Az OFF második napján (beszámoló a nulladik és első napról itt) felmerült, hogy esetleg lengyel zenekarokat is meg lehetne nézni, olyan ígéretes nevek tünedeztek fel a programban, mint Bobby The Unicorn, a szuper aktuális Ebola Ape, vagy a magát nemes egyszerűséggel királynak nevező Król. Elsétáltam a lengyel Punnany Massif és egy Black Flag-paródia zenekar koncertje mellett időközben, úgyhogy ez a terv sosem realizálódott, ennyiből úgy tűnt úgy rossz mostanság a lengyel popzene, ahogy van.
Augusztus 2., szombat
A Hookworms viszont a délutáni időpont ellenére a fesztivál egyik legjobb gitározós koncertjét rakta oda. A leedsi zenekar eddigi egyetlen lemeze, a Pearl Mystic egyszerre poszt-punkosan zakatol és pszichedelikusan bugyborékol, élőben viszont inkább olyanok voltak, mint egy tesiből felmentett Van Halen. Esetlen, csatakosra izzadt puhos britek játszottak olyan feszes, sivító szintis rockszámokat, amikbe bárhol bele lehetett kiabálni egy „yeah”-t vagy egy „come on”-t. Lehetne ez a trend, hátha újra feltűnnek a dauerolt hajú cicababák is.
Hookworms: Preservation
Akinek a Hookwormstől megjött, annak a Deafheaventől tutira elment az életkedve. Nem elég, hogy vérszegényebb metálzenekart kifejezetten keresni kell, még borzasztó komolyan is veszik magukat. A folyamatosan pózoló énekest 10 évre eltiltanám a színpadi szerepléstől, vagy legalábbis minden kontroll ládára hágásért és mikrofonállványra tekeredésért komoly pénzbírságot szabnék ki rá. A kilúgozott, álérzelmes gitártémák még giccsnek is kevesek voltak, az erre rákúszó black metálos sikítás pedig nem érdekes kontraszt volt, hanem nevetséges adalék.
Ezek után Chelsea Wolfe dramatikus fehér ruhája már nem tűnt soknak, mondjuk ezen a koncerten más érdekes nem is történt, csak annyi, hogy gyakran felemelte a karjait és a hónaljától a kézfejéig lecsüngtek hosszú fehér selyemszalagok. Egyszer oldalba bökött a mellettem álló hogy ez a sláger, pedig az is csak ugyanolyan középtempós, unalomtól bűzlő gótikus popdal volt, mint mindegyik előtte és utána következő.
Japán bandákat pont azért jó megnézni látatlanban is, mert simán benne van a pakliban, hogy ordítóan rossz lesz, de unalmas biztosan nem, főleg amikor a „noise” szó felmerül. A Bo Ningen amúgy Londonban székel, ettől függetlenül valamilyen úton-módon biztosan kötődnek az Acid Mothers Temple-höz, ugyanazok a mélyre hangolt stoneres basszusgitárok és acid punkos, hisztérikus gitártémák. Persze az egész zenekar túlmozgásos, az énekes jobbára fejhangon sikítozik, egyedüli baj, hogy sajnos vannak lassabb számaik is.
A második nap főfellépője a Jesus and Mary Chain volt, akik meghakniztatták a poposabb dalaikat. Szegény taták elkótyavetyélhették valahol a torzítópedálokat és már lassan olyan rosszak, mint az Oasis. Amekkora szemétládák hírében állnak a Reid-tesók, simán el bírom képzelni, hogy csak ki akarnak baszni minél több emberrel, de ez most nem annyira jött be, mert Le1f lépett fel velük egy időben.
A Trójka rádió által szponzorált sátorban pedig B.U.L.I. volt. Le1f simán ural egy nagyobb színpadot is, az egyetlen ember valószínűleg, aki bőr baseball sapkában is őrületesen szexi. Már a Mind/Bodyra felrobbant a sátor, aztán végig a csúcson maradt a hangulat, a sápadt közönség pedig megpróbált annyira néger lenni, amennyire csak tud és bedob minden Snoop Dogg-klipből ellesett táncmozdulatot. A Soda instrumentális részénél Le1f kecsesen átnyújtja a mikrofont egy biztonsági őrnek (FOSA Security, amúgy) és akkorát twerköl, mint 100 Nicki Minaj. Ráadásnak még nyilván lenyomta a Wut-ot, aztán diadalmasan elvonult.
Le1f : Wut
A napot a főleg techno-mutációkat felkaroló brooklyni LIES kiadó vezére, Ron Morelli fejcsavarós acid techno szettje zárta. Többen mondták, hogy a józan emberek inkább aludni mentek, mert elég egysíkú volt, ahogy a visszhangosított szintitémák belepték a fémes 4/4-eket. Hajnalban nem hiszem, hogy nagyon okoskodni kéne, aki bulizni akart, az itt megkapta rendesen.
BESZÁMOLÓK MÉG: A 2013-AS OFF ILYEN VOLT. A 2012-ES PEDIG ILYEN.
Augusztus 3., vasárnap
Perfect Pussy: 3
Az egész OFF-on az érződik, mintha néha teljesen esetleges lenne, hogy melyik fellépő melyik színpadra és melyik idősávba kerül. A zárónapon az első érdemleges koncert például a Perfect Pussy volt, délután 5-kor szabadtéren. Ráadásul a lábdob elnyomott mindent, pedig ennek a kaotikus punkoskodásnak nem az a lelke. Szegény Meredith Graves a lelkét is kiordította teljesen hiába, alig hallatszott belőle valami, és a gitárok is szólhattak volna agresszívebben. Kis klubban bármikor megnézném újra azt a 25 percet, amennyi zenéjük egyelőre van, de ez a zajjal sűrített hardcore más kulisszák között elveszik.
A Slowdive egyetlen szerencsétlensége, hogy egy időben működtek a valaha volt egyik legjobb zenekarral, a My Bloody Valentine-nal, ami mit ad isten szintén shoegaze-t játszott, pont mint ők. Hiába adtak ki három zajosan szép lemezt a ‘90-es évek első felében, az áttörés nem sikerült nekik. 1995-ben fel is oszlottak csendben, azonban az internetnek hála egyre többen merengtek azon, hogy milyen klassz is lenne, ha újra összeállnának.
Slowdive: Alison
Majdnem 20 évet kellett várni a “Reunion Töur”-ra, de úgy kezdenek bele a Slowdive-ba, mintha semmit nem hagytak volna ki. Béna frizurás, szomorú és okos szemű fiatalokból mosolygós felnőttek lettek, és valószínűleg már nem azok a problémáik, mint két évtizede, de ezek a masszívan sistergő, mégis törékeny dalok még mindig passzolnak hozzájuk. Az éteri első lemezről sajnos csak a Catch The Breeze-t játszották, sebaj, így is hibátlan a setlist. Annyira kurva jól szólnak, hogy tulajdonképpen mindegy is, melyik szám mennyire jó alapból, de úgy azért senki ne haljon meg, hogy nem hallotta élőben a Machine Gunt vagy a When The Sun Hitset!
A hülye nevű zenekarok versenyén remekül szereplő Fuck Buttons zajelektró-duó adta a legjobb koncertet aktív, nem újra összeállt együttesek közül. Brutális hangerővel csapták a közönség arcába a repetitív, feszültséggel terhes alapokat; monumentálisan és futurisztikusan szóltak végig, simán lehetne ez a Szárnas Fejvadász zenéje. A tavalyi Slow Focus lemezzel sokkal koncentráltabbak és keményebbek lettek, a régebbi számok – Olympians és Surf Solar – harsányabbnak tűntek, de a szétfolyósságukkal szinte pihentetőek mondjuk a Red Wing lézerhiphopjához képest.
Fuck Buttons: The Red Wing
A cukiság nemzetközileg bejegyzett etalonja, a Belle & Sebastian zárta a nagyszínpad programját. Tizenvalahányan árasztották el a színpadot, vonósnégyes, fúvós, pianínó, minden volt, mint a búcsúban. Tényleg nagyon kedves ez a kamarapoposított twee, de nekem már megfeküdte a gyomromat ez az émelyítő jókedv. Stuart Murdoch megszavaztatja az embereket, hogy milyen számot játsszanak, viccelődik, még azt is elárulja, hogy a B&S semmi másról nem szól, csak erről: „girls and trouble”. És itt jövök rá, hogy ez a bajom a twee-vel, hogy egy jóhiszemű hazugság, az esetlen szövegek és a gyermeteg melódiák egyszerűen nem állnak összhangban a taglalt témákkal, kivéve, ha nem matchboxokról vagy őzikékről van szó. Egyébként tisztességes greatest hits-koncert, viszont ahogy ez a Slowdive-nál természetesnek tűnt, úgy itt valahogy erőltetettnek éreztem.
Egy kisebb színpadon még The Range sorban berakja kedvenc house-osított hiphop számait; mindegyiket végigtátogja, amitől olyan, mintha az autotune-os női vokálok ebből a pocakos fasziból jönnének. Vicces, de színpadi produkcióként értelmezhetetlen.
SvengalisGhost: Deep Into Memory
A szintén LIES kiadós SvengalisGhost pedig nagyon hasonló bulit csinál, mint egy nappal korábban Morelli. A különbség annyi, hogy ő sokat kiabál a mikrofonba.
Kálmán Attila
