„A rocktörténészek alaposan átírták” – Brett Anderson & Mat Osman, Suede-interjú

2014.08.05. 13:36, rerecorder

IMG_5330.jpg

Pohoda fesztiválon kaptunk negyedórát a Suede dobosával és billentyűsével. Aztán interjú előtt két perccel hirtelen a frontember, Brett Anderson és gyerekkori barátja, a zenekar basszusgitárosa, Mat Osman lett az interjúalanyunk. Mázli.

- Mi az első zenei emléketek a gyerekkorotokból?

Mat Osman: - (Andersonhoz fordul) Te jöttél olyan házból, ahol mindig szólt a zene, nem igaz?

Brett Anderson: - Nekem az az első emlékem, hogy klasszikus zenét hallgatok. Apukám folyton azt hallgatta. A nagy európai komponistákat, a kissé sötét tónusú zenét szerette, különösen a romantikus időszak szerzőit, Mahlert, Lisztet, Chopint. Így nőttem fel, ilyen zenéket hallgatva.

Mat: - Amikor átmentem Brettékhez, a földszinten nagy hangerőn szólt a klasszikus zene, az emeleten viszont már a Smiths üvöltött. (nevetnek)

Brett: - Folyamatos harcban voltam apámmal, zenei értelemben lényegében ő tartotta kontroll alatt a házat.

BESZÁMOLÓNK A POHODA FESZTIVÁL IDEI ESEMÉNYEIRŐL.

- És neked, Mat?

Mat: - Az, hogy folyton nézem a Top Of The Pops adásait. Ott és a rádióban hallottam először zenét. Nagyon összetett, fura időszak volt ez a hetvenes évek legvégén. Részben szóltak a helyes, szakállas akusztikus gitáros dalszerző-előadók, részben pedig ott dübörgött a Public Image Ltd.. - Nagyon szerencsének tartom magam, hogy ekkor hallhattam először zenét. Az artisztikus és könnyen hallgatható előadók harca ment az adásidőért és ilyen közegben először látni mondjuk a Specialst… Felmentek a színpadra, én meg azt dünnyögtem magam elé, hogy „aha, szóval akkor ez a zene”.

Brett: - Ez is volt a szépsége. Az iskolában mindenkinek muszáj volt elköteleződnie egy geng mellett. Vagy punk voltál, vagy mod, vagy skinhead vagy bármi. Sok konfrontáció volt ezek között a bandák között, muszáj volt verekedned is. A zene egy határozott állásfoglalás volt arról, hogy ki vagy. Ha nem is feltétlenül volt az identitásod pontos kifejezése, de azt mindenképpen eldöntötte, hogy hova álltál, amikor gyülekeztek a fiatalok.

- Mi volt az első lemez, amit a saját pénzeteken vettetek?

brett mat.jpgBrett: - Én a Sex Pistolstól a Never Mind The Bollockst vettem meg először.

Mat: - Én meg nem emlékszem pontosan. Az biztos, hogy az ABBA-tól a The Album megvolt és a sajátomnak számított, de azt még lehet úgy kaptam valakitől. Amit már biztosan én vettem, az a Teardrop Explodes első lemeze. Az én szüleim nem igazán voltak oda a zenéért, úgyhogy nekem kellett végigrágnom magam az egyes stílusokon, mire eljutottam addig, amit igazán szerettem.

- Mi volt az a koncert, ami megváltoztatta az életeteket?

Mat: - Látni a Bunnyment (az Echo & The Bunnyment – a szerk.) a Brighton Centre-ben. Kisvárosi fiúként felnőve csak helyi punkbandákat láthattam, apró színpadokon. Ez volt az első koncert, ami nemcsak nagyszabású volt, de színpadias is, nagyon jól kitalált. Határozottan lenyűgözött.

Brett: - Melyik turné is volt ez? A Seven Seast már játszották, nem?

Mat: - Szerintem az Ocean Rain utáni (a zenekar negyedik, 1984-es lemeze – a szerk.). Próbáltam mostanában visszagondolni egyszer, hogy mikor is lehetett. Biztosra nem emlékszem, de azt hiszem, hogy a Porcupine után volt. Előttük csak reggae szólt, ők meg felmentek és mindent elsöpörtek.

Brett: - Igen, a Bunnymen elképesztő zenekar volt. Ha most visszatekintünk, azt mondanám, hogy nem kapják meg a nekik járó elismeréseket. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi történt az örökségükkel? Ha meghallgatod az Ocean Raint, meg a többi korai lemezt, briliáns dalok tucatjait hallhatod. Mindig is volt egy olyan enyhén naiv elképzelésem, hogy ha írsz egy lemezt tele jó dalokkal, az elég kell, hogy legyen a fennmaradáshoz. És a Bunnymen azt bizonyítja, hogy ez nem feltétlenül igaz. És ez nagyon rémisztő számomra. Láttam őket néhány éve a Primal Scream előzenekaraként. Félre ne érts, a Primal Scream nagyszerű zenekar, de mégis azt gondoltam, hogy „hé, mi történt, hogy nem a Bunnymen a főzenekar és Primal Scream a felvezetés?” Mi ment tökre a sok év alatt? Rossz menedzsment-döntések? A Bunnymen a nyolcvanas években az egyik legnagyobb volt, ma meg szó sincs róluk.

Mat: - Szerintem a visszatérésük nem sikerült úgy, ahogy az hozzájuk méltó lett volna, vagyis a visszatérő album fogadtatása. Már nem sikerült a korábbi vibrálást megteremteni körülöttük.

Brett: - Talán éppen erről van szó. Soha nem kellett volna azt a sok visszatérő albumot elkészíteni, azok nyilvánvalóan rombolták a cool mítoszukat.

Mat: - Az első lemez még jól sikerült szerintem (ez az 1997-es Evergreen című, ekkor a zenekar eredeti felállása kilenc év után állt össze ismét – a szerk.).

Brett: - Igen, az jó volt, de aztán a többi már nem kiemelkedő. Ez egy fontos lecke, amit érdemes megtanulni. Ha a visszatérő lemezeid nem érnek el bizonyos színvonalat, akkor nem szabad kiadni azokat. Ha nincsenek a korábbi alkotásaid színvonalán, akkor elindulsz egy olyan úton, ami a zenekar teljes örökségét megrongálhatja. Ian McCulloch mindentől függetlenül elképesztő énekes.

Mat: - Hallottam egyik nap a rádióban az új kislemezüket és oké, hogy tudod, hogy ő fog énekelni, de amikor megszólal, akkor rögtön van egy olyan hangulat, amit csak nagyon kevés énekes képes elérni. Hatalmas.

1993 LEGJOBB ALBUMAI A RECORDER SZERINT - AZ ELSŐ: A SUEDE.

- A nagy szünet utáni visszatérő lemez kérdése számotokra is felmerült, sokáig arról lehetett hallani, hogy nem tudjátok biztosan eldönteni, csináljatok-e új lemezt is, vagy csak turnézzatok. Végül egy szép fogadtatású album született.

Bloodsports_album_cover.pngBrett: - Ennek nagy része arra vezethető vissza, hogy tényleg figyeltünk arra, hogy ezt mások hogyan csinálják. Néztük mások visszatéréseit. És ezek közül nagyon soknak nem volt értelme. Idővel egyszerűen egyre nehezebb jó lemezt készíteni. Két lehetőség van, vagy nagyon keményen dolgozol rajta, kétszer annyira, mint a fénykorodban. Vagy kiadsz egy szar lemezt. És sajnos, nagy általánosságban az ember a második opciót választják. Valószínűleg, mert nem is igazán érdekli őket a fogadtatása. És amúgy tényleg egyre nehezebb. Bárki fel tud menni a színpadra és valahogyan eljátssza a dalait, amit húsz évvel korábban írt. Viszont olyan dalokat írni, amik méltók egy klasszikusaidhoz, na az nagyon nehéz feladat. Pontosan ezért nem is adnak ki új lemezt a visszatérő zenekarok. Legalábbis a nagy részük. A kilencvenes évekből egy csomó zenekar újra koncertezik, de új album az nem jön. Persze az is igaz, hogy a visszatérés is már egy hosszú folyamat általában, pláne eljutni addig, hogy legyen-e lemez, pláne elkészíteni. Állsz a próbateremben és a múltad, mintha karókkal lenne kijelölve, ott tornyosul mögötted. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor 1996 óta nem készítettük jó lemezt, úgyhogy nagy nyomást éreztünk. Minek még egy nem igazán jó albumot kiadni? Rá kellett éreznünk, hogy mitől voltunk valaha jók, vissza kellett oda találni és onnan nekifutni az új lemeznek, ami lett annyira jó, hogy megérje kiadni.

- Ha már azt mondtad, hogy 1996 óta nem készítettek jó lemezt, akkor én is őszinte leszek, a Head Music 1999-es megjelenése idején nekem az az album nagyon tetszett, jobban, mint az 1996-os Coming Up. Utólag nem vagytok vele elégedettek, vagy már rögtön a kiadása körül éreztétek, hogy ez nem olyan lett?

suede head.jpgBrett: - Félre ne érts, a Head Musicon is vannak jó dolgok, a lemez fele nekem is tetszik, és köszönöm a dicséretet, tényleg nem szokták szeretni azt a lemezt. Vannak rajta jó dolgok, mint a Can’t Get Enough, vagy a She’s In Fashion, az Everything Will Flow, sőt az Indian String az egyik kedvenc Suede-dalom, de amikor erről a lemezről van szó, akkor inkább negatív hangok jelennek meg, utólag a történelem sem bánt vele kesztyűs kézzel. De a lemezzel sajnos valóban volt baj, a kreativitásunk nem volt éppen a csúcson és elbuktunk a lemez szerkesztésénél is. Van egy csomó dal a lemezen, ami lehetett volna sokkal jobb is, ha jobb formában vagyunk, ilyen az Asbestos, a Hi-Fi vagy a Crack In The Union Jack. Én személy szerint úgy tekintek erre a lemezünkre, mint az elengedés albumára. Előtte készítettünk három nagyon öntudatos, nagyon precízen kidolgozott lemezt. Akkor azt akartam, hogy ez legyen sokkal szabadabb, lazább. Egy pillanatkép lett arról, hogy hol tartunk és a pillanatképek nem mindig a legelőnyösebb oldalról mutatnak. Naiv voltam, amikor azt hittem ez a munkamódszer sikeres lehet, de ez az igazság a Head Music-kal kapcsolatban.

A SUEDE RÉSZLETES TÖRTÉNETÉT ITT ÍRTUK MEG.

- Idén ünnepli a világ a britpop felfutásának húszéves évfordulóját, ami persze egy nagyon homályosan meghatározható mozgalom, sokkal inkább életérzés, ráadásul nem is 1994-ben indult. A Suede volt az egyik első nagy beindítója a folyamatoknak az 1992-ben kiadott első kislemezzel. Hogyan emlékeztek vissza, éreztétek, hogy ebből egy évtizedet meghatározó zenei mozgalom alakulhat ki?

Mat: - Számunkra nem volt ez több egy gyűjtőfogalomnál, amin a közönség hívta ezt a fajta zenét. A britpop fogalma inkább a közönséghez kötődik. Különösen Londonban, ahol nagyon-nagyon tompa tudott lenni a közönség ekkoriban. Mi viszont már az elejétől rikító, expresszív kiállású rajongókat láttunk a koncertjeinken. Egyértelmű lett, hogy van egy kicsi, de masszív közönségréteg, akik már nagyon vártak egy ilyenfajta zene megjelenésére. Különösen azután, hogy azért jó pár évig viszonylag kicsi volt a tábor, azért ekkoriban mégiscsak eljutott sok emberhez és arra kellett rádöbbennünk, hogy amit mi érzünk és kifejezünk, pontosan azt érzi nagyon-nagyon sok ember is. Mint amikor két út egybeér. De amikor a britpop, mint mozgalom megjelent a címlapokon, akkor mi már annyira távol voltunk ettől, annyira rég a hátunk mögött volt mindez, hogy azt el sem tudom mondani.

Brett: Egészen pontosan így történt, de ezt a rocktörténészek alaposan átírták azóta. Mindig kényelmes szcénát emlegetni, kreálni, de valójában nem volt szcéna. Megjelent a Suede, egyetlen zenekar és minden megváltozott. 1992-ben már olyan dalokat játszottunk, amik az angol életstílust dokumentálták. Az emberekben ez elkezdett rezonálni, majd megjelentek más zenekarok, akik felugrottak a vonatra, egy lehetőséget láttak ebben és mindez hirtelen nagyon berobbant. De a korai időszakban, amikor a The Drowners megjelent, akkor a hisztéria még csak rólunk szólt, nem egy színtérről, ez az igazság. Nekünk persze nagyon izgalmas volt azzal találkozni, hogy írunk valamiről, ami valahogyan – gondolom puszta véletlenből – rezonál nagyon sok emberben. Úttörőnek éreztük magunkat.

suede-bloodsports-4089.jpg


- Turnéztok, vagy egy új lemezetek, most hogyan tovább? Volt egy jó visszatérésetek és ennyi, vagy beszélgettek a jövőről?

Mat: Ó, hogyne! Folyton a következő lemezről beszélgetünk mostanában. Az előző után nagyon hamar elkezdtünk gondolkodni a következő albumról (itt lelassítja a mondatot) viszont ennél tovább egyelőre nem jutottunk. A visszatérésünkben az egyik legszebb az, hogy nem erőltetünk semmit. Még ha nem is szeretnéd, a zenélés egy idő után karrier lesz, egy út amin haladsz előre. Amikor embereket hallok erről beszélni, hogy a zenei karrierjük, így vagy úgy, az annyira fasságnak tűnik nekem. Nem, öregem! Pont hogy az ellenkezőjének kellene lennie. Azért zenélsz, mert nem akarsz munkahelyi ranglétrán lépkedni. Amikor visszatértünk, nem volt mögöttünk lemezcég és ez az egyik legjobb dolog, ami csak történhetett velünk. Nem volt külső elvárás. És azóta sincs. Készítünk egy új lemezt, és ha tényleg nagyon jó lesz, akkor megjelentetjük. Ha a koncertek jól mennek, akkor fogunk még adni koncerteket, de ezekre a dolgokra semmi garancia nincsen. És ez nagyszerű.

Brett: Olyan, mint egy focimeccs. Minden egyes meccset úgy fogadsz el, ahogyan jön. Nem figyeled folyton a bajnokság végét, mert az maga a halál. Mindig a következő meccsre koncentrálsz, azt kell megnyerni. (Itt meg kell jegyezni, hogy a focis hasonlat a vb-döntő előtti napon hangzott el, egy olyan ember szájából, aki a német válogatott szövetségi kapitányával, Joachim Löwvel kísértetiesen hasonlítanak egymásra – a szerk.)

MAGYAR ZENÉSZEK IS RAJONGANAK A SUEDE-ÉRT, ÖSSZEGYŰJTÖTTÜNK NÉHÁNY ÁRADOZÁST.

- Brett, te a Suede szüneteltetése alatt négy szólólemezt is kiadtál. Dolgozol mostanában valamin szólóban?

Brett: - Nem. Határozottan a Suede-re koncentrálok, a következő Suede-lemezt írjuk éppen. Mindig csak egy lemeznyire látok előre és az most egy Suede-album lesz. Élveztem szólólemezeket készíteni és rengeteg tanultam belőlük. Az utolsó kettőt nagyon szeretem.

- Az első kettőt nem?

Brett: - Az első nem igazán jó szerintem. Van pár jobb szám rajta, de a megszólalása nem tetszik. Lehetett volna jobb is, ami nagy kár, mert egy barátom volt a producer, aki egy nagyon jó popproducer (Fred Ball, a norvég Pleasure elektropop zenekar vezetője, egyik dalában Brett az énekes – a szerk.). Egyszerűen nem volt hozzám passzoló a hangzás és én sem voltam igazán önmagam, a Suede után valami nagyon mással szerettem volna előjönni. Egy nagyon jó szám van rajta, a To The Winter. Ja, és a Song For My Father is szép.

interjú: Dömötör Endre
nyitókép: Bakó Gyula


a Suede tavalyi visszatérő lemeze, a Bloodsports teljes egészében: 


részlet a Suede fellépéséből a Pohodán: 

https://recorder.blog.hu/2014/08/05/_a_rocktorteneszek_alaposan_atirtak_brett_anderson_mat_osman_suede-interju
„A rocktörténészek alaposan átírták” – Brett Anderson & Mat Osman, Suede-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr126575119

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.