Ha letelepedhetnék, letelepednék – A Pavement első két klasszikus albuma

2014.03.09. 15:41, rerecorder

pavement3.jpg

A Pavement az Isten háta mögötti kaliforniai Stocktonból egy közepesen tehetséges gimnáziumi zenekar hangzásával tömörítette karrierjébe a kilencvenes évtized szellemiségét úgy, hogy az igazi siker mindig két lépéssel előtte járt – számára azonban pontosan elég volt ez a tisztes távolság ahhoz, hogy nagyobb külső befolyás nélkül készítsen el korának legjobb indierock lemezeiből néhányat. Közülük kettő ma már kanonizált remekmű, ez pedig az 1992-es Slanted & Enchanted és az 1994-es Crooked Rain, Crooked Rain erényeit tekintve egyáltalán nem meglepő.  


Pavement+001.jpgA Pavement karrierjével kapcsolatban az egyik legkülönösebb tény az, hogy működése alatt a tagok az Egyesült Államok lényegében teljesen különböző pontjain éltek; a másik pedig az, hogy a zenekar mindvégig teljes erőből törekedett arra, hogy leginkább ne törekedjen semmire. A kaliforniai ötös ugyanis egy tipikusan olyan formáció volt, amelynek a körülményei és képességei elegek lettek volna egy osztály-/kasztváltásra, ám amely minden szembejövő lehetőséget elbaltázott, az ütőkártyáit az elképzelhető legszerencsétlenebb módon játszotta ki és általánosságban véve egy olyan replacements-i szertelenséggel kezelte azokat a dolgokat (videoklipek, fellépések, sajtó), amelyek anyagilag, illetve népszerűség szempontjából előnyére válhattak volna. Éppen ezért is tartják a produkciót a lustaság megtestesítőjének, a nihil és a nagybetűs unalom koszorús költőjének (a korabeli szlenggel slacker, azaz henye generáció üzeneteket sem közvetítő „szócsövének”). A tagok a megakiadókkal való flörtölés helyett inkább befüvezve zenéltek tovább a garázsban, és a nagy motiválatlanságában még az olyan muzikális összetevőknek is elfelejtettek lecsiszolt, egészséges formát adni, mint a refrén, a tempó vagy épp a dalszerkezet. 

Pavement+002.jpgA valóságban azonban a zenekar korántsem volt olyan cselekvésképtelen, mint amilyennek mutatta magát: a tagok a közhiedelemmel ellentétben tudtak és akartak is zenélni, kötelezettségeiket pedig komoly erőbedobással végezték, sőt, számkivetett sorsukat is a következmények tudatában választották maguknak. Mert bár azt nem állíthatjuk, hogy a Pavement szándékosan kerülte el a közönségsikert, azonban nyilvánvalóan nem küzdött minden áron azért, hogy bejusson a Billboard első húsz helyezettje közé, és az sem igazán érdekelte, hogy a fesztiválok plakátjain nem az ő nevét írják a legnagyobb betűvel. Mindez pedig egy logikus, racionális gondolatmenet eredménye volt. A srácok ugyanis látták, hogy mi lett a 80-as évek független együtteseinek világhódító álmaival; és azzal is tisztában voltak, hogy ha egy szórakoztatóipari behemót injekciózza beléjük dollárok százezreit, attól még a zene nem lesz feltétlenül jobb – ennek megfelelően pedig nagyon is ügyeltek arra, hogy még véletlen se feszegessék azokat a kereteket, amelyeken belül saját igényeiknek megfelelve elszórakozhattak. És lehet, hogy anyagi szempontból nem ez volt a legelőnyösebb döntés, viszont így jelentősen csökkent a csalódás esélye, és a dolog sosem öltött kezelhetetlen méreteket. Ráadásul (és ez talán mindennél fontosabb) így kialakulhatott az a roppant fesztelen, szabadszellemű hozzáállás, amely nélkül a Pavement zenéje talán sosem lehetett volna az, amit ma a Pavement zenéjeként ismerünk.

Pavement+59400491.jpgMivel a kvintett mítoszának egyik legállhatatosabb eleme önnön sajnálatosan szűk rajongói bázisa, nem árt tisztázni a tényeket: a formációnak már a maga idejében is igenis volt egy szilárd kultuszköre, amit egyrészt korai EP-inek országhatárokon és kontinenseken átívelő hírneve (az eredetileg amerikai és brit terjesztésre szánt Slay Tracks 1933-1969 minilemezt Malkmus egyszer Ausztriában is megtalálta), másrészt pedig a kritika majdhogynem állandó támogatása (rendszeres szereplések a nagy évösszegző Pazz & Jop lista élbolyában) is bizonyított. És bár a bíztató előjelek már az első anyagok alapján is kiszimatolhatóak voltak, a kvintett 1992-es debütalbumának sikerült csak igazán fokozni az izgalmakat. A Slanted & Enchanted című bemutatkozásból ugyanis ömlött a fakó napsütésben, olcsó erősítőzajban és elcseszett külvárosi vágyakban hemzsegő altrock; ami a Fall anarchista posztpunkját és az előző évtized indie-zenéjét vonta egy torz és szedett-vedett tető alá, végig azt a benyomást keltetve, hogy a produkciót foglalkoztatja legkevésbé az, ami a lemezen történik.

pavement-slanted-enchanted-608x597.jpgHamiskásan el-elbicsakló, máskor hősies torokhangba csapó vokálok; minimális ritmusérzékkel is mesterien reprodukálható ütemek és már-már szándékosan elrajzolt popdalok adják ugyanis a gerincét és egyben legfőbb csáberejét is a korongnak, ami a Mission Of Burmához vagy a Wipers-hez hasonlóan azt illusztrálta, hogy piacképesség nélkül is torkán lehet ragadni egy korszakot – elődeivel ellentétben azonban a Pavement borzasztó hétköznapisággal, a virtuozitás és a megalománia majdhogynem teljes hiányával szemléltette ezt. Hiszen a csapat mindvégig önmagát, vagyis a kócos frizurájú, idétlen farmert hordó és tanácstalanságtól üres tekintetű külvárosi srácokat mutatta, akiknek nagyon arról sincs fogalma, mit fognak csinálni fél óra múlva, nemhogy arról, hogyan lehetnének a társadalom rendes, betagozódott polgárai. A Slanted pedig egyszer slágeres, máskor csapongó dalaival, közönséges lo-fi hangzásával és őszinte, gyámoltalan pózmentességével a kaliforniai flasztereken kívül is átélhetővé tette ezt az enerváltságot egy olyan lemezzel, ami bár fizikailag aligha, szellemében viszont majdnem minden amerikai tini hálószobájában ott kísértett a 90-es évek során – és ami az új évezredben talán még nagyobb vehemenciával folytatja passzív hadjáratát a világi fiatalok között.


A WIPERS TÖRTÉNETÉT IS MEGÍRTUK, MEG BIZONY.


PavementNYT.jpgA bemutatkozás zeitgeistet megzabolázó erejének hatására az ötös is átalakuláson ment keresztül: a Pavemnetből ugyanis kiszállt a többieknél jó 10-15 évvel idősebb dobos Gary Young, hogy átadja a helyét Steve Westnek és vele együtt a klasszikusnak tekinthető, a banda utolsó rúgásaiig kitartó felállásnak (a többiek: Stephen Malkmus énekes-gitáros-frontember-fő dalszerző, Scott Kannberg gitáros-vokalista, Mark Ibold basszusgitáros, Bob Nastanovich ütős-vokalista). Akkoriban a Pavement már egy elismert zenekar volt (John Peel és Thurston Moore is felfigyelt rá), és általánosságban is egy friss produkcióra jellemző érdeklődés, illetve nyomás vette körül a tagokat – és bár tény, hogy a Soundgarden vagy a Smashing Pumpkins nyilván nagyobb koncerttermeket töltött meg akkoriban, saját lagymatag kifejezésmódjához képest a társaság is összeszedett magának egy népes és lojális közönséget.


A PAVEMENT GÚNYOLÓDOTT A SMASHING PUMPKINS-ZAL, AMI MEG SZEREPEL 90S DEPISROCK-ÖSSZEÁLLÍTÁSUNKBAN.


pavement crooked.jpgFurcsa módon erre a periódusra tehető a formáció történetének talán egyetlen piacképes(ebb) fázisa, és noha a Crooked Rain, Crooked Rain című ’94-es második lemezét korántsem a népszerűség-hajhászás keltette életre, mégis ez lett az együttes legkönnyebben fogyasztható albuma – ami a hozzávalók alapján érthető is.  Az anyagon ugyanis koszlott, rozoga slackerszámok helyett kerekre gyúrt, a maga ütött-kopott fényében is ragyogó dalköltemények sorakoznak az americana, a country és mondjuk a dadrock tengelyén egyensúlyozva, és bár akkoriban nem ez volt a legbiztonságosabb terület egy alternatív zenekar számára, a Pavement mégis precízen grammozta ki a mérleget saját nemzeti öntudata és a hétköznapiságában semmittevő függetlenzene között. A CR, CR pedig ehhez illően lett egy újabb pompás emlékműve a kor mainstream médiától távol eső, az egy kaptafára készült kertvárosi házakban és lakókocsiparkokban azonban nagyon is érzékelhető kispolgáriságának, amit a csapat úgy ültetett át az USA-beli rockhagyományba, hogy közben bebizonyította, hogy a kokónál jobb a marihuána, hogy a Mötley Crüe-nél emberközelibb a Sebadoh és hogy egyáltalán nem kell egy amerikai zászló előtt mutogatnod a segged ahhoz, hogy pár elbénázott lo-fi szerzeményben koncentráld össze milliók érzelmeit. És annak ellenére, hogy az utókorban nagy vita folyt (és folyik) az együttes első és a második műve közötti minőségi hierarchiáról (vagyis arról, hogy vajon a Slanted csapzott huligán hangvétele vagy a Crooked letisztult tradrock gondolatvilága testesíti meg lehengerlőbben az amerikai középosztály sivárságát), valójában nincs értelme ilyen hülyeségekkel foglalkozni: hiszen egyértelmű, hogy mindkét lemez úgy kurva jó, ahogy van.

Pavement.jpgKár lenne teljesen figyelmen kívül hagyni a Pavement későbbi munkásságát, azonban a formáció poszt-1994-es albumai (kétségtelenül magas színvonaluk ellenére) már nem számítanak akkora mérföldköveknek, részben a vagy a szétszaggatott-szétdrogozott (Wowee Zowee) vagy pedig a némileg áramvonalasabb és modernebb hangzású rock (Brighten The Corners, Terror Twilight) felé történő tendálásuk miatt. A későbbiekben ráadásul a társaság belső viszonyai is romlásnak indultak: leginkább Malkmus volt az, akinek másfele húzott a szíve, a fő dalszerző és vokalista teljes erőbedobása nélkül pedig nem sok értelme volt folytatni, így a kvintett még az ezredforduló előtt feloszlott – illő búcsút nyújtva ezzel a 90-es éveknek. A formáció azóta csupán egy 2010-es világkörüli turné ereéig állt újra össze, és mivel Malkmus jelenleg, úgy tűnik, jól elvan a Jicks-szel, a közeljövőben nem valószínű egy újabb reunió, de ez nem is feltétlen probléma. A Pavement ugyanis azon szerencsés zenekarok közé tartozik, amelyeknek volt lehetőségük kiteljesedni és még azelőtt megszűntek, hogy igazán lejtmenetbe kapcsoltak volna. Így ma is könnyedén élvezhetjük a csapat ritkaságokban és fiókból előkerült szerzeményekben kicsit sem szegény teljes életművét – melynek legédesebb gyümölcsei kétségtelenül az első két nagylemezben öltöttek formát.

Judák Bence


hogy melyik a jobb lemez arról döntsön ki-ki maga, itt a Slanted teljes egészében:


itt meg a Crooked Rain


és egy 1992-es koncert teljes egészében:


a Here klipje az első lemezről, a videót Thurston Moore rendezte:


a Cut Your Hair klipje már a második lemezről: 


a Gold Soundz videója szintén onnan:


és felülmúlhatatlanul hipnotikus Range Life

https://recorder.blog.hu/2014/03/09/ha_letelepedhetnek_letelepednek_a_pavement_elso_ket_klasszikus_albuma
Ha letelepedhetnék, letelepednék – A Pavement első két klasszikus albuma

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr955851154

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.