Akik két cukorral itták a teát – Az Oasis és a Definitely Maybe jelentősége

2014.05.18. 18:34, rerecorder

Oasis - Definitely Maybe (Japan) - Front.jpg

A tartalmatlan rockkliséket zokszó nélkül habzsolók szemében drágakő, a sznobizmust még a kamu Wayfarereknél is jobban bálványozó elit olvasatában azonban méltóságon aluli szemét volt mindaz, amit az Oasis képviselt néhány éves csúcsperiódusa során, a hevesen egymásnak feszülő vélemények ellenére viszont leginkább egyik tábornak sem volt igaza. Húsz esztendővel a zenekar kétségtelenül korszak-definiáló bemutatkozása után pedig (az önimádó Angliától való távolságunk nyújtotta tisztá(bba)nlátás segítségével) magunk is könnyedén felfedezhetjük, hogy az 1994-es Definitely Maybe sokkal több és sokkal kevesebb is volt annál, mint amit csökönyös becsmérlői/magasztalói belevizionáltak – hiszen egyszerre volt a szigetország egy fontos kultúrpolitikai korszakának megtestesítője, és tetszeleghetett a brit popzene feltétel nélkül élvezhető dalgyűjteményének szerepében.

oasis 93.jpgMűködése során az Oasisszel (azt a kábé utolsó öt nagylemezt leszámítva) mindössze egyetlen kiküszöbölhetetlen probléma akadt – mégpedig az, amit mi, magyarok, egyszerűen akut Ákos-szindrómának nevezünk, és ami rendszerint akkor lép fel, amikor egy, az átlagnál némileg színvonalasabb produkció úgy tekinti magát az ócska plebs fölött álló nagyhatalomnak, hogy művészeti szempontból aligha formabontóbb egy három perc alatt összedobott Daniel Johnston-kazettaborítónál. A Gallagher-testvérek vezette együttesnek pedig ez a dölyfös, ki-ha-én-nem hozzáállása nagy szerepet játszott abban, hogy valamivel élelmesebb hallgatói ne a munkásosztály szerényen büszke hősét; hanem az odvas fennhéjázás kártékony megtestesítőjét azonosítsák velük. Pedig képzeljük csak el: ha az akkor még ötfős Oasis mondjuk olyan jámborsággal kezelte volna tehetségét, mint ami mondjuk a szerencsétlen északír The Undertones tagjainak ült ki az arcára, lehet, hogy a Liam Gallagher szánalmas megnyilvánulásait még ma is szentírásként tekintő NME-n kívül mondjuk más is elismerően cikkezne róla – ez a mértéktartó magatartás azonban sem a formáció személyiségével, sem közegének programtervével nem volt párhuzamban.


AZ ELMÚLT HÚSZ ÉVBEN AZ OASIS LEMEZEI VOLTAK A LEGKELENDŐBBEK VINYLEN - ANGLIÁBAN.


Hisz, noha az 1993 és 1997 közé szorítható britpop korszak a felületes szemlélők számára nem tűnhetett többnek néhány angol együttes grunge-trónfosztásánál; az éra valójában a brit nemzeti büszkeség tündöklésének ideje is volt, amely során a szórakoztatóipar, a sajtó és a politika közös erővel törekedett egy minden addiginál dinamikusabb és pozitívabb országimázs kialakítására. Ez pedig egy-két sikerekben fürdő honi zenekar (Suede, Blur, Oasis, Pulp, Supergrass), az egész felpezsdülő színtér mögé álló Tony Blair miniszterelnök, illetve a minden elképzelhető felületet méretes Union Jackekkel beborító Cool Britannia vizuálirányzat közreműködésével sikerült, globális figyelmet összpontosítva a popipar és a kedélyes hazaszeretet efféle keresztezésére.

Oasis 94.jpgEgy ennyire karakán, énközpontú mozgalom esetében már-már szükségszerű némi arroganciát is beiktatni a képbe – az Oasis jelentősége pedig ebben érvényesült leginkább. Ugyanis hiába küldte haza a jenkiket Brett Anderson a Select magazin borítóján, és hiába tiltakozott sajátos módon Jarvis Cocker az önszopó Michael Jackson ellen a ’96-os BRIT Awards gálán, a manchesteri kvintett, vezetőinek agresszívan törtető személyisége, a tagok egyszer epésen csipkelődő, máskor végzetes immunbetegségekkel átkozó kommentjei, illetve saját pökhendi, forrófejű temperamentuma révén a szcéna egyik halmozottan notórius versenyzőjévé váltak – és határozottságuk már a bemutatkozó lemezben is testet öltött. A Definitely Maybe ugyanis, akárcsak a britpop színtér összegésze, a grunge sárban ténfergő feslettségével szemben egy új, szebb világ hírnöke volt, amelyben a jövő kulcsai depresszív öngyilkosjelöltek helyett az életigenlő fiatalok kezébe kerültek (még ha csak határozottan talán is) – az Oasis pedig ennek a társaságnak lett az egyik; nagyravágyó ambícióit óriási szerencsével és közszájon forgó médiaszereplésekkel készpénzre váltó formációja, amelynek 1994-es (mára kb. Damien Hirst formalinban úszkáló állattetemei és egy tál fish & chips kulturális jelentőségéhez mérhető) stúdióalbuma egyetlen határozott mozdulattal rúgta be azt az ajtót, amit egy esztendővel korábban a Suede, a Blur vagy az Auteurs résnyire már kinyitott, és aminek áthidalásával már semmi sem férkőzhetett Nagy-Britannia és a bolygó leigázása közé.

Definitely_Maybe_due_for_reissue_on_May_16th_2014_music_scene_ireland 2.jpgEzt az életerős hozzáállást pedig még annak tudatában is nehéz lebecsülni, hogy a Blur kétségtelenül intelligensebb gondolkodásmódot képviselt, és hogy a Pulp még az olyan szavak jelentésével is tisztában volt, mint például a szarkazmus: az évtized közepén ugyanis Noel Gallagher, amikor még nem egy dúsgazdag seggarc, hanem egy vágyakkal teli proli volt, generációjának legtehetségesebb dalszerzői között foglalt helyet, amit tökéletes melódiái, valamit csapatának felemelően bizsergető; a Beatles, a Sex Pistols, a Stone Roses vagy a Ride szellemiségét újracsomagoló (és éppen ezért valódi innovációk híján lévő) stadionrock/powerpop hangzása révén ki is érdemelt. És bár sokan vannak, akik folytonosan Liam ütnivaló mitugrász figuráján, illetve Noel sekélyesen nagyotmondó líráján élcelődnek, e tények kétségtelen igazságtartama mellett muszáj belátnunk, hogy az énekes kakaskodó természete maga a britpop sajátossága, és hogy a nagy elismertségnek örvendő Stooges poézise is csak ritkán merészkedett a közösülés, a téboly és a kábítószerek rímbeszedésén túlra. Az Oasis ugyanis a Gallagher-koprodukció összenőtt szemöldökével és a kelleténél mindig három centivel magasabban hordott állával volt képes egy olyan, nyers egyszerűségével támadó bemutatkozást készíteni, amit naivan együgyű szlogenjei, valamint a múltból való táplálkozása miatt kézenfekvő kritizálni, ám amibe himnikus refrénekre és szétsúrolt gitárzajra épülő mivolta miatt pont ugyanannyira könnyű legalább egy kicsit is belehabarodni. Hiszen aki szerint a tizenkét színtiszta, perfekt gitárslágerből összevetődő Definitely Maybe teljes mértékben, javíthatatlanul szar, az nem képes értékelni az alapvető elemekre épülő, súlyos üzenetek helyett leginkább puszta dallamaival hatást keltő, l’art pour l’art popzenét – ilyen ember pedig a valóságban vagy nem létezik, vagy semmi értelme nincs az életének.

oasis ny.jpgAz Oasis örökségét akkor tudjuk igazán értékelni, ha megtanuljuk helyén kezelni azt – el kell ismernünk ugyanis, hogy a formáció későbbi albumain (a húszmilliós eladásokat és világsikert meghozó What’s The Story Morning Glorytól eltekintve) nagyjából semmi olyat nem csinált, amiről három-öt mondatnál több szót lenne érdemes ejteni. Esetében így leginkább egy, mondjuk a Red Hot Chili Peppershöz hasonló együttesről van szó, aminek kétségtelenül van egy egész best ofra való pillanata, ám a világ legjobb zenekarai közötti emlegetni jobb esetben a szűklátókörűség, rosszabb esetben pedig csökönyös rajongás következménye. És bár nem kellett sokat várni, hogy az Oasisből a sok pénz és kokain kiölje a kreativitást, ’94 környékén még nagyon is benne volt az a szikrázó tehetség, ami a Definitely Mayben érhető tetten, és ami egy hatvanmilliós országot képes volt a világ legmenőbb helyévé varázsolni egy tucatnyi szerzemény segítségével.

(A Definitely Maybe eredetileg 1994. augusztus 30-án jelent meg, 2004-ben a tízéves évfordulóra kijött dvd-n is rengeteg extrával, a húszéves jubileum előtt pedig, május 19-én, holnap egy háromlemezes deluxe-kiadásban kerül újra forgalomba az összes korabeli - szintén nagyon erős dalokból álló - kislemez b-oldallal, rengeteg demóval és korai koncertfelvétellel.)

Judák Bence

a Definitely Maybe teljes egészében: 


a Supersonic klipje: 


a Shakermaker videója: 


a Live Forever klipje: 


a Cigarettes And Alcohol videója: 


és a még szintén 1994-es, albumok közti, bár a későbbi Definitely Maybe-kiadásokon is feltűnő Whatever kislemez videója: 

https://recorder.blog.hu/2014/05/18/akik_ket_cukorral_ittak_a_teat_az_oasis_es_a_definitely_maybe_jelentosege
Akik két cukorral itták a teát – Az Oasis és a Definitely Maybe jelentősége

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr766179181

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.