roddublin.jpg

A 2011-ben alakult Run Over Dogs tavaly adta ki figyelemreméltó bemutatkozó albumát, a Németh Jucival közös számukhoz egy remek klip készült, aztán a fiatal budapesti zenekar gondolt egy nagyot, és leszervezett magának egy európai turnét (itt kiderül, hogyan) idén február-márciusra, 25 nap alatt 14 fellépéssel 5 országban. A múlt hétvégén érkeztek haza a 7600 kilométeres túráról, amelynek élményeit és tapasztalatait Czeglédi Szabolcs énekes-gitáros foglalta össze a kedvünkért.

rod3.jpgMúlt szombaton, a turné utolsó, csehországi koncertje után egyből az jött szóba, ha most valaki idejönne, hogy itt vannak a dátumok, nyomjatok le még két hetet, vagy akár két hónapot, gondolkodás nélkül belevágnánk. Először jártunk ilyen hosszú turnén, úgyhogy eleinte csak elképzeléseink voltak az előttünk álló 25 napról, de tutira sokáig fogjuk még emlegetni. Tizennégy koncertet játszottunk öt országban, ebből hármat Londonban, de felléptünk Liverpoolban, Párizsban, Berlinben, Bernben, és Prágában is. Természetesen voltak neccesebb pillanatok, 4-5 nap kellett hozzá, hogy igazán átálljon a szervezetünk, addigra megfeszegettük a határokat, kiderült, hogy ki mit bír, és nyomtuk, ahogy a csövön kifért.

Az első pár napon tényleg csúcsra pörgettünk minden before és after partit, nem gondolkodtunk túlságosan előre. Az emlékezetes budapesti nyitóbuli után reggel egyből indultunk Ceske Budejovicébe, ahol délután egy rádióinterjúra voltunk hivatalosak, este pedig lenyomtuk az első külföldi koncertünket, majd egy-két üveg pálinkával kirántottuk a talajt cseh barátaink alól. A harmadik állomás Berlin volt, ahol koncert előtt rendesen be voltunk parázva. Fél óra volt a kezdésig, és csak egy részeg német nő tekergett a bárpulton. Három-négy gyors cigi, vissza a terembe, aztán leesett az állunk, mikor láttuk, hogy szépen, szorosan gyülekeznek az emberek a színpad előtt. Egyből felvettük a ritmust, éreztük, hogy elkaptuk a közönség grabancát, és egy órán keresztül nem is eresztettük őket, simán benne volt a turné top 3 koncertjében. A vacsinál beütött, amit több zenekartól hallottuk, hogy „figyu, király hely a nyugat, csak az a baj vele, hogy divatos vega kaját dobnak a zenekaroknak”, úgyhogy Berlinben mi is úsztunk a tofuban meg a mandulában, de annyi baj legyen, belénk fért. Az első, és talán az egyetlen igazi holtpont másnap délutánra ütötte ki a bagázst, muszáj volt egy olcsó hostelt találnunk.

rod2_1.jpgMásnap karneváloztunk egy csúnyát Kölnben, aztán begofriztunk Brüsszelben, ahol végre befogadtak minket, pihentünk egy nagyot, átkapcsoltuk az agyunkat, majd Párizstól már jöhetett bármi. Sokat aludtunk (és fagytuk össze) a rogyásig megpakolt kisbuszunkban, talán a legemlékezetesebb az volt, mikor 50 méterre az Eiffel-toronytól hajtottuk álomra a fejünket, miközben összegörnyedve az egyetlen birtokunkban lévő filmet, a Tapló Télapót néztük a kocsiban. Másnap egy kellemes pincehelyiségben játszottunk Párizs belvárosában, ahol 94 decibel volt a hangerőkorlát, úgyhogy nem volt sanszunk szétrombolni a színpadot. Cserébe hirtelen felindulásból 3 akkordra összemixeltünk egy francia nyelvű Manu Chao- és egy klasszik Edith Piaf-dalt, úgyhogy a koncert második felére senki nem tudott a helyén maradni, megindult a bugi és nagy haverság alakult ki a közönség és köztünk.

A turné egyetlen negatív koncertélménye az első londoni bulink volt. Fel voltunk készülve, hogy itt tényleg egy vagyunk a sok közül, 5 banda játszik egy este és fél órád van a színpadon, de a The Islingtonban a hangmérnöktől a zenekarokon át a biztonsági őrig mindenki úgy tűnt, hogy a másik munkáját kívánja akadályozni. Nem sült el túl jól az este, meg is rogyott kicsit a társaság, és aznap a hostel sem hozott megnyugvást. A Harrow Road 639. alatt rajtunk kívül minden lakó állandó volt, csakúgy, mint a herkás tű a mosdóban, a balhék a földszinti "kávézóban”, meg a frissen húzott véres lepedő. Székekkel kipeckeltük az ajtót, aztán bíztunk benne, hogy reggel felébredünk.

A szintén londoni The Dublin Castle volt a következő állomás, ahol régen az Arctic Monkeys, a Blur, vagy a Killers is fellépett, plusz állítólag ez volt Amy Winehouse kedvenc londoni klubja, nem egyszer állt be jókedvében sört csapolni a szomjas angoloknak. Mi voltunk a headliner zenekar aznap este, és a srácokkal mindent egybevetve valamiért ezt a koncertet szavaztuk meg a turné legjobbjának. A közönséget nagyon elkaptuk, a többi zenekar imádnivaló volt, a hangmérnök pedig kijött utánunk és azt mondta, örül, hogy együtt dolgozhattunk, hónapok óta nem látott ilyen fasza bandát a klubban, úgyhogy keressük, ha legközelebb Londonban járunk. Előkerült a szilvásüveg, dumálgattunk, Emil (a hangmérnök) pedig azt mondta, ő élt Svájcban és ez az ital pont olyan, mint az "Eau de vie", aztán az ötödik korty után kiürült a tekintete és szerencsére még a fal előtt el tudtam kapni. Kár lett volna a fickóért, remélem épségben hazaért.

rod1.jpgMásnap a The Water Rats-ben zenéltünk, iszonyúan rá voltunk pördülve a helyre, úgyhogy odatettük magunkat, a koncert után pedig sok új emberrel ismerkedtünk meg. 1962-ben itt adta első nagy-britanniai koncertjét Bob Dylan, de az oasis-es Gallegher-tesókat a mai napig el lehet a pultnál csípni (na nem együtt). A következő állomás Liverpool volt, ahol annak ellenére, hogy ijesztően kevesen voltak, nagyon otthonosan éreztük magunkat. A tulaj, Frank remegve nyitott ajtót és közölte, hogy bocs, elfelejtette mi a helyzet, mert ő a hét elejére csak ritkán szervez bulikat, aztán egy korty Unicumtól kisimult a megrágott arca, megérezte az este ízét és mosolyogva beinvitált minket: "Alright…so come in motherfuckers!”. Bent láttunk '94-es Oasis-, meg '95-ös Radiohead-plakátokkal, amik bizonyították, hogy a 90-es években elég menő helynek számított a Lomax. Érdekes hétfő este volt, az egész klubban szinte csak zenészek voltak, rögtön egy jammeléssel kezdtünk. Később ellepték a dealerek a klubot, mélyen a gatyájukba túrtak és rituálészerűen a klub egyik feléből a másikba hajigálták a fehér kis pakkjaikat, a junkie-k pedig mindent beleadva vetődtek utánuk, aztán valami ordenáré bulit csaptak a budiban. A koncert után a hangmérnök azt mondta, ha legközelebb Liverpoolban járunk, egy nappal hamarabb menjünk, mert fel szeretne velünk venni egy kislemezt a stúdiójában, plusz összebarátkoztunk olyan zenészekkel, akiket igyekezni fogunk elhozni Budapestre.

Az utolsó angliai, a chelmsfordi koncert után megint kompra szálltunk és kb 1000 kilométert zúztunk le egyben. Délután már Bernben voltunk, ahol a Rössli nevű, 40 fiatal által üzemeltetett hely 5. születésnapi fesztiválján játszottunk. Röviden: felfoghatatlan őrület, nincsenek szavak arra, ami ott volt, tökéletes helyszín. Bern után volt még egy koncertünk Svájcban, majd egy kis pihenő után még visszatértünk Csehországba.

Az összes koncertet egy nap is kevés lenne elmesélni, nagyon büszkék vagyunk, hogy sikerült összehozni ezt a koncertsorozatot. Sok melóval járt, de rögtön függővé váltunk, úgyhogy nyárra tervbe van véve a következő túra szervezése. Sok fontos kapcsolatot építettünk, pöpec klubokban léptünk fel, de azért be kell, hogy valljuk, elfáradtunk kicsit, hiszen a körülmények nem mindig voltak a legoptimálisabbak, de bármivel is jár, szeretünk így élni. Kiterveltük, megcsináltuk, és legközelebb egy arasszal fentebb tesszük a mércét.

A turnét kendőzetlen videoblogon is dokumentálta a zenekar, amely hamarosan az új klipet forgat, a következő megjelenését, egy EP-t pedig nyárra tervezi.

Címkék: run over dogs
https://recorder.blog.hu/2014/03/25/kutyafuttaban_europaban_a_run_over_dogs_turnebeszamoloja
Kutyafuttában Európában - a Run Over Dogs turnébeszámolója

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr705878468

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása