The Player and the Poet – Az Outkast története

2014.08.12. 18:16, rerecorder

dxc__lh849640.jpg

A kilencvenes években hiphop-kulcszenekar, a kétezres években már úgy általában is az egyik legsikeresebb formáció volt a 24. Recorder magazin címlapsztárja, az Outkast, amely hosszú hallgatás után az idei fesztiválszezonra ismét összeállt, hogy körbeturnézza a világot. Nekünk ebből az a legfontosabb, hogy a 2014-es Sziget fesztiválon is fellép a duó – először Magyarországon. Íme, a két atlantai srác története, akik a popzene egyik - és most tényleg csak a legnagyobbakkal együtt említhető - legizgalmasabb és legsikeresebb párosa lettek!

Amikor André 3000 és Big Boi a kilencvenes évek elején találkozott a mélydéli, Georgia-állambeli Atlanta East Point nevű külvárosában és közös zenélésbe kezdtek, a hiphop világa még szigorúan az amerikai keleti part vs nyugati part felosztásban létezett, és az egy-két éven belül pont emiatt elmérgesedő helyzetben csak a kívülálló, de szintén New York-i, philadelphiai előadók – leginkább a békés Native Tongue-possz tagjai – jelentettek felüdülést. Az akkori megkövült viszonyokat remekül érzékelteti, hogy a hiphop legnagyobb eseményének számító 1995-ös Source Awards díjátón a legjobb új előadónak választott Outkastot az egyébként szembenálló keleti és nyugati parti rapperek egyesült erővel fütyülték ki.

„The South got something to say”

outkast-southernplayalisticadillacmuzik.jpgEnnyit mondott mindeközben Andre a mikrofonba, és a visszaemlékezések szerint ott helyben megfogadta, hogy egy nap még számolni kell velük. Erre nem is kellett sokat várni, hiszen már első albumuk, az előbbi díjat is kiérdemlő 1994-es Southernplayalisticadillacmuzik is jól fogyott, de az azt követő ATLiens (1996) a hiphoplistákon már igazi bombasiker, és azonnali műfaji klasszikus lett. Mivel ezen az albumon még egyértelműen érezhető a kapcsolat a déli hiphop és Big Boi-ék zenéje között, ahhoz, hogy lássuk, miben is volt más a déliek megközelítése, mint az akkoriban uralkodó keleti és nyugati parti rappereké, elég csak meghallgatni a lemez első két számát. A Two Dope Boyz (In A Cadillac) mondanivalóját nagyjából így lehetne összefoglalni: Ezek ott fenn csak keménykednek, elég már a hülyeségből, a kurvákból és a harcból, mi itt lenn csak tekerünk egy cigit, és lazán lerappelünk bárkit.” A címadó dal hasonló világnézetet képvisel, de olyan témák is megjelennek benne, mint a nehéz hétköznapok (Big Boi ekkorra már családapa), és a munícióként soha ki nem fogyó spirituális erő (André 3000 a lemez megjelenése előtt állt le minden droggal és váltott vegán életmódra).

outkast_atliens_a.jpgMindez egy hónappal 2Pac halála előtt, a G-funk és a gengszterrap teljes mainstream térhódításának csúcspontján. Az ellenállhatatlan beatekkel, fülbemászó laza funkos, soulos alapokkal és a helyenként már feltűnő élő hangzással (mint a lemez végi gospeles, zongorás darabban, a 13th Floor/Growing Oldban) az Outkast egyértelműen kirítt a kortársak közül. Persze ekkoriban még nem teljesen egyedül dolgoztak a stúdióban. A korai időszakban rengeteget köszönhettek az Organized Noise producercsapatnak, amelynek tagja többek között az a Sleepy Brown, aki majd később a duó egyik legnagyobb slágerében, a The Way You Move-ban énekesként is feltűnik. Az Organized Noise-t nemcsak emiatt fontos megjegyezni, hanem az általuk alapított és egyben tartott Dungeon Family kollektíva miatt is, amely az Outkaston kívül magába foglalta többek között a Goodie Mobot, ahol Cee-Lo Green is kezdte pályafutását, és amely brigádnak a Soul Food című debütálása (a Southernplayalisticadillacmuzikkal együtt persze) az első komolyabb jele volt annak, hogy a déli hiphopot komolyan kell venni.

Irány az űr!

aquemini_remastered_by_padybu-d4kl5l1.jpgAzonban amíg a Goodie Mob, vagy olyan szintén déli bandák, mint a UGK, végig megmaradtak a jól bevált, masszív soulos alapokra építő „dirty south” hiphopformulánál, André és Big Boi következő (és sokak szerint legjobb) lemeze, az Aquemini már egyértelműen feszíti annak – és úgy általában a hiphopnak is a – kereteit. A sessionzenészek egyre népesebb tábora előtérbe került a dobgépek rovására, a dalok többségét pedig az Outkast maga producerelte, ami érezhető is például a SpottieOttieDopaliscious laza, elnyújtott soul-funkjában, melyből már lényegében a rappelés is hiányzik, és az előbb említett Sleepy Brown éneke mellett André és Big Boi parttalan szövegelése teszi igazán különlegessé. De mondhatnánk a bő nyolc perces, Cee-Lo Green és Erykah Badu közreműködésével felvett Liberationt is, amely talán a legszebb szám az egész életműből, és sokkal közelebb áll Gil Scott-Heron egy tetszőleges, klasszikus dalához, mint bármihez, amit hiphopnak nevezünk. Persze a műfaj nyomai még jelen vannak az albumon (az oktató Rosa Parks a slágeres példa), de az egyre változatosabb dalok mellett a dalszövegek is jelzik, hogy az Outkast ekkor már teljesen más ligában játszik. A déliséget büszkén vállaló duó az Aqueminivel nemcsak a környékre jellemző szlenget ültette be a hiphop nyelvezetébe, de az egész térséget is kitörölhetetlenül felrakta a műfaj térképére, miközben ők maguk művészileg már egyre messzebb kerültek az egésztől.



zzffff000000000000000000000000000007cc12.jpgA hiphopkliséktől való távolodást elsősorban André nyughatatlan kreativitása indukálta. Persze Big Boi sem csak egy hétköznapi, a megszokott témákról (csajok, kocsik stb.) pörgő nyelvvel sztorizgató rapper (érzékenységéről elég, ha annyit mondunk, hogy Kate Bush dalai inspirálják, és egy időben komolyan érdeklődött a gyermekpszichológia iránt), de hiába kivételes tehetsége, André 3000 mellett még ő is csak szürke eminenciás lehetett. A hétköznapokban egyébként folyamatosan zavarban lévő Andrének a nagyvilág előtt megjelenő karaktere maga a hamisítatlan dandy coolság, az excentrikus afrofuturista popművész, aki rikítóan színes ruháiban és folyton változó külsővel rappel/énekel társadalmi egyenlőtlenségről, spiritualitásról, szerelemről és más, a hiphop világában ritkán feldolgozott témákról. The Player and the Poet (A játékos és a költő) – áll az Aquemini borítóján. Ez a kettejük között érzékelhető kreatív feszültség az, ami igazán egyedivé és izgalmassá tette – és teszi mind a mai napig – az Outkast zenéjét. Big Boi szólólemezei bizonyítják, hogy Andre hiányában „csak” kiváló bulis-funkos hiphopszámokra képes, de minden bizonnyal az ő földhözragadtabb megközelítése volt az, ami miatt az Outkast egyszerre lett alapvetés és maradt nevéhez hűen kívülálló a hiphop világában. Ha ő nincs, hogy kiegészítse Andre szerteágazó zsenialitását, valószínűleg utóbbi sem tudta volna bejárni azt a kivételes utat, amelynek a végén eljutott a Love Below már-már a popzenén is túlmutató műfaji kavalkádjához.

stankonia_1.jpgLenyűgözően zavaros

Előtte azonban még hátravolt az Outkast utolsó valóban közös munkájának tekinthető nagy dobása, a Stankonia. Ez az album az, ahonnan kezdve teljesen értelmetlen tovább hiphopelőadóként beszélni kettejükről. Ugyan a legnagyobb (és első igazi világ)sláger, a Ms. Jackson még csak-csak annak tekinthető, a Pitchfork által az elmúlt évtized legjobb dalának választott, drum and basst, gospelkórust és hard rockos gitárszólót egybemosó B.O.B., vagy épp a másik nagy sláger, a szexi és irtó vicces funk So Fresh, So Clean már aligha. „Két különböző, egyedi stílus egy lenyűgözően zavaros zenei mashuppá egybegyúrva” – Big Boi jellemzése magáról az Outkastról egyben a Stankonia tökéletes leírása is. 

 


speaklove.jpgMerthogy az ezt követő duplalemez, a Speakerboxxx/The Love Below már csak nevében az Outkast albuma, valójában két szólólemez, amelynek a Big Boi által jegyzett első felén még ugyan feltűnik André egy-két helyen producerként (például a lemezt nyitó bombasztikus elektrofunk Ghetto Musickban), a Love Below már csak és kizárólag André lemeze, és bár a Speakerboxxx is kiváló dalok gyűjteménye (rajta például a The Way You Move-val), a Love Below André kaleidoszkopikus, kaotikus zenei elméjének végső megtestesülése, és mint olyan egyszerre futurisztikus és nosztalgikus, slágeres és kísérletező, ellenállhatatlan és kicsit megalomán – vagyis maga a vegytiszta zsenialitás. A műfaji sokszínűségről elég, ha annyit mondunk, hogy az első három dal sorrendben: modern swinges jazz, szikár szexifunk és jungle alapra rakott, jazzes kitérőkkel tarkított neosoul. És persze ezen az albumon található Az Évtized Slágere, A Tökéletes Huszonegyedik Popdal, a Hey Ya!, aminek nem ártott sem az elmúlt tíz év, sem az, hogy egy időben annyit szólt a rádióban, mint nemrég a Get Lucky. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy André eltávolodott a zenéléstől (a 2006-os Outkast-film, az Idlewild zenéjét leszámítva, ami egyébként egy eléggé alulértékelt, de a fentiekhez azért nem fogható hiphop/soul/blues-egyveleg), hiszen jóformán mindent elért, amit művészi és kereskedelmi siker tekintetében lehetett.


BIG BOI FELLÉPETT MÁR SZÓLÓBAN MAGYARORSZÁGON, RECORDER-INTERJÚ IS KÉSZÜLT VELE.

Van-e ennél feljebb? Erre a kérdésre valószínűleg André 3000 sem találta még meg a választ, és inkább a színészetben keresett magának új kihívásokat. Nem lepődnénk meg, ha az idei turné is csak egy egyszeri alkalom lenne, és továbbra is új Outkast-dalok nélkül maradnánk. Akárhogy is, Big Boi és André 3000 ismét együtt állnak színpadon, augusztus 17-én Budapesten, a Sziget fesztiválon is, ez pedig önmagában van akkora dolog, hogy még egy rutinból lenyomott haknit is tűkön ülve várjunk.

Csada Gergely


egyetlen, rossz minőségű érv, hogy miért nem szabad kihagyni ezt a koncert: 

Címkék: magazin outkast rec024
https://recorder.blog.hu/2014/08/12/the_player_and_the_poet_az_outkast_tortenete
The Player and the Poet – Az Outkast története

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr916597447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.