A tökéletes fesztivál három napig tart – Pohoda fesztivál, Trenčin, 2014. 07. 10-12.

2014.07.23. 17:50, rerecorder

 poh kraft.jpg

Jó helyszín, minden tekintetben megbízható színvonal és váratlan pozitív élmények. Ha külföldre megy az ember fesztiválozni, akkor ezek a minimális elvárásai. Meg persze, hogy olyat lásson, amire itthon nincs esélye. Beszámoló a 2014-es Pohoda fesztiválról.

A szlovák Pohoda fesztiválról már többször beszámoltunk a Recorderen, okkal, hiszen az 1997 óta Trenčinben (Pozsonytól mintegy 120 km-re északra) megrendezett esemény fokozatosan nőtte ki magát az ország legjobb fesztiváljává. Először a város stadionjában tartották, aztán egy külvárosi negyedben, majd 2004 óta az amúgy most is használt külvárosi repülőterén. A Pohoda nagyjából ekkortól kezdett jelentős fesztivál lenni – Magyarországról nézve is –, minden évben több olyan kurrens, izgalmas fellépővel (Pixies, Wu-Tang Clan, Solomon Burke, The xx, These New Puritans, SantigoldAtoms For Peace, The Smashing Pumpkins, Django Django, Youth Lagoon), akiket addig vagy soha nem láthattunk itthon. A nagy területen elnyúló fesztiválra 30 ezer embert engednek be, soha nincs tömegnyomorérzetünk, és bár 2009-ben egy nagy viharban összedőlt egy sátorhelyszín, azóta fokozottan figyelnek a biztonságra. A négy főhelyszín közel van egymáshoz, ráadásul a két szabadtéri és két nagysátras színpadon szinte soha nem szól egyszerre a zene.

poh hang.jpg


poh trenc.jpgA klasszikus fesztivál-alaptartozékok (hosszan elterülő ételes-italos negyed, kreatív bazársor, nonprofit szervezetek) jól kitalált módon veszik körbe a színpadokat. Nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekbarátságra (külön hatalmas játszóház-sátor a kicsikkel érkezőknek), és az extrák is mind ötletesek: remek mozihelyszín, minibusz tetején kialakított miniszínpad ismeretlenebb előadóknak, a területen elszórt, szabadon használható hangszerek (főleg pianínók), görkoris diszkó és minden apró kiegészítő, ami ma már követelmény (irodalmi pódium, élőben sugárzó rádióhelyszín extra koncertekkel, Peter Sagan-néző Tour-sátor stb.). Az átlagos fesztiválnap kedvez a külföldről érkezőknek, a három napból az első úgyis a megérkezésé, a második-harmadik délelőttjén, sőt délutánján is lehet várost nézni, mert az izgalmasabb koncertek mind 18 óra után kezdődnek (Trencsén szép, a város fölé magasodó vár kötelező látnivaló, a várost kettészelő Váh folyón még egy klassz sziget is található és az éttermek is rendben vannak, sőt Red Bull-ízesítésű fagyi is kapható). A Pohoda a zenéről szól, de nem az őrült zenerajongók fesztiválja, este 6 és hajnali 1-2 között viszont éppen elég jó koncertet lehet besűríteni a programba.

Az idei felhozatal Magyarországról nézve – és persze a jól ismert régió-körbeturnézás jelenség okán – tökéletes áthidaló megoldást jelentett annak, aki sem a VOLTon, sem a Balaton Soundon nem akart öt napot tölteni napi egy-két jó produkcióért, mert itt bizony a legtöbb nálunk is megforduló fontos előadót (The Afghan Whigs, Disclosure, Azealia Banks) el lehetett csípni a sokkal koncentráltabb három nap során. Az idei Pohoda-kínálat a legnagyobb nevek terén talán nem volt a legaktuálisabb, de a Kraftwerk 3D-s vetítéssel megbolondított két órás (!) koncertjét, a nálunk még soha nem járt, mostanában ismét jó formában levő, ideális fesztiválzenekarnak számító Travist, vagy az újraalakulása óta ismét erős Suede-t azért nem olyan rossz látni, és akkor a sok más (Tame Impala, Kelis, Mount Kimbie, Goldfrapp, Seasick Steve, Moderat, Modeselektor, Tricky, The Selecter) mellett még ott vannak a kurrens (Tune-Yards, East India Youth, Band Of Skulls) és a régóta menőnek számító előadók (Sleigh Bells, Mogwai, Sun Ra Arkestra, Theo Parrish).

poh sunra.jpgA július 10-i, csütörtöki nyitónapon az első említésre érdemes zenekar az idén ismét összeállt 2Tone-ska The Selecter volt (róluk sajnos lemaradtunk), majd az egy nappal korábban Budapesten fellépett Deap Vally rockduó és a Glastonburyn nagy sikert aratott Band Of Skulls rocktrió következett, de az első és összességében is meghatározó nagy élmény a Sun Ra Centennial Dream Arkestra koncertje volt (jobbra). Az 1993-ban elhunyt Sun Ra emlékét ápoló, és tulajdonképpen permanens örökzenekarként működő Arkestra húsz (köztük legalább féltucatnyi 70-80 fölötti) zenésszel és két táncossal a színpadon a világ legjobb zenéjét játszotta. A húsz különböző irányból elinduló, az űrbe mégis egységként eljutó pszichedelikus swingjazz-nemtudommi a fesztivál egyik csúcspillanata volt. Ugyan itt ritkák az ütközések, de a következő bő órában négy szuper zenei élményben is része lehetett a vándorló fesztiválozónak. A Tame Impala szokásos, szolidan elszállós koncertjét adta, a dán Broke egy Red Bull Tour Bus tetején hergelte a nagyszámú, lelkes közönséget zajos dance-rockkal, Lucy Rose angol dalszerző-énekesnő egy kisebb, lépcsős ülőhelyekkel is rendelkező sátorban hozott össze intim hangulatot, míg a detroiti Theo Parrish techno/house-legenda élő zenekarral csinált nagyon fanki bulit. Aki már évekkel korábban látta a Kraftwerk ’statikus zenészek/vibráló háttérvetítés’-performanszát, akár lehetne kevésbé lelkes is, de a mostani show nekik is okozhatott örömet a 3D-szemüvegben – ráadásul két órán át, nem spóroltak a legjobb csomagot megvenni a szervezők. A nap zárása pedig ismét a klassz, ülőhelyes kissátorban, az argentin Juana Molina sok hangszerrel kísérletező koncertjén ért minket.

poh gaborik.jpgPénteken Seasick Steve déli prosztó country-rockja rúgta be a fesztivált, a kertésznadrágos farmer iszonyat durván odatette magát, nem véletlen hívják meg minden menő fesztiválra. Az Afghan Whigs még mindig állati jó rockzenekar, Azealia Banks azonban nem túl meggyőző a színpadon, még ha vannak is jó dalai. A Travis viszont nem véletlenül maradt szerethető zenekar, amikor az utánuk hasonló stílben startolók (Coldplay, Snow Patrol, Keane) nem. A hatalmas szakállát rózsaszínre festő Fran Healy és három társa – különösen a magát szinte extázisig hergelő, színpadi sátorrúdra felmászó gitáros, Andy Dunlop – tényleg megmaradtak jófej haver-figuraként, eljátsszák összes fontos slágerüket és bő másfél órára egyesítenek mindenkit a szeretet jegyében (a záró Why Does It Always Rain On Me? tömegugráltatással - egész nap esett amúgy, csak ekkor nem). Az év eleji debütálására nagyon jó kritikákat kapó East India Youth igen ambíciózus élőben, egymagában is, mintha a These New Puritans tánczenésebb változata lenne – még nem érett be, de akár eljuthat a Talk Talk zeneiségének közelébe is. Zárásként egy kis tánc a világot minden tekintetben behálózó Gilles Petersonnal, aki ezúttal brazil mentoráltjaival dj-zett. A szállásunk a fesztiváltól pár kilométerre levő városban volt, ahol hajnali három körül, az éjszaki buszról leszállva ismét zenébe ütköztünk. A várból terjedt szét az egész belvárosra a hangos sramlimuzsika, mint kiderült, a délután során a fesztiválon is feltűnt szlovák, sőt trencséni származású Marián Gáborík jégkorongozót (fent) ünnepelték, aki nem sokkal korábban nyerte meg csapatával, a Los Angeles Kings-szel az NHL bajnoki címét, és a vele járó hatalmas Stanley-kupát, amit a fesztiválon is körbehordozott. Úgy látszik, itt ilyet is lehet.

poh travis.jpg

poh tune.jpgAz idősödő szervezetnek három nap éppen elég egy fesztiválból, sőt, azt hiszem mindenkinek, pláne, ha még ekkor is masszív a program: a Sleigh Bells nagyon élvezi első szlovákiai fellépését, Kelis az új lemezéhez igazítva retrosoulosítja összes nagy slágerét és szuperszexi előadást vezényel le, a Mount Kimbie viszont csalódást okoz, élőben kicsit unalmas. Van egy Visegrad Stage nevű helyszín, itt lép fel szolid érdeklődés mellett az Akkezdet Phiai, a Mogwai viszont a nagyszínpadot próbálja belakni, és az egyik dalt az előző nap elhunyt Tommy Ramone-nak ajánlja. A Tune-Yards négytagú felállásban van a színpadon (fent), ebből ugyan a vokalista-perkás főleg táncosnő, de neki is nagy a hangulatfokozó szerepe, európai turnéjuk zárókoncertje ez, érződik is a felszabadultság, szuper a koncert. A Suede kicsit döcögősen indul be, de az új dalok után a slágerek megteszik a hatásukat, kár, hogy rövidke a fellépés, a Goldfrappból éppen csak elcsípjük, hogy élőben is folkos hangulatban vannak, mert sietni kell a Disclosure-re, ami teljesen megérdemelten a világ vezető tánczenekara pillanatnyilag, minden szempontból totál profi műsort tolnak.

Akinek a fent vázolt arányok (méret, idő, zenei kínálat) megfelelnek, aligha fog jobb fesztivált találni a közelben, a Pohoda ugyanis arról is híres, hogy évről-évre megbízhatóan hozza ezt a gördülékenyen szervezett, színvonalas programot. És akkor arról még nem is volt szó, hogy itt mindenki mennyire kedves a másikkal.

(A Pohodán a Suede-del és a Travisszel interjúkat is készítettünk, ezeket hamarosan közöljük – és itt kell megjegyezni, hogy újságírói szemszögből is mennyire egyszerű a helyzet: a sajtósátorban már előző este tanulmányozható a teljes másnapi menetrend, hogy ki kivel, pontosan hánykor interjúzhat, melyik médium kit fotózhat koncert közben és így tovább.)

beszámoló és fotók: Dömötör Endre
Kraftwek nyitókép és Travis-fotó: Bakó Gyula


részlet a Kraftwerk koncertjéből: 


a Disclosure a Pohodán: 


részlet a Tune-Yards koncertjéből: 

a Sun Ra Centennial Dream Arkestra a Pohodán: 


a Suede és a We Are The Pigs - de vajon ki a frontember, a másnap világbajnokságot nyert Joachim Löw vagy Brett Anderson? 

https://recorder.blog.hu/2014/07/23/a_tokeletes_fesztival_harom_napig_tart_pohoda_fesztival_tren_in_2014_07_10
A tökéletes fesztivál három napig tart – Pohoda fesztivál, Trenčin, 2014. 07. 10-12.

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr616537731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.