„Képtelen lennék rájuk szavazni, ha holnap lenne a választás” – James Dean Bradfield-interjú

2014.08.29. 17:01, rerecorder

IMG_5539.jpg

A Manic Street Preachers ismét zsinórban erős albumokat adott ki (tavaly a Rewind The Film, néhány hete a Futurology), ismét erős koncertet adott a Szigeten, de ezeken túl idén ünnepli sokak – így a Recorder – szerint is csúcsművének, az 1994-es The Holy Bible-nek a húszéves jubileumát – a lemez történetéről a héten emlékeztünk meg. Az erősen politikus zenekarból az erős kézfogású, bőbeszédű James Dean Bradfield gitáros-énekes-frontemberrel készítettünk interjút a Szigeten, amit pontosan a The Holy Bible 1994. augusztus 29-i megjelenésének 20. évfordulóján közlünk.

- A Manic Street Preachers mindig úgy jelentet meg új lemezt, hogy az hangsúlyosan eltér az előzőtől. Különösen igaz ez a két legutóbbi albumra, a 2013-as Rewind The Filmre és a most megjelent Futurologyra.

- Sokat gondolkoztam ezen. Ami azt illeti, elég fura zenekar vagyunk. Az első lemez egy glam-szoftmetál-punk album volt, a második klasszikus rocklemez, a harmadik posztpunk, a negyedik az indieben gyökerezett és így tovább. A Rewind The Film már direkt úgy készült, hogy tudtuk, jön egy másik album is hamarosan, ezért koncentrálni tudtuk a dalainkat a két lemezre. A Rewind befelé forduló, akusztikus, wales-i lemez lett, a Futurology pedig nyitott, európai, hatásaiban is az. Szóval szoktam ezen gondolkodni, hogy miért van arra szükségünk, hogy mindegyik lemezünk másmilyen legyen, mi ennek a gyökere és arra jutottam, hogy amikor 14-15 évesek voltunk, zeneileg a legfogékonyabbak, akkor mindannyian más zenekarokat szerettünk. Én odavoltam a Clash-ért, a Magazine-ért, a Wire-ért, de megszállottam szerettem a Motown-soult, vagy épp Frank Sinatrát, sőt az obskúrus zenekarokat is, mint a Big Flame, vagy a Fire Engines. Vagy épp a Public Enemyért is rajongtam! Szóval már tizenévesen végigmentem egy csomó stíluson a hiphoptól, a punkon át, az obskúrus indie-n keresztül a metálig. És ugyanez az eklektikus ízlés jellemezte a többieket is, Nick (Wire - basszusgitáros-szövegíró - a szerk.) 15 évesen odavolt a Smiths-ért és a Whitesnake-ért! Richey (Edwards - gitáros-ideológus-szövegíró - a szerk.) Killing Joke- és Echo & The Bunnymen-rajongó volt. Sean (Moore - dobos-zeneszerző - a szerk.) a Residentset és a Kraftwerket szerette. Na most, ha összeadod ezt a négy 15 évest, akkor egy zeneileg nagyon zavaros csapatot kapsz. Egyetlen közös pontunk viszont volt és ez a Clash volt. És különösen szerettük bennük, ahogyan összedolgozták a rock and roll a politikával. Azt hiszem, ez a válasz a kérdésre. Zeneileg ezért vagyunk ennyire őrületen csapongóak.

A MANICS DISZKOGRÁFIÁJÁT ITT TEKINTETTÜK ÁT ÉS ÉRTÉKELTÜK EGYESÉVEL.

- A Futurology – túl azon, hogy hangsúlyosan európai hatású dalok kerültek rá – a 2001-es Know Your Enemy óta a legbátrabb, leginkább kalandos, „kísérleti” lemeze a zenekarnak. Ez is egyfajta cél volt, hogy elengedjétek magatokat ilyen értelemben is?

- Erre elég nehéz válaszolom, mert soha nem alkalmazunk semmilyen bevált munkafolyamatot és soha nem úgy állunk neki a dalszerzésnek, hogy most „megmártózunk a krautrockban”, vagy most „újrateremtjük a Manicset Wire-ként”. Általában inkább az történik, hogy Nick odaadja nekem a szöveget, és ha olyan dalszöveget ad, mint a Europa Geht Durch Mich, vagy a Misguided Missile, vagy a Between The Clock And The Bed, akkor én valahogy automatikusan hozom az európai zenei hatásokat, mert már eleve benne vannak a dalszövegekben. Maguktól előjönnek, rögtön ahogyan elolvasom őket. Ha van is valamilyen bevált munkafolyamat, akkor ezt mondanám, hogy bármi, ami Nick, vagy Richey szövegeiben benne volt, az zeneileg is megtalálja a kiutat nálunk. De ezt másképp is mondhatom. Ha kapok egy olyan szöveget, mint a Motorcycle Emptiness, aminek a szövege annyira hatalmas volt, széles spektrumú, annyira generáción átívelő, akkor óhatatlanul is valami szélesvásznú dolgot szeretnél kihozni belőle zeneileg is. Szóval most kifejezetten európai témák jöttek Nickytől, ez vezérelte azt, hogy milyen muzikális megoldások jutottak eszünkbe.

IMG_5516_1.jpg


- A Manics mindig is nagyon politikus zenekar volt és témákból most sincs hiány e terén, az új lemezen is előjönnek a háborús, gazdasági krízisről szóló problémák, de hogyan látod azt, hogy a fiatal zenekarok mennyire akarnak a nyomotokba lépni e téren?

- A nyolcvanas évek végén, amikor indultuk, az indiezenekarok nagy része így-vagy úgy politizált, volt amelyik kifejezetten erősen, mint a The Men They Couldn’t Hang, a The Redskins, vagy a McCarthy – és ez most csak három együttes, akiket kapásból megneveztem. Még a legnépszerűbbek is rengeteg nagyon politikus dalt írtak, mint például a Smiths is. Morrissey a Konzervatívokat támadta, egyszerűen mert gyűlölte a királyi családot. Szimplán politikai-filozófiai-morális okok miatt. Most talán még több ok lenne politikai dalokat írni, mint valaha, elég csak ha az a számos konfliktust felhozzuk, amikben a nyugatnak ilyen-olyan fokú szerepe van. Ennél is fontosabb az a számos gazdasági válság, ami zajlik éppen körülöttünk. De most nagyon nincs benne a levegőben, hogy a fiatal zenészek konfrontálódni szeretnének ilyen témákban. Egyszerűen kerülik a dolgot. És természetesen még a fiatal, értelmes zenekaroknál is jobban kerüli ezeket a mainstream. És ezzel kapcsolatban fontos leszögezni, hogy mindig leszűrheted egy generáció gondolkodását, felmérhetsz egy kulturális állapotot azzal, hogy minek enged teret a mainstream. De akár arra is leszűkítheted mindezt, hogy mit láttat az indie, bár ma már az indie is a mainstream része. És most az van, hogy szinte senki nem akar erről írni. Kivételek mindig vannak, például Plan B írt a legutóbbi lemezén a brit jogokról és törvénykezésről, amiért nagy tiszteletet érdemel, nehéz téma. De kevés a kivétel. Eleve nagyon nehéz téma úgy írni politikai eseményekről, körülményekről, kataklizmákról, hogy költői, dalszövegszerű legyen a végeredmény. Abban látom a politikai dalok, a fiatalok részéről való érdeklődés hiányát, hogy az internet ezt is alaposan megváltoztatta. Még én magam is majdnem beleuntam mostanra a politikába, pedig ezt soha nem gondoltam volna, hogy valaha is kimondom. Pedig ez van. Fogalmam sincs, kire fogok legközelebb szavazni Nagy-Britanniában, mert kibaszottul gyűlölöm Tony Blair és Gordon Brown politikai tevékenységét. És ez egy olyan embertől, akinek az egész családja és ő maga is világ életében a Munkáspártra (Labour Party) szavazott, súlyos. De képtelen lennék rájuk szavazni, ha holnap lenne a választás. Azt érzed, hogy ma már eloszlanak az ideológiai határok. Plusz az elmúlt öt évben annyi korrupciót látni a brit politikai életben, hogy senkit sem hibáztatok, hogy cinikus a kérdéssel kapcsolatban. Teljesen biztos vagyok benne, hogy mindez radikálisan átalakította azt, amit a fiatalok ma a politikáról gondolnak. Azt gondolják, hogy azzal már elérhetnek valamit, hogy megnyomják a gombot egy online peticióra. Igen/nem. Nem akarok cinikus lenni. Még az is lehet, hogy elérhetnek valamit. De biztosan nem fog senki dalt írni, arról, hogy „igent nyomtam egy online petícióra”. De persze az is biztos, hogy én már egy öreg fasz vagyok! Az bizony!

- A sokak szemében csúcsművetekként emlegetett The Holy Bible ebben a hónap lesz húsz éves. Szó volt róla, hogy előadjátok a teljes lemezt élőben, de arról is lehet olvasni, hogy bizonytalanok vagytok a kérdésben. Nyilván nagyon nehéz időszakban készült a lemez, pláne nehéz emlékek kötődnek hozzá…

- (közbevág) Nem hinném, hogy személyes és személyes érzelmi okok miatt ódzkodunk egy-az egyben előadni a lemezt. Egyszerűen öregek vagyunk hozzá. Nicknek van két gyereke, Seannak három, nekem is vagy egy gyerekem és így már elég nehéz beleerőltetni magunkat abba a militáns nihilizmusba (elmosolyogja magát), ami akkor jellemzett minket. Félre ne értsd, nagyon sok része azoknak a szövegeknek is konstruktív, és van bennük kifelé figyelés is, nemcsak befordulás. De mégis elég nehéz elérni azt a tudatállapotot, amiben akkoriban voltunk. Úgyhogy egyszerűen csak nem vagyunk annyira arrogánsak, hogy azt mondjuk: „oké, bemegyünk a stúdióba, megtanuljuk újra a dalokat, aztán mehet is, jók leszünk!” Valóban be kell mennünk a stúdióba, és elővenni olyan dalokat, amiket konkrétan húsz éve játszottunk utoljára és kideríteni, hogy még mindig meggyőzően tudjuk-e előadni azokat. Mindig is mi leszünk a Manic Street Preachers, szóval együtt kell tudnunk élni a döntésekkel, és most már elég hamar, úgy két héten belül el kell döntetnünk, hogy akkor elő akarjuk adni a lemezt, vagy sem. De tudjuk, mennyire fontos kérdés ez mindenkinek.


interjú: Dömötör Endre
fotók: Lékó Tamás


a Manics még mindig nem jelentette be, hogy előadná a teljes Holy Bible-t, de a Szigeten azért a Revolt és a PCP-t előadta a lemezről: 


a friss Futurology teljes egészében: 

https://recorder.blog.hu/2014/08/29/_keptelen_lennek_rajuk_szavazni_ha_holnap_lenne_a_valasztas_james_dean_bradfield-interju
„Képtelen lennék rájuk szavazni, ha holnap lenne a választás” – James Dean Bradfield-interjú
süti beállítások módosítása