Recorder presents the 50s – Hatvanéves a rock & roll, 2. rész: pop

2014.05.16. 12:35, rerecorder

frank-sinatra-new-york-1956-by-herman-leonard.jpg

Idén májusban (egészen pontosan május 20-án lesz 60 éve, hogy megjelent a Bill Haley & The Comets-féle Rock Around The Clock, azaz a modern popzene origója. A rock and roll az ötvenes években született, de lényegében majdnem minden későbbi műfaj is akkor fogant – nézzünk hát rá az évtizedre a négy jellemző akkori könnyűzenei zsáner, a rock and roll, a country és folk/blues, a rhythm&blues és a kialakulóban lévő klasszikus pop perspektívájából. A huszonkettedik Recorder magazin cikkéből kibővített ötrészes sorozatunk első fejezete a rock and rollé volt a most következő második a popról szól és egyben kedvcsináló a május 17-i 50s Recorder-bulihoz a Beat On The Bratben.

Sinatras In The Night

frank-sinatra-swinger-1-lg-e1-g47.jpgAzt hittem, hogy az a rohadt épület összeomlik, soha nem hallottam még akkora zajt…” – ez az idézet szólhatna egy 1964-es Beatles-koncert helyszínéről, de nem, az időpont 1942. december 30.; Paramount Theather, New York, az előadó pedig Frank Sinatra. Az egy emberként megbolonduló és eszüket vesztő rajongók megjelenése, vagyis ha a popzene egyik fontos kísérőjelenségének és úgy általában magának a nagybetűs Popnak a gyökerét szeretnénk kikaparni, akkor valahová ide kell visszanyúlnunk. Nagyjából Sinatrával (és persze előfutáraival és kortársaival, többek között Bing Crosbyval, Dean Martinnal, Perry Comóval), majd később az 50-es évekkel vált tömegjelenséggé a szórakoztatóipar és a XX. század egyik legnagyobb hatású találmánya, miszerint kiáll a színpadra egy karakteres figura és egyedül elviszi a hátán a showt. És a rajongók valóban elvesztették az eszüket: amikor Sinatra két évvel később, 1944 októberében visszatért a Paramount Theather színpadára, az épületen kívül rekedt állítólagos 35 ezer (!) rajongó gyakorlatilag megbénította a környék forgalmát. Mindez ugye azokban az időkben történt, amikor Európában még egymás vérét ontották ki a második világháborúban.

Az 50-es évek Sinatra évtizede is volt, hiszen a 40-es évek végére megtorpanó karrierje ekkor kapott újból erőre: közel két év szünet után pont az évtized elején, 1950 januárjában lépett ismét közönség elé, igaz, pár hónappal később hangszálproblémák jelentkeztek nála, meg különben is úgy érezte, hogy a tinirajongók elfordultak tőle. Ennek aztán az lett a vége, hogy az amúgy is egész életében depresszióval küszködő énekes 1951-ben öngyilkosságot kísérelt meg, de a Most és mindörökké című 1953-as filmben nyújtott alakításáért kapott Oscar-díjnak köszönhetően, csak sikerült a cudar állapotból ismét kikecmeregnie, másodszor is felállt a padlóról, leporolta a ruháját, és elkezdte sorban szállítani a jobbnál-jobb lemezeket, köztük a minden idők legjelentősebb albumait összegző listákon is rendszeresen helyet foglaló 1955-es In The Wee Small Hourst és az 1956-os Songs For Swingin’ Lovers! című lemezt. Az előbbi megkapó melankóliájával, utóbbi pedig a hétágra sütő napot idéző vidámságával varázsol el.

Billie_Holiday_0001_original.jpgTorch singers


’Cause nobody loves me” – énekelte Beth Gibbons a Portishead énekesnője 1994-ben. Ugyanez valahogy így hangzott 1958-ban Billie Holiday (jobbra) szájából: „I’m A Fool To Want You”. Vagy 1955-ben, Julie London dalában meg úgy, hogy „I cried a river over you”. Ahogy mondani szokás: nincs új a nap alatt. Az érzelmek nagy súlya alatt összeroppanó szív; plafonbámulással, magányosan eltöltött hosszú hetek, hónapok – a második világháborút követő gazdasági fellendülés boldog korszaka ide vagy oda, a reménytelen vagy véget érő szerelem az ötvenes években is szedte áldozatait, elég csak a legnagyobb torch singerek, azaz megtört szívű; minimalista, lecsupaszított hangszerelésű blues-, dzsessz- és Broadway sztenderdeket nagy érzelmek kíséretében éneklő (sokszor női) előadók, az előbb emlegetett két néven kívül például Peggy Lee és Sarah Vaughan lemezeit elővenni, és máris helyben vagyunk. Billie Holiday malmára az sem hajtotta a vizet, hogy fekete volt és súlyos heroinista. Halmozottan hátrányos.

Doo-wop és az összhangzattan

Moonglows-2nd-Lineup-006.jpgMindenkinek megvan a Robert De Niro rendezte Bronxi mese híres jelenete, amikor Sonny bárjában jól elnáspángolják a motoros hippiket, miközben a zenegép a Beatles Come Together című számáról egy jól irányzott lökésnek köszönhetően átvált a The Moonglows zenekar (balra) 1958-as doo-wop slágerére, a Ten Commandments Of Love-ra? Az 50-es években minden valamirevaló amerikai nagyvárosnak megvolt a maga doo-wop zenekara, sőt, erős túlzással, minden utcának. A szegényebb negyedek poros flaszterein toporgó; többszólamú, általában fekete vokálegyüttesek elemi erővel bukkantak fel a föld alól. Minden őket segítette, hiszen ehhez a zenéhez nem volt szükség pénzre, elég volt csupán az énekhang, pár jól eltalált, egymással összhangban álló vokálharmónia, és néhány percre övék lehetett a Világ, ami sokszor csak szomszédos utcáig terjedt.

És persze ez a műfaj sem előzmények nélkül való. Kicsit messzire kell visszamennünk az időben, egészen a 19-dik század második feléig, az amerikai férfi fodrászüzletekig. Igen, jól olvastátok, ugyanis ott terjedt el az a szokás, elsősorban a fekete vendégek körében, hogy amíg várakoztak és hallgatták az olló csattogását, kitalálták, hogy ők bizony énekléssel fogják kitölteni az időt, amíg sorra nem kerülnek. Ebből alakult ki aztán később a barbershop music elnevezésű, általában négy énekhangra épülő a capella stílus. Közvetlen előzménynek pedig általában a 30-as és 40-es években népszerű, csupa feketéből álló The Ink Spots és The Mills Brothers zenekarokat szokás megjelölni. A doo-wop aztán az 50-es évek végére kikerült a feketék kezei közül és ahogy Paul Simon mondta egyszer egy interjúban, New York utcáin aztán már mindenki énekelt: olaszok, írek, zsidók, szinte minden nemzetiségnek megvolt a maga énekegyüttese.

Brill Building pop

Elvis-Presley.jpgA doo-wop különösen erős volt New Yorkban, abban a városban, ahol azért történt más is a kései 50-es években. Különösen egy sokak által irigykedve figyelt épületben, Manhattanban, a Broadway 1619-es szám alatt. A fényűző Brill Buildingbe úgy jártak be dolgozni és dalokat írni, gyártani a kor ünnepelt dalszerzői (például Burt Bacharach, Gerry Goffin, Carole King, Ellie Greenwich, a Leiber-Stoller páros vagy Phil Spector), mint a gyári munkások mondjuk a szövőgyárba. Kis túlzással, 8-tól 4-ig, szinte iparszerűen zajlott a dalszerzés, de ez egy másodpercig sem ment a minőség rovására. Nagybetűs Slágerek születtek; elsőre emlékezetes dallamokkal; kifinomult, rafinált hangszerelési megoldásokkal, izgalmas hangzásokkal. Hogy mást ne mondjunk, itt született Elvis leghíresebb dalaiból jó néhány (Hound Dog, Jailhouse Rock) – az iskola a hatvanas évek elejére jutott csúcsra.

Csajpop

The-Chordettes.jpgHa csajpop, akkor nyilván girl group-hangzás, és ha girl group-hangzás, akkor kikerülhetetlen Phil Spector neve. De! Bár ő is az 50-es években kezdte, az igazán izgalmas és kiforrott produkciókat a 60-as évekre tartogatta. Azért ha lányok által előadott szuper dalokat szeretnénk hallgatni, bőven elég beletenyerelni az 50-es évek közepébe. Pedig – ahogy az élet sok egyéb területén – sokáig nem vette komolyan a férfiak által irányított társadalom, hogyha lányok akartak színpadra állni, egyszerűen csak azért, hogy énekeljenek, és jól érezzék magukat. A legsikeresebb csajzenekarok kezdetben csupa fehér lányból álltak: a The Chordettes (balra) (két világhódító daluk a Lollipop és a Mr. Sandman), a The Fontane Sisters és The McGuire Sisters. Idővel azért itt is feltűntek a fekete lányok, ott van példának a nagyszerű The Shirelles a „dúúúrán, dúúúrán” kezdetű 1958-as I Met Him On a Sunday című dalával, vagy a The Bobettes és a The Chantels. Abban viszont azért megegyezhetünk, hogy ez a műfaj is a 60-as évek elején/közepén ért a csúcsra. 

(a sorozatot az ötvenes évek countryjával, folkjával és blues-ával folytatjuk)

Soós Csaba


a május 17-i, szombati 50-es évek buli a Beatben, Facebook-eseményoldal


Frank Sinatra és az In The Wee Small Hours Of The Morning


Frank Sinatra és a You Make Me Feel So Young


Peggy Lee és a Why Don't You Do Right


a Chantels és a Maybe


a Bobettes és a Mr. Lee

https://recorder.blog.hu/2014/05/16/recorder_presents_the_50s_hatvaneves_a_rock_roll_2_resz_pop
Recorder presents the 50s – Hatvanéves a rock & roll, 2. rész: pop
süti beállítások módosítása