Fülledt, testi láz – Nagyon rövid diszkóbiblia

Mivel Magyarországon a diszkó szó hallatán az ember reflexszerűen olyan szórakozóhelyekre gondol, ahol a hangfalakból szivárgó hulladék miatt három percnél tovább nehéz megmaradni, nem árt egy kis tudásanyag-frissítés arról a korszakról, műfajról és életérzésről, amelynél kevés pompázatosabb dolog jelent meg azóta, hogy a civilizáció elkezdte nevén szólítani a popzenét. Pedig a stílus elleni korabeli gyűlölethadjárat, a 80-as évek feldolgozóüzeme és a posztmillenáris jelen retróhulláma is egyértelműen bebizonyította, hogy a diszkóláz pár trapézgatyás páváskodása helyett egy véresen komolyan vehető irányzat volt, amelynek globális, eonokon átívelő befolyása (akármilyen rossz viccnek is tűnhet) a punk vagy a hiphop utórezgéseivel említhető egy kategóriában.

Noha a világot a 70-es években sáskahad módjára ellepő stílus mérhetetlen érdemei valószínűleg egy egész Anna Karenina-kötetet kitöltenének, a mozgalom legfontosabb pozitívumát néhány szóban is könnyedén össze lehet foglalni: nem más ez, mint hogy az elnyomottak is kialakítottak végre egy stílust, hiszen a diszkó eredendően az ő zenéjük volt. Ami ugyanis a későbbiekben a fehér arisztokrácia számára könnyed szórakozást, a Rolling Stones, Rod Stewart vagy a KISS részére pedig némi vérfrissítést hozott, az évtized elején-közepén még a maszkulin amcsi férfiideál által szívből megvetett melegek, a rabigát teljesen még  le nem vetkőző feketék, valamint az USA tulajdonképpeni lábtörlőjének tekintett latin-amerikaiak közös sírva nevetése volt, amelyben szexuális vagy faji hovatartozástól függetlenül érezhette magát felhőtlenül bárki, aki a hétköznapi életben alárendelt szerepkörbe kényszerült. Ehhez illeszkedve az irányzat nem tiltott semmit, nem ítélkezett és nem is vagdalkozott – csupán a puszta, közönséges emberi örömök (szabadság, szex, tudatmódosítók) kitenyésztésére nyújtott alkalmat és helyszínt, ahol a születésszabályzó tabletta és az AIDS megjelenése közé húzott idővonalon mindenki bátran táncolhatott az olcsó kábítószerek, az empatikus környezet és a buja, féktelen testiség jegyében.

A diszkó demográfiai összetétele muzikális értelemben is megadta a műfaj soul, funk és latin zene által összecsavarozott gerincét, amihez már csak a szűnni nem akaró, megunhatatlan négynegyed kellett, és ki is alakult az elmúlt évtizedek példátlan muzikális forradalma, máig elrendelve a világi klubkultúra sorsát. A stílus ugyanis klasszikus korszakának hirtelen tünékenysége ellenére is olyan, rendkívül innovatív fogalmakkal gazdagította a pop szókincsét, amelyek a mai napig érvényesek: ekkor tört előre és foglalta el helyét a DJ személye (aki a félistennek tekintett gitárhősök helyett sokkal inkább tűnt a közönséggel egyenrangú tagnak – akkor még), jött létre a célirányos tánczene (ami elsőként vonta egy kalap alá a hangjegyeket és a ritmikus mozgást), illetve alakult ki az a mainstream berkekben ismert jelenség, amelyben ragyogó dívák énekelnek erotikusan/szenvedélyesen különböző producerek dinamikus gépi alapjaira. Mindez pedig egyértelműen rámutat az irányzat a mindennapi életben érzékelhető, a bolygó legeldugottabb pontjaiig is eljutó és némileg talán még a rockot is sarokba szorító összhatására – hisz gondoljunk csak arra, hogy míg egy normális koncerthez megfelelő szervezés és körülmények kellenek, addig néhány táncoló fiatalt és egy középgyenge lemezlovast majdnem minden nyomorult kelet-európai településen találhat az ember.

A diszkó széleskörű befolyása szépen összecseng döbbenetes korabeli népszerűségével: hiszen annak ellenére, hogy a fősodorban az egész őrület nem tartott tovább négy-öt évnél, a maga idejében olyan történelmi jelentőségű kereskedelmi mérföldkövek voltak a műfajhoz köthetők mint a 25 milliós eladott példányszámával a világ akkori legkelendőbb nagylemezeként slágerlisták élén trónoló Saturday Night Fever filmzenekorong, vagy Európában az eladási mutatóival még a Beatles-t is leköröző Boney M. A Bee Gees és a Saturday Night Fever ráadásul – noha kétségtelenül egy emészthetőbb formában tálalja az egész hajcihőt, mondjuk a David Mancuso-féle The Loft-, a Nicky Siano-féle The Gallery-bulik underground miliőéhez, vagy Larry Levan, Walter Gibbons és Tom Moulton remixeihez, produkcióihoz képest – ideális étvágygerjesztő lehet a színtér mélyebb rétegeibe való behatolásunkat megelőzően (aztán jöhetnek a SalSoul Recordsos meg Paradise Garage-os válogatások s a többi). Az említett filmzenelemez ugyanis a maga 17 számával kellően lefedi a stílus különböző módosulatait a kifehérített/gyarmatosított Bee Gees-verzión keresztül a jazzesebb, monumentálisabb vagy épp romantikusabb kompozíciókig és végig olyan hangvétellel dolgozik, amire egyáltalán nem csak szemlesütve szánthatjuk fel a táncparkettet. Hiszen a diszkó úgy hozta közös nevezőre a társadalom egymástól távol eső szegleteit, és úgy szolgált közönségességében is egy csillogó, elit luxuscikknek, ahogy tette azt a Coca-Cola Andy Warhol olvasatában: tökmindegy volt, hogy a hétvégén a hámból kirúgó acélipari munkást vagy a Studio 54-be fehér paripán bevonuló Bianca Jaggert néztük, mindketten ugyanazt a cukros, fekete löttyöt itták. E végzetes koktélnak pedig a biológiai kódjába volt ültetve az az általános igazság, hogy: ha szól a zsíros basszusmenet, metronómszerűen ver a négynegyed, és elfúj minket az ezerkarátos gyémántként ragyogó vonószenekar miközben androgün humanoidok sikoltoznak kiéhezett amazonok módjára, az legalább olyan makulátlan, társadalmi helyzettől és intelligenciaszinttől független örömökkel szolgál, amit más élethelyzetben – mondjuk - csak egy bontatlan, aranycsomagolású túró rudi látványa képes előidézni az emberben.

A DISZKÓ ÉS DROGOK KAPCSOLATÁRÓL ERRE ÍRTUNK.


A Saturday Night Fever talán egyetlen lényegesebb diszkó-elfajzással nem foglalkozott: ez pedig a műfaj értékrendjét a kibertérbe ültető, a modern gépzenét lényegében megteremtő eurodiszkó, amelynek legnevesebb képviselője minden bizonnyal a jelenleg ismét virágkorát élő Giorgio Moroder volt - ám akinek az árnyékában ott volt a francia Jean-Marc Cerrone is, aki digó kollégájával rokon módon törtetett a kontinens legbefolyásosabb stílusbeli producerének címére. És bár Cerrone elsőre nem sok újdonságot képes felmutatni vetélytársával szemben, nem kell sok idő ahhoz, hogy az ő érdemei is kidomborodjanak. 1977-es harmadik, Supernature című lemezén, amellett, hogy képes volt összhangba hozni a robotikus lüktetésű, tömegfogyasztásra szánt zenét a valamivel kalandosabb fordulatokkal, még egy laza koncepciót is sikerült kölcsönöznie az egésznek – azonban mégsem ez volt a mágus legnagyobb érdeme.

Hanem sokkal inkább az, hogy harmadik korongján precízen kidolgozott, a mesterséget a végletekig fokozó, tökélyközeli megszólalással maradéktalanul példázta egyrészt azt, hogy a produceri munka kellő szakértelem mellett az előadói kvalitásokkal is vetekedhet, másrészt pedig azt, hogy kevés olyan műfaj létezik, ami diszkónál mámorítóbb hatással van az érzékszervekre: Supernature-ön található dobbasszus kombináció mennyeien puha, mégis határozott lüktetése; az énektémák üstökösszerű szárnyalása; a vonósok ezüstös, brillírozó eleganciája és a gitárhangzás tökéletesen hártyavékony jellege ugyanis olyan fenséges perceket képes okozni, mintha nercbundával simogatnák az ember fülét. És a tény, hogy Cerrone – a többi stílusbeli producerrel egyetemben – közvetve (Lindstrøm, a nagylemezzel épp a napokban debütáló Todd Terje, stb.) vagy közvetlenül (épp most készített egy pöpec remixet a nagyon menő Haim legjobb dalához) nagyon is ott visszhangzik a jelen könnyűzenéjében, egyértelműen alátámasztja Moroder és a színtérszakértő Peter Shapiro véleményét is, miszerint teljesen mindegy, hogy technónak, house-nak, dance popnak, EBM-nek vagy EDM-nek nevezzük, a diszkó soha, de soha nem halt meg – csupán elrejtőzve, személyazonosságokkal zsonglőrködve tengeti életét száműzetése után harmincöt évvel is.

A klasszikus diszkó, mint nagyjából minden más, akkor romlott el, amikor jött a fehér ember és azt állította, hogy mindez az övé – a műfaj szélesebb közönség általi felfedezése és kereskedelmi kiszipolyozása akarva-akaratlanul is lezárt egy fejezetet a virágzó stílus addigi történetében. Bár nagyon sokáig úgy látszott, hogy a műfajt egyszerűen nem lehet megunni, a valóságban mégis sikerült, párévnyi túlexponáltság után pedig 1979 második felére úgy eltűnt a slágerlistákról, mintha soha nem is létezett volna. Persze ahogy láttuk, egyrészt mutációi (rögtön a mutáns diszkó, aztán italodisco, postdisco, nudisco és így tovább), másrészt producersztárjainak folytonos reciklálása is bizonyítja, korántsem szabad letegezni azt a (most csak igen érintőlegesen taglalt) korszakot, amelyben vajmi keveset számított, hogy milyen színű a bőröd vagy a nemi identitásod, és ami temérdek remek előadó és stúdiólemez alakjában rejt egy közel kimeríthetetlen, színültig teli aranybányát. Tessék felfedezni!

Judák Bence

Cerrone és a tökéletes Supernature:

a diszkó egyik első úttörő dj-je, David Mancuso válogatása a Loft legnagyobb slágereiből (az első kilenc szám a klasszik diszkókorszak):

és egy perfekt diszkószett a dj-királytól, Larry Levantól: