zenészek

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr286750345

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása