Volt, nincs, lesz – Zenei archívumok Magyarországon

2014.04.03. 15:45, rerecorder

archive_storage_(6498619601).jpg

Mint a hazai popzene körül szinte minden, úgy az archiválás, a felgyűlt kultúrkincs kutathatósága is kérdésekkel, homályzónákkal, hiányosságokkal teli terület. És úgy tűnik, hogy soha nem is lesz teljes szélesvásznú összkép – vagy stílusosabban: sztereóban szóló összhang – a műfajról, bár néhányan keményen dolgoznak azon, hogy ez megváltozzon. A 20. Recorder magazin Archív zene fókusztémájának nagycikke a magyar zenei archívumokról.

Mi is a kiindulópont? Hogy legalább tudjunk arról, hány magyar lemez jelent meg valaha? Ha ez megvan, akkor legyen mód meghallgatni mindet? Hogy a 21. században már nem tudományos érdeklődésre számot tartó kollekciókra, hanem katalogizált YouTube-ra van szükség?

Nos, nem tudjuk hány magyar lemez jelent meg valaha, és egyelőre nem tűnik úgy, hogy a meglepően sokrétű, zenéhez (is) köthető gyűjtemények, archívumok valaha is egyesítenék erőiket. Pedig az MTA Zenetudományi Intézete (ZTI) által (még pontosabban a 20-21. századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport által) tavaly novemberben megszervezett Hang-források című, a hangzó dokumentumok helyzetéről, megőrzéséről szóló kerekasztal-beszélgetésen a résztvevők (BMC, Hungaroton, Artisjus, MaNDA, OSZK Zeneműtár, Pécsi Hangtár, MTVA és az MTA ZTI) a közös stratégia kialakításának célját lényegében sikeresen megfogalmazták: legyen egy nagy magyar zenei hangarchívum.


A ROCKMÚZEUMOKRÓL, KÖZTE A NEMRÉG NYÍLT MAGYAR ROCKMÚZEUMRÓL ITT ÍRTUNK.

Vagy legalábbis jó lenne egy ilyen. De ennek megvalósítása már igencsak problematikus. Mindjárt ott a popzenét tekintve legnagyobb gyűjteménynek számító Hungaroton archívuma, amelyhez szerzői jogok, piaci tevékenység fűződik (a kiadó oldalán tételenként is megvásárolható a több tízezres címlista, közte korábban kiadatlan dalokkal). A Hungaroton archívuma amúgy eléggé megtépázott, nincsen metaadatosítva és csak különleges kéréssel kutatható.

Archive.jpgDe ne szaladjunk ennyire előre, sokan már annak is örülnének, ha legalább egy teljes és megbízható katalógus lenne a valaha megjelent hazai kiadványokról. Mondjuk a mikrobarázdás korszak kezdetétől (a gramofonlemezekről lesz szó mindjárt). A Hungarotonnak nincs ilyen a saját kiadványairól, amatőr gyűjtők rongyos füzetei tudnának mesélni ritka kislemezek kérdéses katalógusszámairól. Az internet korában, a közös tudás megosztásának alapelvét követve lehet meg az esély arra, hogy ez a diszkográfia egyszer megszülessen, ehhez azonban az kell, hogy a lelkesedés és az önzetlenség kellő mennyiségű emberben szólaljon meg (mondjuk nagyon erősen kérdéses, hogy például a kilencvenes évek követhetetlen mulatószene-kazettaáradatáról valakinek is vannak pontos feljegyzései). Egy Allmusic.hu-szerű oldal lenne a kiváló megoldás, az a létező weblap azonban egyelőre messze nem teljes és pontos (és vállalkozásként üzemel, így bizonyos adatokat érthető módon pénzért árul), mint ahogy a magyar nyelvű, zenei Wikipédia-bejegyzések is nevetségesen megbízhatatlanok – viszont a Discogs.com-on obskúrus magyar lemezek metaadatai egyre gyakrabban tűnnek fel.

Ha már megvan a katalógus, akkor jöhet a hangzóanyagok elérhetősége, „legalább hallani lehessen”. Na ez az, ami a mű megszületésétől 50, illetve a szerző halálától számított 70 év elmúltával lejáró jogokkal terhelten nagyon kérdéses és megvalósíthatatlannak tűnő célkitűzés. Pedig ott a Spotify és a Deezer, mondhatnánk naivan. Na igen, a digitális zenei piac is piac és valahol az is nagyon jogos kérdés, hogy valaki miért adná oda a jogilag hozzá tartozó felvételt ingyenes meghallgatásra, amikor érdeke szerint ezt pénzért kellene értékesítenie.

A zenei archívumok közé persze nemcsak a hangzóarchívumok, gyűjtemények tartoznak, sőt. Majdhogynem izgalmasabb terület a jellemzően papíralapú kollekciók helyzete. Alapvetően a könyvtárak foglalkoznak a zenei könyvek, folyóiratok gyűjtésével, az Országos Széchényi Könyvtárban kutatható is majd az összes ilyen jellegű kiadvány (az OSZK Hangtára, de az összes többi könyvtár hangtára is nagyon tisztességesen igyekszik tartani a lépést a zeneiparral, ám a teljesség a számtalan kis kiadó miatt persze elképzelhetetlen). A popkultúra sajátos magatartása szerint sem feltétlenül katalogizálásra született, bizony hiú ábránd lenne az összes fanzin, műsorfüzet és egyéb zenei kiadvány egyetlen helyen való megtalálása. Jó kiegészítő az Artpool Művészetkutató Központ, amely az elmúlt negyven év kortárs művészetét, így a popzenét is gyűjti és kutatja (alternatív zenei koncertfelvételek, Szőnyei Tamás zenei koncertplakát-gyűjteménye, fanzinok stb.), ám éppen 2014 márciusában tette közzé honlapján, hogy bizonytalan, megkapja-e a működéséhez szükséges minimális összeget ez évben is az eddigi fenntartó Emberi Erőforrások Minisztériumától (január óta nemhogy pénz, de állítólag válasz sem érkezett erre a kérdésre).

arcive awi-core-archive_hg.jpg


Szót kell ejtenünk a fotókról is. Ha van a magyar zenei dokumentumok világának átláthatatlan fejezete, akkor ez az. Bár ma már nevetségesnek tűnik a kérdés, hiszen minden koncerten több ezer fotó készül, mégis elég valószínű, hogy a jövőbeli szerkesztők ugyanúgy fognak szenvedni egy 2014-es fotó printméretű beszerzésével, mint a maiak mondjuk egy nyolcvanas évekbeli, nagyon népszerű zenekar eredeti fényképével. A fotó mindig ott van, gondoljuk ma, de ez egyáltalán nincs így. Sokkal gyorsabban kopnak a fotótárak, már a kétezres évek közepéről is nehéz a szemünk előtt elevenen megjelenő fénykép beszerzése (a digitális képtárolás sokkal több buktatóval jár még az elázó, leégő papírkép-gyűjteményeknél is). Ott van persze az MTI Fotó, amelynek a hatvanas évek óta gyűlő, pontos adat híján (és lekérdezési algoritmus hiánya miatt) többezresre becsült (2000-től teljesen digitális, korábbról papírképen tárolt, indexképen nézegethető és abból digitalizálható) popzenei fényképtára bárki számára kutatható, a felhasználás azonban természetesen díjköteles – és könnyen lehet, hogy nincs a gyűjteményükben a nyolcvanas évekbeli, nagyon népszerű zenekar egyetlen fotója sem (az amatőr, például saját Facebook-oldalon nyilvánossá tett kollekciók itt is üdítőek, lásd Kecskés Miklós rockfotóit).

org_MusicArchive_1.jpgA zenés mozgóképekről az mondható el, hogy minden bizonnyal nagyobb a kollektív amatőr filmes-videós anyag, mint a hivatalosan rögzített. A zenés játékfilmek, dokumetumfilmek egy része televízióban elcsíphető, netán megjelent dvd-n, egy részéről pedig inkább csak olvasni lehet. A YouTube, tetszik, nem tetszik, forradalmasította és közkinccsé tette a műfajt. Azért egy nagy nemzeti videoklipkollekció összegyűjtése nagyon érdekes vállalkozás lenne. Az MTVA Digitalizációs Műhelyének fennhatósága alá tartozó, 2006 óta létező Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA), a legnagyobb állami és kereskedelmi tévék és rádiók magyar gyártású anyagait gyűjti, és a NAVA-pontokon (főképp könyvtárakban) teszi megnézhetővé, hallgathatóvá. Itt nyilván a NAVA indulása óta készült zenés mozgóképeket kutathatjuk, az MTVA archívuma a televíziós és rádiós örökséget gondozza. Előbbi az M3 nevű retrócsatorna indulásával sok hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli zenés műsort ad le, de itt a rádió archívuma az izgalmasabb terület. A 800 ezer tételes (zenei, prózai) hanggyűjteményt 2007-ben kezdték el digitalizálni, kutatási kérelemmel bárki számára nyilvános, a metaadatok a helyszínen lekérhetők, de online majd csak akkor lesz nyilvános, ha a bedigitalizálás már elérte a kritikus mennyiséget (nagyjából a fele már megvalósult). A kollekcióban minden műfaj megtalálható, popzenei szempontból a legizgalmasabbak nyilván a rádióban rögzített hetvenes-nyolcvanas évekbeli koncert- és stúdiófelvételek (ezek megjelentetése jobbára jogi kérdés, egy négy cd-re való ritkaságkollekció mindenesetre már összeállt az archívumban).

A nagy olvasztótégelynek szánt MaNDA (Magyar Nemzeti Digitális Archívum – amelyhez még a Filmintézet is teljes egészében hozzátartozik) egyelőre nem tűnik úgy, hogy betölthetné az egyetlen, mindent tudó archívum szerepét, bár a Neumann-ház által életre hívott Gramofon Online megszerzésével az egyik legizgalmasabb és leginkább előremutató digitális archívum is ide tartozik. A Gramofon Online az 1906 és az 1960-as évek között kiadott gramofonlemezeket, azaz egy gyűjtők kivételével jórészt elfeledett hazai zenei világot, számos műfajt és stílust hozott kattintásnyi közelségbe, gyakorlatilag páratlan zenetörténeti kincs (a költözés óta 5000 trekk, korábban 5600 trekk) van itt összegyűjtve – de egyelőre a gramofonlemez-archívum sem teljes, sőt az évekig szépen gyarapodó, metaadatokkal mintaszerűen ellátott, szabadon kereshető és hallgatható oldal 2012 óta nem is frissült. 

A különböző zenei archívumok és magán- vagy alapítványi gyűjtemények még hosszan sorolhatók lennének. A popzenével érintőlegesen találkozók közül a BMC-ben működő Zenei Információs Központ főleg dzsesszt, komoly- és kortárszenét gyűjt, a 100 ezer tételes kollekció teljesen nyitott, online kereshető és ingyenesen kölcsönözhető. A ZTI pedig az egyik legfiatalabb, 2012 óta működő archívumként az ún. oral history, azaz popzenészekkel (Szörényi Levente, Kóbor János, Zorán stb.) készült mélyinterjúk segítségével igyekszik a könnyűzene felé nyitni (amúgy jelentős hagyatékokkal a folk, komoly- és kortárszene adja az eddigi alapkollekciót).

Látszik tehát, hogy aki akarja, az megtalálhatja a forrásokat, kutatásának, érdeklődési területének megfelelő zenei archívumokat, ám az is világos, hogy a teljességre törekvőknek még várniuk kell - és ami a nagyobb baj, hogy senki sem tudja, kire és meddig.

Dömötör Endre

https://recorder.blog.hu/2014/04/03/volt_nincs_lesz_zenei_archivumok_magyarorszagon
Volt, nincs, lesz – Zenei archívumok Magyarországon

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr855894180

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.