A nyugtalanító nyugalom – A Slint és a korszakhatárt jelölő 1991-es Spiderland

2014.04.13. 16:14, rerecorder

slint orig_slintbig.jpg

Mennyire lehet csábító elkészíteni életünk főművét, aztán még azelőtt lehúzni a rolót, hogy ránk vetülne az érte járó dicsfény? A Slint számára nagyon is az volt. A négytagú formáció ugyanis második lemezének rögzítése és megjelenése között feloszlott, instant legendává vált, a későbbiekben is nagy befolyással bíró, szóban forgó Spiderland album pedig instant klasszikussá. A lemez a posztrock idő előtti csírájaként lett egyrészt egy önmagában is megrázó erejű munka, másrészt pedig a 80-as évek fel-felbuggyanó ellenkultúrájának méltó betetőzése is. Szerencsére az idő kegyesen bánt az idén huszonhárom éves koronggal, amit a napokban masszív díszdobozban bocsátanak ki újra – egyértelmű ziccert nyújtva, hogy felelevenítsük mindazt, amit az együttes nyújtott nekünk hat, nyomasztóan disszonáns kompozíció segítségével.

Slint-new-record-2013-e1352765554234.jpgKanonizálódásával már világos, hogy a Slintet javarészt saját korlátai és tehetetlensége tették naggyá. A kvartett sorsára ugyanis kezdettől erősen rányomta a bélyegét az, hogy a szülőhelyeként szolgáló Louisville-nek sosem volt elegendő kapacitása arra, hogy egy egészséges és életerős indie szcéna fejlődhessen ki benne; és természetesen az is, hogy a város távolra esett minden olyan csomóponttól, ami az Államok függetlenrock-hálózatának képezte stratégiailag fontos részét. Ez a számkivetettség pedig amennyire égető volt, legalább annyira előnyös is: hiszen annak ellenére, hogy a tagoknak már abba is nagy energiát kellett fektetni, hogy a többórás autóútra lévő chicagói színtérrel létesítsenek egyáltalán valamilyen kapcsolatot, valójában így, a kártékony befolyások és külső impulzusok zajától távol, saját elszigetelt buborékában csiszolgathatta tökéletesre egyedülálló hangzását, ami először megbélyegezte, utána pedig mennybe juttatta a Slintet.

Slint_-_Spiderland.jpgÉrzelmileg ingatag és alattomosan fenyegető mivolta ugyanis túlságosan idomtalan volt ahhoz, hogy 1991-ben, a grunge termékcsalád formásra producelt slágerei között érvényre juthasson, végül azonban pont ez a kérlelhetetlenül labilis, a rémisztő suttogástól az elmehasadt förmedésekig húzódó skálája volt az, ami miatt ma a négyest tekintik az olyan, jól jegyzett zenekarok eredőjének, mint Mogwai vagy a Godspeed You! Black Emperor. A zenekar mesterművének számító Spiderland megértése érdekében mégis sokkal jobban tesszük, ha elsősorban nem a posztrock egyik korai dokumentumaként, hanem az általánosságban vett, mondjuk a Black Flag és a Wipers által elindított, a hetvenes évek végétől egészen a kilencvenes évek elejéig elnyúló terebélyes amerikai indierock hullám ünnepélyes elhantolásaként tekintünk rá: megjelenése után két évtizeddel kevés kétség fér ahhoz, hogy a taglalt kor lezárásának, és így a ’91-es esztendőnek a Slint fojtogató köde legalább olyan emblematikus szimbóluma volt, mint a Smells Like Teen Spirit nyitóriffje. Ugyanis míg a Nevermind a 80-as évek forrongó undergroundjának idealizált, tömegfogyasztásra alkalmas és némileg hamis kiteljesedéseként működött; addigi a Spiderland ugyanennek a közegnek volt a maga törvénytelen, szörnyszerű fattya, ami – némi képzavarral - rádióslágerek helyett ingerült karcolatokkal tette fel a sírkövet a fű alatt szerveződő amerikai függetlenzene első generációjára. Hisz a Slint (az 1989-es Tweez című debüt poszthardcorejánál jóval szabálytalanabb) második albuma ugyanúgy elért annak az evolúciós láncnak a végére, ami mondjuk az SST-kiadóból hajtott ki, a hardcore vadságában szerzett lendületet és végül a poszthardcore során kezdett el elfajzani, mint a Nirvana – ám a Seattle-i trióval szemben, ami úgy jelezte e korszak végét, hogy nagyközönség számára is befogadhatóvá tette annak jellemzőit, a Spiderland a fejlődési folyamat végső stádiumaként, a maga szétmarcangolt és kicsavarodott világképével lett a műfaj egy olyan genetikai módosulata, ami már borzasztóan messze volt attól, ahonnan az egész dolog elindult.


A WIPERS SZÓRA ÉRDEMES TÖRTÉNETÉT ITT ÍRTUK MEG.


Slint+old_.jpgA banda öntörvényű művészi hovatartozását csak súlyosbította, hogy egy könnyűzenei generációváltás kellős közepébe csapódott bele. 1991 volt ugyanis a vízválasztó a 80-as évek akarása és a 90-es évek nem akarása között: aközött, hogy a Minor Threat évente lenyom kétszáz koncertet, és aközött, hogy a Guided By Voices akkor rögzít egy lemeznyi dalt a garázsban, amikor kedve tartja. És bár badarság lenne azt állítani, hogy eredeti aktivitása során megvetendően kevés embert érdeklő Slint nélkül ez a folyamat nem ment volna végbe, a főműve egy egész évtized ideológiája, zenéje és fájdalma kíséretében egyetlen pusztító üvöltéssel temette el felmenői korszellemét. Ez a nem mindennapi pozíció pedig furcsa összhangban volt azzal, hogy a formáció második korongját még úgy is roppant nehéz kategorizálni, hogy eszközeiben egyáltalán nem tűnik különlegesnek. Alapvető rockhangszerek, szürkén ellenséges megszólalás, lassan áramló tempó és markáns énekhang szolgáltatják ugyanis a környezetet, ami még viszonylagos higgadtságában is egyenesen hátborzongató élményt kelt, sőt: annak ellenére feszélyezi az embert, hogy sokszor kifejezetten türelmes, háborítatlan iramban mozog. És egyébként ez az, amit senki más nem tud így csinálni, csak a Slint. Hogy a fakó fekete-fehér kópiák, sötét tónusok és kietlen tájak között végig ott legyen egy nyugtalanító nyugalom, egy afféle bénító eseménytelenség, ami puszta ürességével képes hipnózisba ejteni az embert, miközben pókszerű, vékony lábaival fészkelik be magát a testbe, hogy aztán belülről tépje szét azt.

slint 906654.jpgÉs bár az albumnak tényleg azok a legjobb pillanatai, amikor természetellenes visszafogottsággal működik, az egész csak funkciótlan terjengés lenne az önkényesen előretörő, ciklon- és robajszerű kirohanásai (posztrock-útmutatás, ugye) nélkül. A pixies-i halk-hangos-halk ideológiát a végletekig fejlesztő kontraszt ugyanis bizonyítja, hogy az együttes mesteri érzékkel képes lavírozni az iszonytató kietlenség és a kétségbeesett pánik között, ez az egyensúly pedig, összeolvadva az idegőrlő fokozással; a zaj és a béke közötti óriási különbségekkel; valamint a szegénysége ellenére is kínzóan feszélyező légkörrel, nem csak akkor tud lebilincselni, amikor a nagy előkészületek után végre megindul az égszakadás és a zenekar fenevadként cincál cafatokra mindent; hanem akkor is, amikor beáll a paralízis és semmit nem hallunk, csak némi apatikusan mormolást és egy aggasztóan baljós, ómenszerű formációt. És lehet, hogy a banda sem előtte, sem utána nem alkotott ehhez foghatót, viszont akkor és ott letaglózóan reteszelt el egy olyan érát, amit pontosan az az elfojtott düh működtetett, amit a négy tag maga is a második lemezbe sűrített. A Spiderland összhatását pedig senki sem definiálhatná jobban a Melody Maker egy, ékesszólásban mindig is jeleskedő alkalmi recenzoránál (Steve Albini), aki három egyszerű szóban foglalta össze tökéletesen a lemez jelentőségét, hatását és helyi értékét: „Tíz. Kibaszott. Csillag.”

A teátralitásra mindig is hajlamos popzenét ismerve könnyű lehet tragédiaként beállítani a Slint feloszlását, pedig minden jel arra utal, hogy a formáció megszűnése egyik tagban sem hagyott súlyosan mély nyomot – ma, visszaemlékezve ugyanis egy természetes és ésszerű döntésről beszélnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen elhatárolódtak volna attól, amit a zenekarral elértek. Az együttes nem egy alkalommal (2005-ben, 2007-ben és 2013-ban) újra összeállt már, azonban mivel új lemezt ’91 óta nem adott ki (1994-ben jelent meg egy címnélküli, még a Tweez környékén rögzített két dalos EP), valamint koncertjei is legfeljebb alkalomszerűeknek mondhatók, kijelenthetjük, hogy úgy kezeli életművét, ahogy a legtöbb zenekarnak kéne: néha teret engedve a jóleső nosztalgiának, ám a hősidőket nem bemocskolva sokadrangú reuniós korongokkal. Mértéktartása pedig még patinásabbá teszi a banda érdemeit, melyek a Spiderlandben összpontosultak erőteljesen, és amik ismeretében csak reménykedni tudunk abban, hogy a zenekar egyszer majd a Kárpát-medence felé veszi az irányt.

Judák Bence

(A Spiderland április 15-én fog deluxe box set kiadásban megjelenni, Bob Weston remaszterelésben, kiadatlan dalokkal, demókkal, cd-n, vinylen, egy 104 oldalas könyvvel, amiben szövegek, soha nem látott képek is lesznek. További érdekesség egy 90 perces doksi a zenekarról és a lemez készítéséről. 3138 példány készül belőle, szóval, akinek kell, siessen.)

a teljes remaszterelt lemezanyag és a demókkal, próbatermi felvételekkel, eltérő változatokkal, kiadatlan dalvázlatokkal és egyéb ritkaságokkal tele, két órában itt, az NPR-oldalán végighallgatható

slint box 15398dae.jpg


íme, a lemez teljes egészében:


ez pedig a deluxe box set tartalma:


az 1989-ben rögzített, de csak 1994-ben kiadott EP:


a Washer című dal, egy friss koncertről, 2013-ból, Londonból:


és végül egy 1990-es Slint-koncert, csak hangban:

Címkék: slint rocktöri
https://recorder.blog.hu/2014/04/13/a_nyugtalanito_nyugalom_a_slint_es_a_korszakhatart_jelolo_1991-es_spiderland
A nyugtalanító nyugalom – A Slint és a korszakhatárt jelölő 1991-es Spiderland

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr896024052

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.