A fiúk a házból – Coldplay-profil

2014.05.19. 10:57, rerecorder

coldplay_2.jpg

Másfél évtized alatt szimpatikus, visszafogott gitárzenekarból a planéta egyik legnépszerűbb együttesévé vált az angol Coldplay. Hogy hogyan jutottak el Chris Martinék a ma, május 19-én megjelent Ghost Storiesig? Íme, a sztori a friss Recorder címlapjáról. Németh Róbert írása.

Azt például pontosan meg tudom mondani, hogy én mikor láttam őket először. Természetesen a Music Television adásában kaptam el a Yellow klipjét – talán megvan sokaknak: Chris Martin megy a tengerparton, a nap pedig egy popdalnyi idő alatt feljön. Az egész jelenség, a dal, a fazon, a szellős-levegős-pozitív hangulat kifejezetten üdítően hatott a kilencvenes és a kétezres évek fordulóján, azok után, hogy néhány évig minden nagyon hűvös, sötét, elektronikus, _technós_ volt. Persze nem a Coldplay volt az első fecske, hiszen az összes ilyen típusú epikus-gitárzenés együttest a „Radiohead-iskola” nevű aktába pakolta a könnyűzenei közbeszéd, de a Coldplay és közvetlen előzménye és ikercsillaga, a Travis – amely aztán közel sem vitte annyira, mint Martinék, ugyanakkor máig szimpatikus kis zenekar maradt –, azért mégiscsak más volt, mint a sokkal zaklatottabb, ráadásul ekkor, 2000-ben  már önmaga elektronikuszenei hatású dekonstrukcióján dolgozó oxfordi kvintett.

coldplay 1998.jpgSzóval a Coldplay. A kezdetben négy szimpatikus angol fiú, négy szomszédsrác valamelyik egyetemről, koleszból, könyvtárból, sörözőből, pont azzal a jófejség-tényezővel, hogy akár a haverjaink is lehetnének. Egyébként pedig tényleg egy campuson indult minden, s tényleg úgy, ahogy egy iskolai zenekarhoz passzol: Chris Martin és Johnny Buckland gitáros 1996-ban a University College London bemutatkozó hetében találkoztak, aztán egy évig tervezgették, hogy zenekart alapítanak. Osztálytársuk, a basszusgitáros, Guy Berryman később csatlakozott az ekkor Starfish nevet viselő együtteshez, melyet végül a több hangszeren is – meglepő módon eredetileg éppen csak dobon nem – kompetens Will Champion érkezése tett teljessé. Már ekkor a zenekar menedzsere lett Martin haverja, Phil Harvey, aki a mai napig a Coldplay kreatívigazgatója, s aki afféle ötödik tagja a négy zenész mellett. A Coldplay, mely nevét egy egyetemi diáktárstól, Tim Cromptontól kapta – szó szerint: saját zenekara nevét ajándékozta a Starfishnek –, végül majdnem öttagú (avagy: öt plusz egy-tagú) lett, de egy bizonyos Tim Rice-Oxley nevű billentyűs inkább úgy döntött, hogy saját zenekarát, a Keane-t preferálja.

coldplay 2000.jpgA Coldplay 1998-ban hozta ki első lemezét, a Safety EP-t összesen 500 példányban, a legtöbb ezek közül haveroknak és lemezcégeknek ment. Ugyanez év decemberében aláírtak a Fierce Panda minicéghez, majd 1999 februárjában megjelent az első rendes Coldplay-EP, a Brothers And Sisters. Innentől folyamatos volt az út felfelé. Martinék még 1999-ben leszerződtek az EMI Parlophone nevű labeljéhez, ahol egy újabb EP-vel, a The Blue Roommal debütáltak. Úgy döntöttek, hogy bevételeiket egyenlően osztják el és abban is megállapodtak, hogy bárki, aki kemény drogokat használ, ki van rúgva a zenekarból.

2000 lett a Coldplay első nagy éve. Április-május körül készült el a Ken Nelson producer által gondozott debütáló nagylemez, a Parachutes, amelynek stúdiófelvételei (legalábbis annak nagyobb része) Liverpoolban zajlottak, a keverésre pedig New Yorkban került sor. A többnyire puha, valóban ejtőernyőszerűen landoló dalok a Radiohead-univerzum lágyabb felét keresztezik, a James himnikusságával és Jeff Buckley-fordulatokkal, meg folkos/folk-rockos elemekkel – a dinamikusabb számok is ebben a koordinátarendszerben helyezhetőek el –, s összességében igen csak működőképesnek bizonyultak. Az album második felvezető kislemezdala, a már említett Yellow nem csak Angliában, hanem Amerikában is befuttatta a Coldplayt, a nagylemez a brit albumlista éléig kapaszkodott, s mire eljött az év vége, a kvartett már a szigetország egyik legnagyobb sztárjának számított.

coldplay-a_rush_of_blood_to_the_head.jpgA következő évben már új lemezen dolgoztak – nagy tempó, mondhatnánk, és a cím sem fogalmaz másképp: A Rush Of Blood To The Head. A 2002-ben megjelent lemezzel a Coldplay kilépett a Radiohead-iskolából, ám persze ezen az albumon is vannak egyértelmű hatások, főleg a nyolcvanas évek brit gitárzenéjéből, leginkább a U2, az 1984-es The Unforgettable Fire környékéről, az évtized végének legígéretesebb angol gitárpop-együttese, a House Of Love (ennyiben persze még mindig gondolhatunk a Radioheadre, hiszen Johnny Greenwoodnak is egyik alapvető gitáros előképe a House Of Love zűrös zsenije, Terry Bickers), vagy az Echo and The Bunnymen, melynek vezére, Ian McCulloch személyesen is meglátogatta a lemezét egyébként ismét Liverpoolban készítő együttest, ugyanakkor lehetetlen nem hallani a kilencvenes évek második felétől nagy formában alkotó amerikai The Flaming Lips és a kilencvenes évek elején szárnyra kapott angol James befolyását is. Az A Rush Of Blood To The Head első fele nettó slágerparádé: az In My Place (mely a zenészek szerint a lemez kulcsdala, hiszen ezzel a nehezen rögzített dallal szakadt át az alkotói gát), a God Put a Smile Upon Your Face, a The Scientist és főleg a Clocks mind-mind sikeres dalok lettek, de az album másik fele is erős és hatásos. A Coldplay lett az egyik aktuális mindent vivő: az elképesztően sikeres turné mellett/nyomán a Rolling Stone 2003-ban az év zenekarának választotta Martinékat, a legjobb alternatív album díját kapták a Grammyn, míg egy évvel később ugyanott a Clocks-ért az év felvételéért járó díjat zsebelhette be az együttes. Az Rush Of Blood To The Head turnéján ismerkedett meg Chris Martin az édesapját gyászoló amerikai színésznővel, Gwyneth Paltrow-val – járni kezdtek, egy év múlva bejelentették, hogy Paltrow gyermeket vár, s 2003 decemberében összeházasodtak.

coldplay xy.jpgHa addig mindig flottul is ment, a nehéz harmadik album-szindróma a Coldplayt sem kerülte el. A 2005-ös X&Y című album hosszan és zötyögősen – négy város összesen hat stúdiójában – készült, a megjelenést el is halasztották, egy ízben pedig állítólag még a feloszlás gondolata is felmerült a zenészekben. Persze nem oszlottak fel, de a zenekar hűséges hangmérnöke, Ken Nelson például áldozatul esett a körülményeknek – helyére Danton Supple lépett be, aki rendet rakott a zűrben. És ha már nevek: ezen a lemezen dolgozott első alkalommal – csak, hogy tovább tápláljuk a U2- és James-párhuzamokat – a legendás producer és hangzásfelelős, Brian Eno, aki 2011-ig a zenekar minden albumának munkálataiban részt vállalt. A harmadik Coldplay-album ugyan kissé polírozott és az újabb meg újabb nekifutások közben túlzott produceri kezelést kapott, amitől az album némileg rigid és hűvös lett, de mindettől függetlenül megbízható és működőképes dalcsokor, ami így utólag kifejezetten jobban hangzik, mint akkoriban, az elképesztő elvárások tükrében. A zenekar, csak úgy, mint előző lemezeik után, ez alkalommal is világgá kürtölte, hogy, ha nem tudnak jobb lemezt készíteni, ez az album lesz az utolsó – persze ekkor ezt már senki nem vette komolyan.

coldplay 2008.jpgAz X&Y albummal le is zárult egy periódus a zenekar életében, nyilvánvalónak tűnt, hogy az első három nagylemezzel definiálható, a maximumig, sőt azon is túl csiszolt zenei nyelvet nem lehet változtatások nélkül hagyni. Így is lett: a Viva La Vida Or Death And All His Friends című albumot, amelyet a zenekar 2006 végén kezdett írni, kidolgozását 2007 elején, latin-amerikai turnéján folytatta, majd az év hátralévő részében rögzítette, csupa üdítő újdonság jellemzi. A producer, Brian Eno, aki a felvételekre magával hozta azt a Marcust Dravst, akivel – hogy egy nyilvánvaló párhuzamra utaljunk – a James 1994-es Wah Wah című kísérletező dupla albumon dolgozott, felfrissítette és organikusabbá tette a zenekar hangzását: izgalmasabbak a ritmusképletek, rétegzettebbek a hangzások és a hangképek, taps, csörgők, orgonák, mindenféle billentyűs hangszerek, hegedű, változatos hangtájképek, meglepő gitárzajok és gitáreffektezések építik fel az egyébként is erős dalokat, melyek néhol többtételesek, néhol összefolynak, néhol különleges kis zárványokat, toldalékokat kaptak. Az album világsláger státuszt elért címadó dalát említeni sem kell, de legalább ennyire erős a borongós Cemeteries Of London, a trappolós-tapsolós Lost!, a kibomlós 42, vagy a lebegős Lovers In Japan. A lemezből, melynek címét egy Frida Kahlo-festmény ihlette, borítóján pedig egy Delacroix-festmény sajátosan értelmezett változatát láthatjuk, ugyan nem fogyott annyi, mint az előző két Coldplay-albumból (a korábbi 15 milliókkal szemben csak 10 millió világszerte), mégis, ez emelte végképp a legnagyobb világsztárok közé őket – és Budapesten is ekkor láthattuk a zenekart élőben.

coldplay-25.jpgUgyanezzel a produkciós csapattal, azaz Eno és Markus Dravs mellett a már a 2008-as lemezen is közreműködő Jon Hopkinsszal, Daniel Greennel és Rik Simpsonnal futott neki a Coldplay a 2011-ben megjelent nagylemeznek, a laza koncepcióba foglalt Mylo Xylotónak is. Az album, melynek kerete egy diktatúrában játszódó szerelmi történet, lázadó fiatalokkal és graffitis dizájnnal, korrekt és sikeres lemez, számos slágerrel – köztük egy kifejezetten meghökkentő duettel, a Rihannával rögzített Princess Of Chinával –, de nem közelíti meg a négy évvel korábban megjelent album kreatív színvonalát; se dalok tekintetében sem veszi fel a versenyt azzal a lemezzel, se a Viva La Vida... izgalmas, rétegzett, sokszínű hangzásáig nem ér fel. Persze nyilvánvalóan nem is akar ugyanolyan lenni, hiszen jól hallható: a Mylo Xyloto az organikus hangzások felől a perfekt popsound, az elektronikus megszólalás felé mozdul el – a gond nem is ez, ettől még lehetne ez egy kiváló lemez; a problémát egész egyszerűen az emlékezetes pillanatok hiánya és az üresjáratok sokasága okozza.


JON HOPKINS INTERJÚNKBAN BESZÉL A COLDPLAY-JEL KÖZÖS MUNKÁRÓL.


coldplay ghoststoriesfull.jpgA Coldplay új, Ghost Stories című nagylemezét egy kifejezetten izgalmas, új irányt sejtető dal, a Jon Hopkinsszal elkészített ambinetes Midnight vezette fel február végén, melyet március elején követett egy újabb szám, az R&B-s lüktetéssel aládúcolt, továbbra is szolid bizakodásra okot adó Magic. Ez utóbbi dal felvételeit a Coldplay korábbi lemezein dolgozó Rik Simpson mellett már az a Paul Epworth irányította, akit egyébként többek közt Adele, a Florence and The Machine vagy Paul McCartney lemezeiről ismerhetünk. A zenekar időközben több, meglehetősen elbizonytalanító dalt is bemutatott élőben, az Always In My Head című lassút, az első hallásra a Coldplay korai korszakának éteri Jeff Buckley-hatásait megidéző Oceanst és az ugyancsak lassú és finom Another’s Armst. A legfrissebb lemezelőzetes megjelenés aztán egy egészen meglepő és ami a végeredményt illeti, fájdalmas kollaboráció volt: az A Sky Full Of Stars című dal társproducere a svéd sztár-DJ, Avicii, aki még egy zongoraszólamot feljátszott a Ghost Stories jól kivehetően finom-éjszakai-epikus – a válását március 14-én bejelentő Chris Martin szívfájdalmát is minden bizonnyal megjelenítő – anyagához.


A COLDPLAY KÖNYVTÁRI KINCSKERESÉSSEL VEZETTE FEL ÚJ ALBUMÁT.

Balsejtelmeinket az album egésze azért tompítja. A (nyilván!) párkapcsolati krízis tematikája köré épített nagylemez jobban összeáll és többet ad magából, mint azt az előzetes dalok ismeretében gondoltuk volna, s azok a számok is sokkal jobban működnek, amelyeknek eddig csupán az élő verzióit ismertük. Az erősen elektronikus jellegű, éteri és lebegős hangtájakon játszódó Ghost Stories (amelyhez egyébként tényleg jól passzol a tintakék alapszín, ráadásul van is rajta egy Ink című dal) valószínűleg olyan lemez, amit egyben és éjszaka kell hallgatni – így válik érthetővé többek közt a lemez közepére illesztett Midnight szerepe. A producerek garmada – a zenekar tagjai, Jon Hopkins, Rik Simpson, Paul Epworth, Daniel Green, a már említett Avicii, és két újabb, meglepő név: a True Love című szerzemény ritmusaiba besegítő Timbaland és a nyitó Always In My Head című dalban és a záró O-ba bedolgozó francia elektro-producer, Hugo Leclercq, azaz Madeon – által gondozott, kilenc számot tartalmazó, és hangulatában a csendesebb legelső albumra is visszautaló Ghost Stories nem veszi fel a versenyt a zenekar legjobb lemezeivel, de egységesebb és összeszedettebb, és ami ugyanilyen fontos, megkapóbb, mint a Mylo Xyloto.

Németh Róbert


a Magic klipje: 

https://recorder.blog.hu/2014/05/19/a_fiuk_a_hazbol_coldplay-profil
A fiúk a házból – Coldplay-profil

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr516180307

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.