A zenélés öröme – Koncertek Brüsszelben: White Denim, Tune-Yards, Mac DeMarco

2014.06.06. 17:36, rerecorder

White_Denim-2.jpg

Brüsszel koncertek tekintetében  ugyan nem egy London, de még csak nem is egy Amszterdam, ám így is van néhány remek klubja, amelyek közül az egyikben, a Botanique-ban minden évben megrendezett kéthetes Les Nuits Botaniques koncertsorozat keretén belül idén is egy igen erős Sziget Fesztiválra való együttes lépett fel (csak a legnagyobb nevek: The Flaming Lips, James Holden, Cat Power, Jagwar Ma, Hercules & Love Affair, Sharon Van Etten, The War On Drugs). Volt szerencsénk pár napot ott lenni, és ugyan az előbbi listából nem sikerült senkit elcsípni, de igazából most nem is ezért mentünk. Hát akkor miért is?

Elsősorban a White Denim miatt. Az austini zenekarról szóló cikkek, kritikák rendre megjegyzik, hogy a pár évvel ezelőtt négytagúvá bővült együttes zenéje élőben működik csak igazán. Ezt az előfeltevést én is osztottam, ezért – és persze, mert az egyik, ha nem kedvenc zenekaromról van szó – épp ideje volt már végre elcsípnem őket a rendre nem túl hosszú európai turnéik egyik állomásán. Ez az állomás most épp Brüsszel volt, és a Les Nuits Botaniques, ahol sok minden kiderült a White Denimről ez alatt a bő egyórás koncert alatt. Először is az, hogy még annál is alulértékeltebbek, mint azt előzetesen gondoltam volna. Mással nem tudom magyarázni, hogy Brüsszelben szombat este tizenöt eurós jegyár mellett körülbelül 150 ember volt kíváncsi rájuk. Persze ez a garázsrockból kiinduló, bluesos, jazzes, soulos és még miegymást tartalmazó egyveleg sohasem fog stadionokat megtölteni, de azért ennél jóval többre hivatott az együttes, az egész biztos.

white-denim-may-2014.jpgAz is teljesen tiszta lett, amit viszont sejtettem előre, hogy ők a legszimpatikusabb figurák, akiket színpadon valaha láttam (most ne beszéljünk a gimis haverok zenekarairól). Ugyan sokat nem kommunikáltak a közönséggel, de ez inkább az elszabott időbeosztásnak volt köszönhető, amit így is túlhúztak egy bő negyed órával. (Mégis hogy gondolták a szervezők, hogy a White Denimnek ugyanúgy egy órát hagynak, mint az előttük fellépő, láthatóan helyi kedvenc, unalmas indie zenekarnak?) Egyszerűen látszik ezeken a srácokon, hogy a zenén kívül az égvilágon semmi nem érdekli őket a dolog showbiz részéből. Nincs felvágás, nincsenek feltűnő külsőségek (a pár éve csatlakozott új gitáros állati cowboy csizmáját leszámítva!), nincs a pár évvel ezelőtti Black Lipst idéző színpadi vagánykodás, nincs stagediving, semmi. Elképesztően jó dalok vannak csak, meg profi megszólalás, na és persze a zenélés öröme, ami még így, láthatóan kicsit fáradtan és a szűkös idő okozta frusztráltság ellenére is sugárzott róluk.

Na de a profi megszólalás mellett nem lehet ennyivel elmenni. Az, hogy mennyire jó zenészek, az a lemezekről is kiderül, de a döbbenetes összeszokottság már csak élőben jön le. Takkra megy minden, még az érezhetően improvizatív részek is (amikből mondjuk nem volt sok), ami persze főként a frontembernek James Petrallinak, és a dobos Joshua Blocknak köszönhető. Előbbi a karmester, mindenki őt figyeli, a színpadon is kicsit külön áll a többiektől, ő kalandozik a legtöbbet, ami persze a másik gitáros Austin Jenkins jelenléte nélkül nem menne. Block játéka nélkül persze összedőlne az egész felépítmény. Nemcsak hihetetlen feszesen és erőteljesen tartja össze a dalokat, de még arra is van ereje, hogy időről-időre olyan váratlan húzásokkal színezze azokat, mint egy csürdöngölős téma a pergőn, vagy egy ügyesen elhelyezett rövid jazzes szóló.

White_Denim_-_Corsicana_Lemonade.jpgNa és még két dolog. Egyrészt a dalok nagy része, kissé meglepő módon, egészen úgy hangzott, mint a lemezen. Ennek oka nagyrészt az lehet, hogy a szett jó részét adó utolsó két album – az együttes elmondás szerint – már úgy szólalt meg, ahogy azt ők mindig is szerették volna. Másrészt Petralli éneke élőben még lélegzetelállítóbb, és a maga nemében egyértelműen a koncert csúcsa. Konkrétan egy valódi soul-man rejtőzik ebben a teljesen átlagos austini fehér srácban. A gyönyörű Street Joy alatt futkos az ember hátán a hideg, de citálhatnánk bármelyik dalt, a vokál sokkal nagyobb szerepet kap élőben, mert egyszerűen nem tud nem előtérbe kerülni.

Ha ennyiből nem lett volna egyértelmű, ez egy elképesztően jó koncert volt, ami azonban lehetett volna még egy ennél is sokkal jobb. Aki ismeri és régóta követi a zenekart, az valószínűleg tisztában van vele, mennyire izgága, ösztönös bulikat adtak még ők is jó pár éve. Ez részben eltűnt, ahogy a dalok egyre rétegzettebbekké váltak, ők úgy “komolyodtak”. Ez persze ijesztően hangzik, de csupán arról van szó, hogy már mindennél fontosabb nekik, hogy jól és pontosan szólaljanak meg. Ezzel együtt pedig az első két lemez számai is csak elvétve kerülnek elő, de amikor igen, akkor érezhetően megőrül értük az a maroknyi közönség is. Ha valamiért, akkor ezért kár, de el kell fogadni, hogy a White Denim megváltozott, nem igazán néznek már hátra csak előre. És ahogy a rivaldafény, úgy a külső elvárások se nagyon izgatják őket. Maradjon is így.

Csada Gergely


+++++

A tUnE-yArDs és Mac DeMarco szintén Brüsszelben

tune-yards2.jpg

A tUnE-yArDs név mögött megbújó Merrill Garbus új lemezét egy fiktív szuperhősről nevezte el: Nikki Nack szuperképessége úgy tűnik az egymástól legtávolabbi stílusok sikeres összeházasítása. Merrill Garbus a független színtér egyik legszimpatikusabb nagyra nőtt gyereke már az előző lemezen, a w h o k i l l –en is alaposan újragondolta a freak-folknak csúfolt műfajt. De a Nikki Nackre újra kitalálta saját magát, és az eredmény egy még színesebb, még trükkösebb stíluskavalkád, talán egy hangyányival több funkkal és dubbal, és itt-ott felbukkanó R’n’B-vel. Így aztán enyhén szólva is kíváncsi voltam, mit tud reprodukálni mindebből a színpadon Garbus és turnézenekara.

tune yards.jpgA turnéra verbuvált kiegészítő emberek aztán majdnem teljesen elvitték a show-t Garbus elől. Hiába bíztatták néhány „we love you”-val a belgák az énekesnőt, ő ezúttal nem a klipekben megszokott félőrült, jópofa énjét hozta: minden figyelmét az új számok hibátlan előadása kötötte le. A kevés kiszólás egyikében el is árulta, nagyon izgul, hogy minden klappoljon az új számokkal élőben. De nem volt miért aggódnia: olyan embereket válogatott maga köré, akik a lemezen megismert gazdag és sokrétegű dalokat még tovább árnyalták. A két háttérvokálozó lány Garbus helyett oldotta fel a túlságosan tisztelettudó hangulatot. Nélkülük (főleg a párducmintás, testhez simuló, egyrészes ruhában tekergő Jo Lampert tett ki magáért) aligha mozdult volna be a közönség a törzsi ritmusokra, vagy a funkosabb új számokra. Ha már törzsi ritmusok: Dani Markham ütős teljesítményét végig élmény volt figyelni.

Nikki_Nack_artwork.jpgDe leginkább azért éri meg tUnE-yArDs koncertre menni, mert Merrill Garbus élőben a nézők szeme láttára hozza létre dalait az alapoktól: saját hangjára énekel több szólamot, illetve ő építi fel apránként a védjegyszerű, trükkös ritmust is saját mini-dobfelszerelésén. A végén azért, az előző lemez slágereinél az ukulele is előkerült, de ez a koncert főleg az új albumról szólt. Nem mintha ez baj lett volna, hiszen a Real Thing, a Stop That Man, a Hey Life! vagy az új kislemez, a Water Fountain bőven nyújtott elég emlékezetes pillanatot. Így még azt is megbocsájtottam, hogy a Frank Ocean közreműködésével készített Wait For A Minute, a Nikki Nack egyik legjobb dala el sem hangzott. Nem is lehetett volna jobb helyen megnézni ezt a produkciót: Brüsszel a szemnek és az ízlelőbimbóknak, a tUnE-yArDs a fülnek igazi multikulti kincsesbánya.


Mac_Demarco____Pitchfork_-_credit-_Vincent_Arbelet_1384873127_crop_550x355.jpg



Mac DeMarco
-tól már nem vártam hasonló koncentrált és összeszedett koncertet, ő saját bevallása szerint sem az a kifejezett perfekcionista, de ez a dalain is hallatszik. Ő pont a mindenbe beleszarós, magát minél kevésbé komolyan vevő attitűdjével vált ki az indie-előadók szürke és sokszor kiismerhető mezőnyéből. Harmadik lemezével, a Salad Days-zel viszont lehet vesztett néhány szimpatizánst. Az új lemez ugyanis már nem azt a felhőtlen „jizz-jazz”-nek becézett gitárzenét hozza. Több új számból is a kimerültség, a turné utáni fásultság árad, nem csoda, ha az előző lemezen hemzsegő slágerek is eltűntek, talán csak a Let Her Go maradt hírmondónak.

mac-demarco-15.jpegA csurig telt koncerthelyszín viszont azt sejtette, hogy Mac DeMarco rajongótábora nemhogy csökkent volna, hanem inkább nőtt, bár ez részben betudható az egyre ügyesebben menedzselt, DeMarco-kultusznak. A kanadai trubadúrról már mini-doku is készült, szinte minden magazin nagy anyagban próbált meg közelebb férkőzni a titokhoz. Pedig nincs titok, egyszerű popdalok vannak csak – ezt maga DeMarco fejti ki viccesen abban a bizonyos kisfilmben.

De hiába a teltház és a teremben érezhető felfokozott várakozás, azért ezen a koncerten mintha csak kis fáziskéséssel tudta volna magához láncolni rajongóit a szakadt trubadúr. A számok közt is inkább Pierce McGarry, a basszusgitáros vitte a prímet, bár az ő bizarr poénjait sokszor a zenekaron kívül szinte senki sem értette. Az új, lassabb számokra érezhetően nehezebben hangolódott rá a közönség, kellett egy Cooking Up Something Good vagy egy Ode to Viceroy ahhoz, hogy elrepüljenek az első sörök, és beinduljon a crowdsurfing. Azért a csapat nem hazudtolta meg magát, ezúttal is megspékelték a szettet egy bizarr intermezzzóval: a Freaking Out The Neigboorhood előtt egy ismeretlen zenekar-közeli férfi (road? menedzser?) kurjongatott (énekelt?) egy sort a színpadon. Az is kis hiányérzetet hagyott bennem, hogy az új album messze legjobb száma, a Passing Out Pieces alatt szinte semmi sem hallatszott Mac szinti-játékából. Pedig főleg ezt az új, szintisebb DeMarco-t akartam magamnak megnézni; a végtelenül szórakoztató, lepukkant rockert már az előző turnén szívembe zártam.


A RECORDER MAC DEMARCO INTERJÚJA A BUDAPESTI KONCERT ELŐTT KÉSZÜLT.

mac.jpgA koncert végül hagyományosan Neil Young Kanada-klasszikusának, az Unknown Legendnek a feldolgozásával zárult. A felvételek tanúsága szerint a turné párizsi állomásán a tagok a koncert végén pizzát rendeltek a színpadra, amelyből a közönségnek is kijutott, Brüsszelben azonban a lakoma elmaradt – a közönségnek ezúttal néhány szál, színpadról lehajított cigivel kellett beérnie. Persze a finálé közönségénekeltetése, közönségleültetése sokakat kárpótolhatott, de ezt a poént mindenhol eljátssza a zenekar.

Én ugyan kifejezetten kedvelem az új, kissé belassult DeMarco szerzeményeket, de ezen a koncerten ezek a frissebb számok kevésbé működtek. Az előző turné műsora jóval lehengerlőbbnek tűnt, bár az első találkozás/élmény mindig emlékezetesebb.

Bicsérdi Ádám


(a fotók nem a helyszínen készültek)

https://recorder.blog.hu/2014/06/06/a_zeneles_orome_koncertek_brusszelben_white_denim_tune-yards_mac_demarco
A zenélés öröme – Koncertek Brüsszelben: White Denim, Tune-Yards, Mac DeMarco

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr396283187

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása