2014-ben a húszéves jubileumot ülő albumok közül ki- és elemelkedik egy, amelyik ezen a héten, augusztus 29-én lesz pontosan húsz esztendős: és ez pedig a Manic Street Preachers-féle The Holy Bible. Az idei Szigeten is fellépett zenekarral beszélgettünk is a tervek szerint az idén egy-az-egyben előadásra kerülő jubileumi albumról, de előtte jöjjön a sötéten ragyogó lemez súlyos története.
„I wanted to rub the human face in its own vomit and force it to look in the mirror”
J. G. Ballard
All the people? Cigarettes and alcohol? Do you remember the first time? We are the pigs? Igen, ilyen dalokról is szólt 1994, de igazság szerint húsz év távlatából ezeknek a kötelező klasszikusoknak egyike sem öregedett kimondottan jól. Az év legjobb lemezét – ahogy az általában történni szokott –, 1994-ben is kívülállók készítették, akiknek a Britanniája sosem volt Cool, akiknek a Labourje sosem volt New. Kívülállók, akik távol tartották magukat a falkától. Idén augusztusban húsz éves a Manic Street Preachers The Holy Bible című albuma, egy lemez, amit nagyon könnyű messziről csodálni, de lényegesen nehezebb elmerülni benne és igazán megszeretni. És egy kicsit talán veszélyes is.
A MANIC STREET PREACHERS TÖRTÉNETÉT TÍZ PONTBAN FOGLALTUK ÖSSZE ITT.
Power produces desire
Elérkezik az a pillanat időnként, amikor már mindegy, amikor nem kell többé a felelősségvállalásra gondolni. Amikor már szembe lehet haladni a forgalommal. És ezekből a pillanatokból nagyon nagy dolgok születhetnek. A Manic Street Preachers történetében ez a pillanat 1993 végén érkezett el. A walesi zenekar nem adott el sokmillió példányt bemutatkozó lemezéből, nem töltötték meg a Wembley-t, nem pusztították el a rock and rollt, nem lett belőlük egy csapásra a kilencvenes évek legfontosabb zenekara. És nem is oszlottak fel. Pedig ezt mind megígérték még 1991-ben. Ehelyett amikor eljött az ideje a második albumnak, szépen bevonultak az idilli vidéki környezetben fekvő, méregdrága Outside stúdióba (ami a legmodernebb technológia mellett úszómedencét és konditermet is kínált a nehéz munkában megfáradt rockzenészeknek). Az 1993 nyarán kiadott Gold Against The Soul arénabarát cock rockja egyformán zavarba ejtette a kritikusokat, a rajongókat, és magát a nem sokkal később már a Bon Jovi előzenekaraként koncertező Manicset is. Alig két év telt el a Motown Junk kislemez óta – ilyen kevés idő is elég arra, hogy négy harcosan kapitalizmusellenes, marxista-szituacionista glampunkot bedaráljon a korporát gépezet? És 1993-ból még hátra volt fél év, és csak még sokkal rosszabb lett minden.
The sky is swollen black
Vajon melyik rockzenekar tölti németországi turnéja során szabadidejét koncentrációs táborok megtekintésével? „Dachau nagyon gonosz, csöndes hely”, emlékezett vissza a zenekar szövegíró-basszusgitárosa, Nicky Wire. „Nincsen fű, nincsenek madarak. Csak a semmi végtelen zúgását hallani. Furcsa volt, besétáltunk a rock 'n' roll cuccainkban, az amerikai turisták mind minket bámultak. Aztán elértünk a gázkamrákhoz... Aztán vissza a buszba, keresztül Közép-Európán a következő koncertre. Kétségtelenül súlyos hatással volt mindnyájunkra.” Az 1993 szeptemberi német turné idejére a kicsit mindig is defektes ritmusgitáros-szövegíró-dizájnfelelős-poszterfiú Richey James Edwards túljutott azon a ponton, ahonnan még vissza lehet fordulni. Az egyetemi évei óta alkoholista Edwards a koncertek napjain Johnnie Walkert iszogatott, és a színpadra lépés idejére általában eléggé kiütötte magát. Németországból egy kiégett és tanácstalan zenekar tért haza Walesbe, ahol a gitáros-énekes James Dean Bradfieldet az a hír fogadta, hogy édesanyjánál rákot diagnosztizáltak. 1993 végére a Manic Street Preachers egy nagyon sötét helyre érkezett (még a sztoikus dobost, Sean Moore-t is magával ragadta a többiek világvége-hangulata), és ebben a kollektív kilátástalanságban demóztak fel két számot a következő lemezükhöz. A Die In The Summertime és a dachaui és belseni élmények hatására született Mausoleum voltak a zenekar utolsó dalai, amiket menedzserük még hallhatott. A 34 éves Philip Hall-lal, aki 1990-ben elsőként látott fantáziát a dél-walesi fiúkban, és akinek lakásában éltek Bradfieldék első londoni évükben, december 7-én rák végzett. És ezzel ért véget 1993.
A MSP DISZKOGRÁFIÁT TÉTELRŐL-TÉTELRE ÉRTÉKELTÜK, ITT.
The massacred innocent blood stains us all
Hogy mire számíthat a világ 1994-ben a Manicstől, abból elsőként a Gold Against The Soulról kimásolt Life Becoming A Landslide egyik b-oldalas száma nyújtott ízelítőt február elején: a szögletes hangzással, rideg és komor modorban támadó Comfort Comesnak sokkal több köze van mondjuk a Pink Flaghez, mint az Appetite For Destructionhöz. Valamikor 1993 végén a zenekar úgy dönthetett, hogy mégsem akarnak ők lenni az új Guns N' Roses, előszedték tizenéves koruk kedvenc Wire-, PiL-, Joy Division- és Magazine-lemezeit, és még februárban stúdióba is vonultak másfél tucatnyi új dallal. A kiadó felajánlotta a stresszes zenészeknek, hogy nyugis környezetben, Barbadoson vegyék fel az új albumot egy szabadon választott neves producerrel, de a Manics nem kért ebből a „dekadens rocksztár faszságból”, a Holy Bible-t egy olcsó kis stúdióban vették fel Cardiff vöröslámpás negyedében, producer nélkül, katonás fegyelemmel, heti hét nap munkával, négy hét alatt (a Generation Terrorists öt, a Gold Against The Soul három hónapig készült). A zenekar dalszövegeit addig nagyjából fele-fele arányban írta Nicky és Richey, de az új lemez szövegeinek bő háromnegyede Richey jegyzeteiből született („Te őrült fasz, hogy írjak ebből dalt?" – ez volt Bradfield első reakciója, amikor Edwards a kezébe nyomta a Yes című dal szövegét, egy tagolások nélkül sűrűn teleírt lapot). De nem Richey volt az egyetlen megszállott ebben az időszakban, Bradfield gyakran éjfélig vagy még tovább is a stúdióban molyolt a dalokon és a brutális és klausztrofób hangzáson Alex Silva hangmérnök segítségével (az eredmény: Silvát elhagyta a barátnője, Bradfieldnek pedig ekkoriban kezdődtek éveken át tartó alkoholproblémái).
I am all the things that you regret
Nicky: „Hirtelen befutott a Blur, felbukkant az Oasis, miközben mi ott dolgoztunk abban a vacak kis stúdióban egy halálszagú posztpunk lemezen. Akkor már... legyen ez a lemez a legvalódibb kivonata mindannak, ami a Manics lényege. Nihilista, provokatív, militáns.” A zenekar új kinézetét is ehhez a megszólaláshoz igazították, katonai cuccokkal, sarló-kalapácsos logóval, a D-nap ötvenedik évfordulóján kiadott beharangozó kislemezzel. A lehengerlően dühös és intenzív Fastert a zenekar a Top Of The Pops-ban is előadta vidáman táncoló fiatalok előtt, urbánharcos-radikálgerilla öltözékük mellé Bradfield még egy terroristák által szívesen viselt símaszkot is a fejére húzott, a BBC több tízezer nézői panaszt kapott az adás után az „IRA-t támogató zenekar” szerepeltetése miatt. A Manics egész éven végigvonuló „négyen a világ ellen” hangulata Nicky Wire számára a Glastonbury fesztiválon érte el csúcspontját: „Azon a ponton abszolút felsőbbrendűnek éreztük magunkat. A fesztiválokon láttuk a sok faszt Fred Perryben, a kibaszott britpop-egyenruháikban, mi meg úgy néztünk ki, mintha az Apokalipszis mostból kerültünk volna oda. Glastonburyben tapintható volt a kölcsönös gyűlölet köztük és köztünk. Fantasztikus érzés volt. Belekiabáltam a kamerába: építsenek egy elkerülőutat e fölé a szarkupac fölé!”
HA POLITIKAI TÉMÁJÚ DALOK: A MANICS AKKOR IS MEGKERÜLHETETLEN.
A tiny animal drawn into a quarter circle
A Manic Street Preachers harmadik nagylemeze 1994. augusztus 29-én jelent meg, egy napon a Definitely Maybe-vel, és mialatt a populista proletárrock keresztbe-kasul letarolta az országot, a prostitúcióról, amerikai kultúrterrorról, nacionalizmusról és neofasizmusról, halálbüntetésről, anorexiáról, holokausztról, Tipper Gore-ról, Hitlerről, Mussoliniről, Horthyról, Zsirinovszkijról, Le Penről, Milosevicsről, Pol Potról, Kate Mossról, Twiggy-ről, Sylvia Plath-ról, Harold Pinterről, Sigmund Rascherről, Winston Churchillről, rothadó húsról és hatmillió sikoltozó lélekről, az emberiség minden mocskáról és hányadékáról, de mindezek fölött önundorról, öngyűlöletről, önsebzésről prédikáló Szent Biblia gótikus posztpunkja négy hét után eltűnt a brit albumlistáról. „Katasztrófa volt”, mondta később a zenekar A&R menedzsere. „Nem hiszem, hogy Richey helyzete segítette volna az eladásokat. Úgy gondolom, inkább elijesztette az embereket. Ami Kurt Cobainnel történt, az megrendítő volt, és vonzotta a közönséget a Nirvanához. Abban, amit Richey tett magával, nem volt semmi költői vagy romantikus. Mentális betegség volt, elmebaj.” Bár jó kritikákat kapott, a sajtó figyelme nem annyira a Holy Bible-ra irányult, sokkal inkább az emberre, aki az album nyomasztó világát megalkotta. Áprilisban, egy bangkoki koncert előtt Edwards késkészletet kapott ajándékba egy rajongótól – este, Bradfield akusztikus blokkja alatt az öltözőben összevagdosta a mellkasát, a színpadra félmeztelenül, vérző felsőtesttel tért vissza. Júliusban az együttes sajtóközleményben tudatta, hogy Richey-t idegkimerültség miatt a dél-londoni Priory klinikán kezelik.
Heal yrself – Hurt yrself – Judge yrself
Idegkimerültségnél persze jóval többről volt szó: a Priory 12 lépéses rehabilitációs programját megkezdő Richey depressziója, alvászavara és alkoholizmusa mellé 1994-re anorexia is társult, autoagressziója önveszélyes méreteket öltött, kb. 40 kg-ra fogyott testét vágások és elnyomott csikkek nyomai borították. Míg a Manics 1988 óta első alkalommal trióként koncertezte végig a nyári fesztiválszezon nagy részét, Edwards a kezelése közben is lázasan dolgozott nihilista manifesztóján: hosszú beszélgetés után kapott engedélyt Jenny Saville festőnőtől Strategy (South Face/Front Face/North Face) című művének felhasználásához a borítón, tervezgette az album bookletjét (benne többek között fotók a dachaui haláltábor bejáratáról, a halott Leninről, egy parazita ikerrel született nőről, gázmaszkos rendőrökről, metszet egy nyaktilós kivégzésről a francia forradalom idejéből, és egy-egy gyerekkori kép a zenekar négy tagjáról), kiválasztotta a Manics-lemezborítókról elmaradhatatlan idézetet (Octave Mirbeau Kínok kertje című regényéből), a fordított R-es betűtípust a Simple Minds 1981-es Empires And Dance albumáról kölcsönözte, új dalszövegek kezdeményein dolgozott (amiknek nagy része végül csak másfél évtizeddel később lett megzenésítve), az együttes következő lemezének irányvonaláról pedig annyit firkantott egy cetlire: „Pantera meets Nine Inch Nails meets Screamadelica”. A többiek felvetették a lehetőséget, hogy a jövőben is hárman koncerteznek tovább, míg Richey afféle őrült zseniként otthon alkot, de szeptember végén, egy Therapy?-val közös európai turnén már újra a négytagú Manics állt színpadra. Bár Edwards leállt az alkohollal, a helyzet nem sokat javult, egy hamburgi koncert után Wire a szálloda parkolójában találta gyerekkori barátját, amint éppen a falhoz csapdosta vértől ázó fejét.
Az év három koncerttel ért véget a londoni Astoriában december 19-e és 21-e között. 1994 méltó lezárásaként 21-én, az utolsó szám, a lényegesen ártatlanabb és naivabb 92-es év Manics-himnusza, a You Love Us végén Richey darabokra törte gitárját, a többiek pedig lelkesen követték példáját, 25.000 fontnyi felszerelést semmisítve meg a gyilkos pusztítás orgiájában („Ez volt a Manic Street Preachers történetének egyetlen orgiája”, jegyezte meg sok évvel később Nicky Wire). „Nagy megkönnyebbülés volt”, emlékezett vissza Sean Moore. „Elértük a mélypont mélypontját. Azt gondoltuk, ennyi volt – ez volt az utolsó koncertünk. Így elpusztítottuk a cuccot, azt gondolva, már úgysem lesz rá szükségünk.” James Dean Bradfield másként látja: „Nem éreztem, hogy ezzel lenne vége a zenekarnak. Utána az öltözőben jó volt a hangulat, valamilyen különös módon mintha békére leltünk volna. Mindaz után, amin abban az évben keresztülmentünk, úgy gondoltam, talán sokkal pozitívabban jövünk majd ki az egészből az alagút túlsó végén. De azt kimondatlanul is tudta mindenki, hogy valaminek meg kell változnia, és Richey szerepe más lesz a zenekaron belül. Hiszen előbb-utóbb rá kell majd jönnie, hogy egyedül ő tudja a megoldást, senki más. És így is történt.”
An epilogue of youth
Másfél hónappal később, február első napjának kora reggelén Richard James Edwards kijelentkezett a londoni Embassy Hotelből.
Deimanik László
a Holy Bible teljes egészében:
Faster, TOTP 1994 június:
Yes, Glastonbury 1994 június:
Revol, Reading 1994 augusztus, Richey nélkül:
Ifwhitemaericatoldthetruthforonedayit’sworldwouldfallapart, London Astoria 1994 december:
