Templomi áhítat és pöcsvakarás – a 2014-es OFF fesztivál 0. és 1. napja

2014.08.06. 15:01, rerecorder

off earth_1.jpg

Idén kilencedik alkalommal rendezték meg a lengyel OFF fesztivált, ebből ötödszörre Katowicében, Szilézia egyik segglyukában, amit lassan mégis Kelet-Közép-Európa hipszter Mekkájaként ismer a világ. Ennek eléréshez elég volt annyi, hogy pár nagy öreg headliner mellé összeállítsanak egy olyan, műfajokon átívelő programot, amitől mindenki, aki szívesen olvasgat menő zenei oldalakat csorgatja a nyálát. Azért messze nem egy Primaveráról van szó, bár a kezdeti idők óta rendesen megnőtt a fesztivál, de a maga négy színpadával még mindig családias hangulatú, nincsenek nagy tömegek sem, bár valószínűleg azért így is megvan a nullszaldó.

Sajnos az OFF még mindig méltán a Hülye Szabályok Fesztiválja, bár a linkelt cikkben taglalt horrornak már csak a visszhangjai érződnek. A rendőrök a fesztivál közelében már nem nagyon cseszegetnek senkit – a belvárosban mondjuk igen, de ott meg nincs semmi érdekes – viszont inni még mindig csak egy idiótán kialakított karanténban lehet. Ráadásul, ha valakinek nincs paypasses bankkártyája, akkor 2,5 zlotyis játékpénzeket kell váltania, aminek érdemes gyorsan megtanulni a különböző többszöröseit, különben hajnalban már bajok lesznek. Szerencsére a közeli szupermarketben kevés rendes pénzért rendes égetett szeszekhez is hozzá lehet jutni, a fesztiválterületen még mindig a Fritz kóla + Jäger a legkeményebb drog. Angolul persze továbbra sem beszél senki, viszont ennek köszönhetően, ha bárki határozottan azt kiabálja bárhol, hogy „I’M MEDIA!”, akkor minden kapu szélesre tárul, bármilyen karszalag legyen is az ember karján.

BESZÁMOLÓK MÉG:  A 2013-AS OFF ILYEN VOLT. A 2012-ES PEDIG ILYEN.

Július 31., csütörtök

off amen dunes.jpgA nulladik napon belvárosi helyeken zajlanak a koncertek, a fő esemény a drone metal istenség Earth koncertje volt egy evangélikus templomban. Elsőnek a Dirty Beachest akartuk elcsípni, ez sajnos nem sikerült, mert Lengyelország déli része egy hatalmas megalopolisz, amin maximum 50-nel lehet áthajtani. Pedig beszámolók alapján a tajvani-kanadai előadó egy kis művészmoziban, súlyos vörös függöny előtt morgott zaklatott szintialapokra. Kár. Helyette a lengyel egyszálgitáros hálószobapop nagyágyúja, Adam Repucha jutott első koncertnek. Nem beszélek lengyelül, inkább kimentünk az esőbe egy zsibongó ovis csoport mellé.

Így végül nyitóeseményként 2014 egyik csúcslemezét kiadó Amen Dunest (fent) láttuk teljes egészében, akik rögtön az egész négy nap legszebb és legintimebb koncertjét adták. Ehhez azért nagyban hozzájárult, hogy a Pótkulcs és a Kuplung keresztezéseként leírható Hipnoza Clubban játszottak és nem egy fémkordon túloldalán. Damon McMahon két zenésszel turnézik, de világos, hogy kiről szól minden, egyáltalán nem produkálja magát, mégis végig lebilincseli a közönséget. A setlist kilencven százaléka a májusi, Love című lemez dalaiból áll, amiről azt nyilatkozgatja, hogy Pharoah Sanders Karma című albuma volt a fő inspirálója. És álljon a végeredmény bármilyen távol is a spirituálisan fűtött jazztől, mégis van a számokban valami érthetetlenül titokzatos, amitől ugyanolyan magával ragadóak lesznek ezek is.

Amen Dunes: Lilac In Hand

Ahogy sebzetten bizonygatja, hogy „I could love you” a Splits Are Partedban, vagy baljóslatúan sziszegi a Lilac In Handben, hogy „Don’t touch me”, azok pontosan azok a pillanatok, amik könnyen közhelyesen röhejesek lehetnének, ha nem sütne az egész produkcióról az őszinteség. Eleve elég bátor dolog Love-nak elnevezni egy lemezt, de McMahon elkerül minden csapdát azzal, hogy sugárzik belőle a nyíltszívűség, így inkább a nézők jönnek zavarba ettől a felfokozott személyességtől. Mindehhez az aprólékosan kidolgozott, barokkosan hangszerelt számok élőben is ugyanolyan jól szólnak, mint felvételen. McMahon megérdemelné, hogy Van Morrisonnal vagy Nick Drake-kel kerüljön majd egyszer egy polcra.

A templomban az Earth előttre Eugeniusz Rudnik lengyel zeneszerző volt beütemezve, aki a programfüzet szerint az elektronikus zene nagy veteránja és úttörője, Stockhausennel és Pendereckivel emlegetik egy lapon. Ilyen leírás alapján gondolkodás nélkül rohantunk keresztül a zuhogó esőben Katowice belvárosán mindazért, hogy azt láthassuk, hogy egy közepes méretű templom padjai dugig vannak tátott szájú emberekkel, akik zaj, Madonna-számok és lengyel tévé-reklámoknak tűnő hangminták keverékét hallgatják. Felvételről. Rudnik mesternek ugyanis se híre, se hamva, a honlapon amúgy trükkösen „Music of E. Rudnik” a programpont neve. Na, jól van, jövőre én is küldök majd valamit, FLAC-ban persze.

Az Earth (nyitóképen) 1993-as 2-es lemeze – ami amúgy az első, jó trükkösek ezek is – metálosoknak, zajzenészeknek, ambient előadóknak, meg ki tudja még kiknek állandó hivatkozási pont, a zenekart pedig kultstátuszba lőtte. Azóta se volt akkora dobásuk, de pár évente kiadnak egy-egy hagyományosabb, a pszichedelikus rockhoz egyre közelítő albumot. Ezek is bőven jobbak a közepesnél, de a 2 nyomasztóan lassú terrorjára már nem sokban emlékeztetnek. Pedig a sejtelmes lilás-kék fénnyel bevilágított templomban, ahol az egyetlen meleg szín az apszis hátsó falának jézusos-ablakain átszüremkedő nátriumgőzlámpa sárgája, én azt a régi Earth-öt hallgatnám szívesebben.

 

Earth: The Bees Made Honey In The Lion’s Skull

Aztán minden sallang nélkül megjelenik a bunkó amerikai kamionsofőr kinézetű Dylan Carlson, bejelent egy 2000 utáni számot, és rögtön kiderül, hogy az újabb Earth is fasza. Az egész koncert olyan, mintha lassított felvételen néznék egy Kyuss- vagy Sleep-koncertet, néha már szívesen rákiabálnék a dobosra, hogy verjen végre rá bátran arra az átkozott cinre. Percekig játsszák akkurátusan újra és újra ugyanazt, aztán valami apró módosítás, és percekig megint semmi változás. Mindenki várná, hogy jön valami meglepetés, de semmi, csak a konceptuálisan végigvezetett monotónia. Egyre többen bólogatnak szép nagyokat, lassan mindenkit megnyer az Earth, a másnap a helyünkre térdeplő néniknek és bácsiknak fel van adva a lecke áhítatból.


Augusztus 1., péntek

A hivatalos első napon világossá vált, hogy a rohadék karantén a feszes programbeosztással párosítva arra kényszeríti a közönséget, hogy döntsön a bódulat és a műélvezet között. A közönség nagyobbik fele egyértelműen utóbbi mellett dönt, így legalább nincsenek vicces szemüveges, vagy bohókás kalapos félkegyelműek, sem félmeztelen tahók, akik úgy lengetik országuk zászlaját fesztiválokon, mintha nem lenne holnap. Viszont aki bulizni szeretne, annak néha mikroszkóppal kell keresnie a táncoló embereket, másrészt a mesterséges jókedvért cserébe le kell mondani pár koncertről. Ez egy olyan komoly dilemma, amit minden nap minden órájában újra és újra mérlegelés alá kell venni.

A Los Campesinos! például rögtön rossz döntés volt, előbb innék meg egy üveg sósborszeszt magában, mint hogy még egyszer akár fél percet is őket kelljen hallgatni. Valamiért úgy rémlett, hogy 2008 táján talán volt egy jó számuk, de már ebben is kételkedek. Náluk semmilyenebb együttest még elképzelni is nehéz, az erőltetetten infantilis kisugárzásuk pedig inkább bicskanyitogató, mint bájos. Talán használtak műanyag gyerekszintiket is, ötletes, progresszív húzás.

Black Lips: Do The Vibrate

A Black Lips a lengyel fellépése után egy nappal Budapestet is boldogította, úgy hírlik az is profi koncert volt. Attól függetlenül, sőt inkább azzal együtt, hogy az örökké rosszalkodó Cole Alexander két pengetés között maga elé okádott, erről a koncertről is a profizmus szó jutott leginkább eszembe. A Black Lips egy megbízható bulizenekar, aminek mondjuk lemezenként van 2-3 igazán eltalált száma, és lemeze már van elég ahhoz, hogy ennyiből jól kijöjjön egy koncert. Tudják milyen papíron egy rendes, izzadtságtól bűzlő rockkoncert és azt minden egyes alkalommal képesek is megcsinálni. Szemérmetlenül fülbemászó refrének, cirkuszolás, bunkózás – többet felesleges, és nem is kell elvárni tőlük.

Bezzeg a Neutral Milk Hotel jóval magasabb elvárásokat támaszt saját irányába. Az In The Aeroplane Over The Sea azon kevés lemezek egyike, amihez viszonylag sok embert meglehetősen erős érzelmi szálak fűznek. Mások meg utálják a számok nagyívű fúvós betétjeit, Jeff Mangum fellengzős életmegfejtéseit, és az egészet úgy általában giccses szarnak tartják. Utóbbi csoporttal kultúrember nem áll szóba, előbbiek pedig nagyon izgulnak, hogy vajon képes-e a nemrég újra összeállt zenekar felnőni egykori csúcsteljesítményéhez. 

Neutral Milk Hotel: In The Aeroplane Over The Sea

Mivel én is rajongok, ezért azt találtam ki, hogy könnyeikkel küszködő embereket kezdek el számolni magam körül, és ha viszonylag sokat látok, akkor bizton leírhatom, hogy nem csalódás a NMH még 2014-ben sem. Ehelyett bambán vigyorgó szőke szlávok vettek körül, pedig Mangumék tisztességesen felmondták a leckét, egyáltalán nem volt kopott a produkció, csalódást keltő pedig végképp nem. Sorra jön egymás után a Two-Headed Boy, a Holland, 1945 és a többi egyszerre gyönyörű és borzasztóan szomorú dal, talán kicsit tempósabban és teltebben szólnak, mint lemezen. A NMH esetében hülyén hangzik, de a show hiányzott. Nem arra gondolok, hogy kölcsön kellene kérniük Guettától a lézerágyúkat, de mondjuk sétálhatnának elefántok a színpadon, vagy megnyílhatna a Mennyek Kapuja, ilyesmi illene hozzájuk.

Ezek után még jó ötletnek tűnt levezetésnek egy Wolf Eyes-koncert, hiába csináltam velük előtte pár órával egy kaotikus interjút, aminek a vége felé már bedőlt az egyik tag egy sarokba. Amit a színpadon műveltek az is ilyesmi volt. Láttam már üzbég (de lehet kazah) művészurat a mikrofonba fingani koncert címén, de itt most rendesen tátva maradt a szám. Az énekes még oké volt, artikulálatlanul üvöltözött össze-vissza egy napszemüveg takarásában, a gitáros talán be se volt dugva, de jobb is volt úgy, mert néha pár, érdektelenül disszonáns riffel borzolta csak a kedélyeket. Na, de a tarkopasz harmadik csávó, John Olson! Először azt hittem csak a pöcsét vakarássza széles nyilvánosság előtt, aztán megláttam, hogy valami sampler-szerű dolog van az övére lógatva, amin néha elcsavar egy-egy potmétert, és ettől olyan gyönyör öntötte el, hogy utána percekig csak öklözte a levegőt.

(a 2014-es OFF-beszámolót folytatjuk a második és harmadik nap eseményeivel)

beszámoló: Kálmán Attila
fotók: OFF, Fullmoonzine.cz

https://recorder.blog.hu/2014/08/06/templomi_ahitat_es_pocsvakaras_a_2014-es_off_fesztival_0_es_1_napja
Templomi áhítat és pöcsvakarás – a 2014-es OFF fesztivál 0. és 1. napja
süti beállítások módosítása