Ács Oszkár Morrissey új albumáról

2014.07.17. 12:32, rerecorder

ács oszkár.jpg

Morrissey öt év és egy nagyon sikeres önéletrajzi kötet után jelentkezik új nagylemezzel, amit Nancy Sinatrával és Pamela Andersonnal közös videók vezettek fel, na meg a szokásos világfájdalom. Ki mást kértünk volna fel megkritizálni a lemezt, mint a most szólóban dolgozó Ács Oszkár basszusgitáros-énekest, az Időrablók, az Amber Smith és a The Twist egykori tagját, akinek frontemberként és énekesként is Morrissey volt a példaképe.

morrissey lp.jpgMorrissey: World Peace Is None Of Your Business


Kiadó:
Harvest Records / Universal

Megjelenés: 2014. július 17.

Stílus: gitárpop

Kulcsdal: Staircase At The University

Egy tisztes őszes halánték…

Előre kell bocsátanom, hogy az ifjúkori, majdnem fanatizmusba hajló Morrissey iránti rajongásom az ezredforduló után már csak amolyan nosztalgikus érdeklődéssé szelídült, végül szinte teljesen eltűnt. Egészen mostanáig.

Kezdhetném azzal, hogy öt évig kellett várni a Mester újabb visszatérésére és most végre valahára…blablabla…, de az igazat megvallva már el is felejtettem a legutóbbi lemezét, ami – ezek szerint – nem hagyott túl mély nyomot bennem, persze nem volt az olyan rossz, csak valahogy hamar ráuntam a számomra eléggé egysíkú hangszerelésre. Arról nem is beszélve, hogy emberi vonatkozásában sosem tudtam mit kezdeni Morrisseyvel, az időnként felröppent nyilatkozatok, pletykák, ilyen-olyan mendemondák, pereskedések, provokatív megnyilvánulások és egyéb dolgai egyszerűen nem igazán érdekeltek, mindenesetre minimum ambivalens érzéseim voltak mindig is vele kapcsolatban.

Szóval igazából már semmit nem vártam emberünktől, így meglehetősen közömbösen fogadtam az első híreket az elkészült új albumról. Aztán sorra érkeztek a kis beharangozó videók a dalnokunk által önparódiaszerűen elszavalt dalszövegekkel, Nancy Sinatrával, Pamela Andersonnal, His Master’s Voice gramofon tölcséréből kilógó kardvirágokkal, satöbbi, és egyszer csak valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva egyre jobban elkezdett érdekelni a dolog. Na, vajon (és nem olajon…höhöhö) mi fog ebből kisülni?

Az új producer nevére rákeresve rögtön sejtettem, hogy ez a lemez nagyon másmilyen lesz, mint amilyen a 2009-es Years Of Refusal volt. Joe Chiccarelli többszörös Grammy-díjas hangmérnök, többek között olyanokkal dolgozott együtt, mint a U2, Frank Zappa, The Killers, Alanis Morrisette, The White Stripes, Elton John, Beck, Tori Amos. Szóval titkon arra számítottam, hogy valami nagyszabású, pazar kiállítású album készült, de a biztonság kedvéért a lehető legminimálisabbra csökkentett elvárások közepette nyomtam meg a play gombot. A vészjósló didgeridooval és sámánisztikus dobokkal felvezetett címadó dal a fejet bólogattató, menetelős középtempójával és fülbemászó, kedves kis gyermekdalra emlékeztető énekdallamával, valamint a kérlelhetetlen ellenpontozásként szolgáló, elmaradhatatlanul szarkasztikus szövegével máris megadja a reményt a reménytelenségben, hogy valószínűleg egy nagyszerű Morrissey-lemezzel van dolgom, pedig még csak az elejénél tartok. Aztán egy még lassabb, de annál határozottabb bólogatás következik feszes, zúzós gitárokkal, koszos dobhangzással, andalítóan simogató mandolinnal, miközben Neal Cassady holtan esik össze, majd a dal közepén egyszer csak előjön a sötétből El Mariachi, hogy eljátsszon egy szép flamenco gitárszólót, de ezt sajnos Allen Ginsberg nem hallja, mert már megint a szakállát samponozza.

morrissey_4.jpg

Több mint másfél perces ambientes morajlással kezdődik a lemez leghosszabb, s egyben az egyik legszebb dala, a társadalmi elvárásoknak megfelelő tipikus férfiideálokat ekéző – és természetesen ezzel együtt hősünket fényező – I’m Not A Man, ami a közel nyolcperces hossza ellenére valahogy mégis olyan gyorsan elszállt. Még úgy tovább hallgattam volna azokat a torzított halálsikolyokat a szkreccselős szintihangokkal a végén...

Majd a szomorú történetet szívbemarkoló énekkel tetéző Istanbul ritmusszekciója komótosan, de határozottan vezeti végig a hallgatót a fiát kétségbeesetten kereső apa kálváriáján keresztül a megrázó végkifejletig, az időnként beszivárgó keleties hangzás pedig csak fokozza a torokszorító érzést. Ezek után mindenképp valamilyen feloldásnak kell következnie!

És be is következik, de természetesen – mint Morrisseynél általában – ez esetben is csak idézőjeles feloldásról beszélhetünk, mivel a vidám, táncos-latinos Earth Is The Loneliest Planet legfeljebb csak zenéjében nyújthat vigaszt a földi halandó számára, ugyanis (ahogy azt a címe előre sugallja) minden eddigit felülmúlóan pesszimista, reménytelenséget sugárzó szöveggel kell szembesülnünk, de kit érdekel, amikor végre kezd beindulni a buli!

morrissey_in_france.jpgKözben olyan érzésem is van, hogy ez a nóta – persze a szöveget leszámítva – akár egy Santana-szám is lehetne, de ezt ne áruljátok el senkinek! Ekkor már nemcsak veszettül bólogatok, hanem a lábammal is dobogom a ritmust ezerrel, aztán egyszerűen elszabadul a pokol: ahogy elindul a Staircase At The University, felkiáltok: Igen! Morrissey egy időgéppel visszarepít a nyolcvanas évekbe, felugrok a székemből és táncolva hallgatom tovább a lemezt – vesztemre, mert becsípődik a derekam, de úgy kell nekem, nem számít –, komoly egyszemélyes táncházas hangulat kezd kialakulni a szobában (éjjel fél tizenegy van… szegény alsó lakók…), amit csak tovább fokoz a következő dal, ahol már az énekessel azonosulva üvöltöm a refrént, ahogy elképzelem magam Morrisseyvel összekapaszkodva egy üveg spanyol borral a kézben, hogyasszongya: „Hurrá, Hurrá! A torreádor meghal és senki se sír emiatt, mer’ a bika meg életbe’ marad!

Gaga in Malaga, kivan a valaga” – költeném tovább a szójátékos történetet, de egyszer csak megszólal a Kiss Me A Lot libabőröztető trombitadallama és rádöbbenek, mi az, ami eddig hiányzott a hispán hangzáskavalkádból: a kasztanyetta! A Smiler With Knife után azt hittem, vége van a lemeznek, de hirtelen méltatlankodva felhorkantam: „nem addig van, Vendellin barátom! Hol marad a menyasszony lerugdosása a templomfolyosón?” Aztán néhány dobozgitár és a diszkótáncos halálára emlékeztető oboa koncsertó a köbükis űrszintetizátorral végül megnyugtatott.

Összességében beigazolódott, amire titokban számítottam és végre egy igazán változatos, cizellált hangzású, szerethető anyag született – Morrissey lemezein talán még sosem szólalt meg ilyen sokféle hangszer. Az énekes igazi csúcsformáját hozza, a zeneszerzők pedig a legjobbjukat adják. Ugyan minden eddiginél markánsabban túlteng a latinos vonal, de ez valahogy sokkal jobban áll Morrisseynek, mint a szörfös-rockos keménykedés.

Ács Oszkár

(X) A lemez teljes egészében a Spotify-on (Spotify ♥ Telekom):

https://recorder.blog.hu/2014/07/17/acs_oszkar_morrissey_uj_albumarol
Ács Oszkár Morrissey új albumáról

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr896516073

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.