Ilyen a jó zenés film – Pulp: A Film About Life, Death & Supermarkets

Sheffield, ez a nyolcvanas évek ipari válságát igencsak megsínylő, majd a kilencvenes évek high-tech fellendüléséből semmi hasznot nem húzó, jellegtelen város a Pulp együttes megalakulásának, majd 35 évvel későbbi búcsúkoncertjének a helyszíne. De Sheffield sokkal több ennél a száraz enciklopédia-bejegyzésnél, hiszen – ahogy Jarvis Cocker nyilatkozta – gyakorlatilag egész munkásságuk megihletője is egyben, még azoké a slágereké is, amelyek már máshol születtek. 

Így aztán adta volna magát a lehetőség, hogy ezt a karrierzáró koncertjük apropóján készített portrét a világszerte elismert Sheffieldi Dokumentumfilm Fesztivál keretében mutassák be a nagyközönségnek. Azért mondtam az előbb, hogy “volna”, mert a filmet ugyan valóban itt és ekkor mutatták be, de a Pulpra az ilyen jellegű, tudatos márka- és imidzsépítés nem jellemző.

Eleve az sem volt tudatos döntés, hogy legutolsó koncertjüket éppen itt, hazai pályán tartsák meg, inkább csak addig halogatták a dolgot, amíg a logisztikai érvek azt nem diktálták, hogy itt kell legyen a búcsú. A Pulp-film sem úgy készült, hogy a zenekar menedzsmentje tárgyalóasztalhoz ült volna az ilyen jellegű produkciókban jártas producerekkel, hanem úgy, hogy Jarvis email-fiókjában landolt Florian Habicht (egy számára akkor még vadidegen ember) emailje, hogy jöhetne-e hozzájuk/róluk forgatni. Mert csípi őket. Referenciának pedig csatolt egy Vimeo-klipet az ő korábbi (éppenséggel díjnyertes), New Yorkról szóló ál-dokumentumfilmjéből (Love Story, 2011). A zenekar rövid tanakodás után azt válaszolta neki, hogy ha összeszedi a projektre a pénzt, jöjjön nyugodtan, mert ilyesmi “szerelmesfilmet” Sheffield is megérdemelne végre.

A PULP TÖRTÉNETÉT, JELENTŐSÉGÉT ITT FOGLALTUK ÖSSZE.

A rendező az utolsó pillanatban befutott, és azon lendülettel bevetette magát Sheffield legelképesztőbb (egyben leghétköznapibb) bugyraiba, és az ott szembejövő emberektől azt kérte, valljanak a Pulpról, a városról, magukról. Az emberek pedig megnyíltak ennek a különc idegennek, majd ebből az eleinte zagyvának tűnő katyvaszból lassan-lassan összeállt egy olyan kép, mintha nem is Sheffield teremtette volna az együttest, hanem éppen fordítva.

Azt az együttest, amit a hétvégente piacon dolgozó, és emiatt minden szombati buliba halszagúan (vagy rosszabb esetben hal- ÉS hipószagúan) érkező frontember azért alapított meg 1978-ban, hogy könnyebb legyen becsajoznia. Amelyikben olyan billentyűs játszik, aki tinédzserkorától kezdve krónikus sokízületi gyulladással küzd (rheumatoid arthritis), ezért kezeit alig tudja mozgatni. Hadd ne folytassam, mert a Pulp sikere bebizonyította, hogy ahonnan ők jönnek, nem a felkészültség, hanem az akarat, az őszinteség számít igazán.

Ez az őszinteség – akár a prosztó vágyak piedesztálra emelése által – teszi a Pulpot az egyik legfontosabb angol zenekarrá, ezt a gyakorlatilag semmiről nem szóló, de mindent helyére tevő kedves filmet pedig karrierjük lezárásának méltó mementójává.

Szalai Norbert

Pulp: A Film About Life, Death & Supermarkets
(Pistachio Pictures)
rendezte: Florian Habicht
90 perc
2014

a film előzetese: 

és egy Pulp-csoda: