Hol van most Bill Grundy? - A Television Personalities első lemeze

Ismeritek a sztorit, aminek a végén a sokat szenvedett lovag kinyírja a sárkányt és elnyeri jutalmát? Hát, a popzene pont, hogy nem tündérmese: bár Dan Treacy nagyon sokat harcolt a szélmalommal, fele királysága a sitt, hű párja a téboly, csekély hozománya pedig a kései megbecsülés lett. Épp ezért érdemes felderíteni, mivel foglalkozott a kevesek által imádott géniusz a 70-es 80-as évek fordulóján, amikor némi pénz, három akkord és egy marék látens tehetség egyből Melody Maker-címlapot biztosított akárki számára. Zenekara, a Television Personalities minden összetevőben bővelkedett, mégsem vitte semmire – ez pedig, mint ahogy azt a csapat ’81-es ...And Don’t The Kids Just Love It című bemutatkozása alapján látni fogjuk, úgy ahogy van, megmagyarázhatatlan.

Lehet személyiségrombolóbb annál, ha az embert a szétsavazott Syd Barretthez, majd a vödör sárral egyenlő Pete Doherty-hez hasonlítják? A válasz lényegtelen, Dan Treacy esetében ugyanis nem találhatnánk testhezállóbb párhuzamokat. Hiszen ő is annak a muzsikus alfajnak egy szerencsétlen példánya, amely tehetsége fellángolásakor egy pillanatig a világ tetején állt, hogy aztán onnan ugorjon fejest a végeláthatatlan szemétbe. A naponta LSD-t szopogató volt Pink Floyd-kapitánnyal és a crackért még a legjobb haverját is kiraboló ex-Libertine-nel ellentétben azonban egy dolog a Televsion Personalities-agytröszt védelmére szól: nála talán előbb jelentkezett a sikertelenség és csak utána a drogok, viszont még ez sem menti fel a négyszer is hűvösre tett, egy dorseti börtönhajót is megjárt, egy időben hajléktalan és anyagfüggő csináld-magad úttörőt. Ugyanakkor az is igaz, hogy legendája éltetésében a szégyenteljesen elfuserált karrier helyett sokkal nagyobb szerepe van (és lesz) annak az óriási igazságnak, hogy ha nem veszti el az önuralmát és kicsit kompromisszumkészebbnek születik, Dan Treacy akár nagyobb lehetett volna, mint a Beatles.

Bár a siker és az elismerés párosától mérföldnyi távolságra töltött élete ma sokakban ébreszt sajnálattal vegyes empátiát, elég három másodpercet megnézni bármelyik TVP-klipből, és megértjük, miért nem lett ebből az emberből senki. A punk féktelen pusztításához túl puha és idealista; a posztpunk szellemiségéhez nem elég komoly; az első, talán őt is befogadó közeg, a 80-as évek közepének C86/zajpop miliőéhez pedig túlságosan korán kelő volt. Emellett pályája során mindig körbelengte egy olyan misztikus együgyűség és kiszámíthatatlanság, ami a felszínen egy játékos és mókás személyiségben csapódott le, valójában viszont egy ingatag és bizonytalan valakit rejtett, akit ebben a formájában semmilyen kereskedelmi médium nem tudna (még ma sem) befogadni. Végzetes tulajdonságai azonban törvényszerűen predesztinálták egy masszív underground követőkör kialakításához: Dan Treacy a vesztes hősök félig kitaposott ösvényét járta végig, története előtt ugyanúgy kidomborodik a szörnyen vastag negatív előjel, mint Nick Drake, a Big Star vagy Lawrence esetében; jövőbeli befolyását pedig alátámasztja, hogy a folyó évtizedre talán az eddigi legalapvetőbb hatást kiváltó zenész, Ariel Pink hasonló korai agonizálása és röhejes esztétikája egy az egyben a Personalities-t idézi. Merevítsük ki a The Painted Word videó gagyi intrója után következő jelenetet: az egyik félnótás mókusfarkas sapkában ráz valami maracas-szerűséget; a másik az elektromos gitárt egy nevetségesen kistestű hangszeren imitálja térdrugózás közben, Treacy pedig három festmény és egy alumíniumlétra környezetében, törökülésben olvas a pop artról. Nem más ez, mint maga az internet 2014-ben, az egész hipsztergalaxis összegyűrve egy hatalmas rar fájlba, a szakadt/félnótás, öntudatos poszt-poszt-divat-izé egyetlen vibráló szituációban – ha a Claire Boucher-klónok és az Urban Outfitters-kuncsaftok erre nem gerjednek be, akkor semmire.

A Television Personalities életműve olyan, mint a horgászós játék a búcsúban: lényegtelen, melyik halat fogod ki, az ajándékok színvonala nem nagyon fog különbözni. Treacy esetében persze maximum a hangminőség lehetett gagyi, hisz bár egy szűk mozgásterű lo-fistától eleve nem várhatunk ELÓ-i precizitást, akkoriban azért viszonylag kevés önerőből is össze lehetett hozni egy megfelelő minőségű kiadványt – őt azonban ez mégsem érdekelte. Ennek köszönhetően a TVP megjelenések legemblematikusabbja, az ...And Don’t The Kids Just Love It végig azt az érzetet kelti, mintha a kompozíciókat pár vékony cérnán kívül nem tartaná össze semmi, és így a szerkezet bármikor, bármelyik pillanatban összedőlhet. Papírdobozszerű dobok, feszesen ropogó basszus, fémesre-élesre sikált gitárhangzás és a babaszemű énekes három hangon túlra csak elvétve tévedő vokáltémái biztosítják a lehangoló környezetet, amit a főkolompos balfaszsága és szerencsétlen dalai varázsolnak egy roppant cuki félórává a 60-as esztendők kultpszichedéliája és az önműködő szobapop jegyében.

A Personalities világa pedig nem a Daniel Johnston-féle könnyáztatta, hősszerelmes naiv indie; hanem a Guided By Voices által is megkövetett hanyagság, ami azt példázza, mennyi minden kiradírozható az összképből ahhoz, hogy az mégis kifogástalan legyen – főleg akkor, a hézagokat együgyű és jópofa sztorikkal és persze totálisan amatőr, mégis magabiztos melódiaérzékkel párnázzák ki. Jangle pop, posztpunk, flower power retró és a menthetetlen zsenik tragédiája - mindez egyesül a korongon, amibe garantáltan belehabarodik mindenki, akinek van egy kis tikkje az alulértékelt csodabogarakkal szemben; és amivel ki tudja, mi történt volna, ha rendes producerek kezébe kerül. Emiatt azonban ne fájjon a fejünk - ha ’91-ben Kurt Cobain nem kérte volna fel személyesen Treacy-t a Nirvana előzenekari posztjára, vagy ha az MGMT nem borult volna le előtte az őt megcélzó dalában, még akkor sem lenne okunk megkérdőjelezni az ..And Don’t The Kids Just Love It eredendő pozitívumait, amit egy szörnyen aranyos, mégis szívfacsaróan elfeledett korongként vívott ki magának.

Ott volt az összes chelsea-i buliban és azt is tudta, hol lakik Syd Barrett – a sorsnak azonban még ez sem volt elég. Bármi is kell ahhoz, hogy a pop obskúrus nagyjai elnyerjék jutalmukat, Treacy-nek fájóan kellett volna még belőle, még ha képességekben nem is szenvedett hiányt: a TVP későbbi lemezei ugyanis mind meggyőző anyagok, ez a szuper Killers-feldolgozás pedig azt mutatja, hogy az új évezredbeli összeállás sem sikerült annyira kellemetlenül. Mostanában azonban eléggé rájár a rúd a meghurcolt muzsikusra; agyában vérrögöt találtak, az eltávolítására irányuló műtét után pedig kómába esett, amiből mára sikerült visszatérnie. Így akár mondhatnánk, hogy szegény Treacy-t még az ág is húzza és mondjuk is: ilyen kevés fizetségért tényleg kevesen szenvedtek ilyen sokat a poptörténet során. Vigasztaljuk hát meg a remek dalszerzőt azzal, hogy legalább meghallgatjuk legjobb lemezét – akár tized-, század- és ezredszerre is.

Judák Bence