klf1.jpg

Vaktöltényeket lőtt a zeneipar orcájába, korának egyik legsikeresebb együttese lett és nyilvánvalóan eltüzelt nem kevesebb, mint egymillió fontot – a KLF érdemei megszámlálhatatlanok, manapság azonban mégsem beszél senki a zseniális duóról. Pedig Bill Drummond és Jimmy Cauty közös formációjának (formációinak) története a könnyűzene egyik legjobb címlapsztorija, amelynek szereplői saját kedvük szerint játszadoztak a sajtó, a hatalom és saját józan eszük kárára – miközben még pénzt is kaptak érte.


121106-klf.jpgSemmi sem mutatja jobban a KLF a poptörténet elmúlt évtizedeiben egyedülálló helyzetét, mint hogy a duó munkásságában talán a zene a leginkább elhanyagolható – persze koránt sem lebecsülendő – tényező. Nyilván tévedés lenne azt állítani, hogy a páros anyagai jelentéktelenek lennének, azonban a KLF egyéb területeken kifejtett tevékenységének tükrében a (The Justified Ancients Of Mu Mu és The Timelords nevek alatt is megjelentetett) kiadványok inkább csak a kiindulópontot és az apropót jelentik. Mert bár Drummondék a könnyűzene méhében fogantak, benne bontakoztak ki és abból merítették az inspirációt; hamar annak bürokratikus, merev rendszere ellen fordultak és törekedtek nagy erőkkel a felforgatására. Így még akkor is mániákus vigyorral, döbbent arccal merenghetünk el azon, hogyan próbálta kihúzni a talajt a lemezipar lába alól két vakmerően buggyant brit faszi (miközben Forintban számolva százmilliós összegeket kaszált), ha egyetlen árva hangot sem hallottunk az együttes különböző alteregóinak zenei erőfeszítéseiből.

drummond the man.jpgA KLF-et ("Két Lüke Faszi", valaki?), illetve annak elő- és utóprojektjeinek kivitelezését két embernek köszönhetjük. Közülük Bill Drummond a liverpooli Zoo Records fejeseként a város két nagy posztpunk reménységének (Echo & The Bunnymen, Teardrop Explodes) volt pártfogója és menedzsere, ami mellett előadóként (szólóban és a Big In Japan tagjaként is), plusz a Warner A&R-osaként is első kézből ismerhette meg a lemezipar minden egyes bugyrát. Drummond még nagykiadói tevékenysége alatt ismerkedett meg azzal a Jimmy Cauty-val, akinek Brilliant nevű zenekarát ő maga szerződtette a WEA-hez, és akivel végül egy olyan erős kölcsönhatásba lépett, ami a páratlan kiadványok és a fergeteges cselekedetek jegyében bontakozott ki nagyjából 1987 és 1995 között. A két férfi különösen szoros szimbiózisban tevékenykedett: egyenlő részt vettek ki a munkából, a döntéseket is közös megegyezéssel hozták – de még ezeknél fontosabb, hogy mindkettejükben volt egy őrült vakmerőség ahhoz, hogy minden további nélkül vigyenek véghez néhány botrányosan szórakoztató megmozdulást az ambientzenétől egészen a pénzkötegek elégetéséig.

The_JAMS-_Who_Killed_The_JAMS-_(rear).jpgDrummond és Cauty nem csak egymásban éreztek rá egy különös harmóniára, de a pop apró változásait is kivételes érzékenységgel aknázták ki. A produkció ennek köszönhetően már együttműködése első szakaszában képes volt felhívni magára a figyelmet. A ’87-ben még a The Justified Ancients Of Mu Mu álarc mögé rejtőző duó a hangmintázás/plagizálás egy olyan érzékeny pontjára tapintott rá, ami az már az ABBA ügyvédeit is kellemetlenül érintette – a JAMs által elkészített, 1987 (What The Fuck Is Going On) című album The Queen And I című dala ugyanis egy elég hosszú részletett tartalmazott Björn Ulvaceus-ék egy dalából ahhoz, hogy azt a bíróság már jogsértőnek minősítse, ennek következtében pedig a már forgalomba került példányokat meg kellett semmisíteni. Persze erre a tagok szerencsére olyan módon reagáltak, ami egyrészt világossá tette, mit gondolnak az ipar rugalmatlanságáról; másrészt megmutatta, miért a KLF az egyik legjobb dolog a világon: a duó az arany mesterlemezt – miután elutaztak Svédországba és hiába próbáltak kapcsolatba lépni az ABBÁ-val – egy svéd prostinak ajándékozta, a korongok egy részét nyilvánosan felgyújtotta (ez látható a második lemez, az 1988-as Who Killed The JAMs? hátsó borítóján - fent), a maradékot pedig az Északi-tengerbe hajigálta hazafelé menet (aztán a visszavont lemezekből találtak ötöt egy üzletben, megvették azokat és a Face magazinban egy hirdetésben árulták darabját 1000 fontért, mint a lemez utolsó öt példányát).

chill-out.jpgA csapat tehát nem volt híján a javarészt káoszt, felfordulást és indokolatlanságot kultiváló ötleteknek, amelyek elburjánzását csak tovább segítette, hogy a kezdeti lépései után végre megütötte a főnyereményt. Az immár The Timelords-ként elkészített Doctorin’ The Tardis című kislemez ugyanis egészen (váratlan módon) a brit toplista első helyéig kapaszkodott, az egyik legnépszerűbb formációvá varázsolva a Drummond-Cauty koprodukciót, aminek konyhájára ömlő temérdek pénz és elismerés pont elég volt ahhoz, hogy már semmi se szabjon határt a furcsa megnyilvánulásoknak. Már eleve az is vicces volt, Cauty-ék ezután kiadtak egy kézikönyvet, amely lépésről-lépésre szedte össze egy #1 sláger elkészítésének fázisait (ez volt a The Manual, amit először az Edelweiss nevű alpesipop zenekar alkalmazott sikerrel, de állítólag a Klaxons is erre építette befutását). Még inkább fenséges gondolkodásmódra vallott az, ahogy a sajtóból űzött bődületes gúnyt a két felbujtó.


A MANUALT A LEGJOBB, ZENÉSZEK ÁLTAL ÍRT KÖNYVEK KÖZÖTT EMLÍTETTÜK.

A népszerűséggel együtt járó nagy nyomás ellenére is homályba burkolózó zenekar ugyanis végre lehetőséget nyújtott az újságíróknak a személyes találkozásra. A duó kibérelt egy repülőgépet és egy kompot, amivel a külön erre a célra meghívott zsurnalisztákat a Skóciához tartozó aprócska Jura szigetére szállíttatta, ahol a kamuhatárőr (aki persze az egyenruhás Drummond volt) által az írók útlevelébe pecsételt piramis + boombox logóval jó előre jelezte, hogy itt valami szokatlan fog történni. És így is lett: a riportereknek köpenybe burkolózva, libasorban kellett haladniuk a palást mellett egy méretes agyart is viselő KLF tagok után, hogy egy halandzsanyelven előadott törzsi rituálé keretében egy hatalmas, emberszerű tákolmány (az ún. Wicker man) elégetésével biztosítsák, hogy a vendégeknek bőven legyen miről cikkezniük a nem mindennapi cirkusszal egybekötött sajtótájékoztató után.

rites of mu.jpg

the-white-room-4fcc0e5a3adac.jpgEkkorra a csapat már új névvel, új stílusban is nyomult: a JAMs és a Timelords hiphop közeli miliőjét követően The KLF-ként már egyenesen az acid house hullámot célozta meg a páros, ami ismét kitűnő intuícióit támasztotta alá – hiszen a 80-as évek végén a brit szigeteken beállt a nagy rave őrület, így minden az illegális partikról, a kábítószerekről és az új keletű elektronikus színtérről szólt. Erre a periódusra tehető a kettős legjobban jegyzett két stúdióalbuma is, amelyek időrendi sorrendben haladva leginkább egy visszafele lejátszott ecstasybuli érzetét keltik. Az 1990-es Chill Out a címéhez igazodva nyugodt, ambientes arculatot mutat, ami a kor meglehetősen energikus muzsikájával szemben inkább a poszt-drogos kábulatban töltött másnap zakkant, kótyagos megtestesüléseként működik (fent a birkás borító, amúgy meg minden idők egyik legjobb albuma – a szerk., DE). Vele szemben az egy esztendővel későbbi The White Room azonban maga az önkívületben ténfergő, vad éjszaka a néhol böhömnagy, odvas, barlangméretű ütemek; a stadionokba való hangulat és a túlcsorduló eufória által körülölelve.  És bár az albumpár talán öregedett annyit ahhoz, hogy mára már ne lehessen eredeti zamatában élvezni, akkoriban nagyon is sokak számára volt kecsegtető: a produkció vonata ugyanis tovább dübörgött, a tagok sikert sikerre halmoztak, kreálmányuk pedig az időszak egyik legjövedelmezőbb brit együttese lett.


A RECORDER ÁLTAL ÖSSZEÁLLÍTOTT '1991 LEGJOBB ALBUMAI' LISTÁRA SIMÁN RÁKERÜLT A WHITE ROOM.


klf-gal-infamous.jpgMindez pedig amekkora előnyökkel járt, legalább akkora terheket vont maga után. A kezelhetetlen hírnévvel eleve nehéz megbirkózni, és a folyamatos titkolózás/bujkálás pedig megviselte a kettős mentális állapotát, illetve magánéletét, nem beszélve arról a rengeteg pénzről, időről és munkáról, amit a különböző – művészeti értékekkel is bíró – gerillaakciók megszervezésére és lebonyolítására fordított. A duó idegőrlő helyzetét pedig mi sem mutatja jobban a KLF utolsó grandiózus húzásánál, vagyis az 1992-es BRIT Awards-on való fellépésnél. Mivel a tagok tudták, hogy nem akarják folytatni az óriási rivaldafénnyel járó megpróbáltatásokat (illetve, hogy a mitikus/legendás státuszhoz a csúcson kell meghalni), illő alkalomnak gondolták a ceremónián való fellépést arra, hogy elegánsan távozzanak a zenebizniszből. Az eleinte még elefánton történő bevonulást, illetve Drummond kezének a műsor közben történő levágását (ezek azért tényleg szépen mutatják, hogy a vége felé milyen súlyosságba hajlott a humor) is fontolóra vevő formáció ugyanis végül egy nem kevésbé provokatív alternatívával állt elő: a 3AM Eternal című szerzemény előadása után vastag szivart rágcsáló; „Ávós dzsekit” és géppisztolyt viselő Drummond, Cauty és a nevéhez pontosan illő grindcore-t játszó Extreme Noise Terror együttes társaságában egy egész tárat eresztett bele a lemezipari gurukból és fejesekből álló közönség soraiba, és bár a fegyverben csupán vaktöltények voltak, az üzenet így is egyértelmű volt. De ha valakinek a performansz alatt nem is esett le a tantusz, utána biztos - hisz’ az afterpartin az a birkatetem hevert, amit a két zenész eredetileg az előadás közben szeretett volna szanaszét cincálva a közönségbe vetni.

klf-003.jpgA popgyárral történő szakításnak azonban még két fontos mozzanata hátra maradt. Az egyik a csapat katalógusának kiradírozása, a másik pedig az ipar mocskos pénzétől való megszabadulás volt – ez utóbbira pedig már rutinszerűen sajátos módszert választottak. Egy szimbolikus összeget - egymillió fontot – ugyanis a társaság (már a K Foundation név mögé rejtőzve) bankjegyenként egy falhoz szögezett, a művészeti alkotást pedig az anyagköltség feléért, tehát ötszázezerért árulta. Kereslet hiányában azonban a páros 1995-ben ismét Jura szigetére vonult, ahol egy kunyhó kandallójának tüzében elégették a tetemes mennyiségű tőkét, amit eladásaikkal megszereztek, (elméletileg) végleg levakarva magukról mindazt a szennyet, amit a korrupt és bűnös popbiznisz rájuk kent. Ezt követően a KLF-nek hivatalosan is vége szakadt, a tagok megfogadták, hogy soha többet nem zenélnek együtt, és egy gépkocsira írt szerződésben azt is kikötötték, hogy 23 éven keresztül egy szót sem fognak beszélni a szigeten történtekről – a fogadalmakat pedig (miután az autót lelökték egy szakadékba) hellyel-közzel sikerült is betartaniuk.


ÁTTEKINTŐ KIS POP-MŰVTÖRINKBEN IS NAGY BEKEZDÉST SZENTELTÜNK A KLF MŰVÉSZETI AKCIÓINAK.


A fentiekben a KLF számos egyéb aspektusáról az egyszerűség kedvéért nem esett szó. A formáció kiadványainak részletes elemzése ugyanúgy mellőzésre került, mint a tevékenységére igencsak jelentős hatást gyakorló Illuminatus! könyvtrilógia és a diszkordianizmus zűrzavart, randomitást és pénzellenességet éltető  eszméinek említése. De persze ennyiből is látszik, hogy a Bill Drummond és Jimmy Cauty pályája egyedülálló a rock & roll története során: soha azelőtt nem öltöttek testet ekkora gesztusok, soha nem volt lehetősége ennyire kibontakozni két őrült vizionáriusnak, és soha senki nem tudott ennyi borsot törni az önimádó, gépszerű zeneipar orra alá; a szélesebb társadalmat is kritizálva ezzel. A gospel énekekkel és védjegyszerű house zongorafutamokkal átitatott, tomboló rave dalokat és a csodaszámba menő nyilvános szerepléseket figyelembe véve pedig végre azt érezhette az ember, hogy KLF kezében a rengeteg lóvé tényleg jó helyre került – még akkor is, ha néhány évvel később az egész egy kandallóban végezte.

Judák Bence


az első Justified Ancients Of Mu Mu-kislemez, a Beatles-t hangmintázó All You Need Is Love:


a Timelords-sikerszám, a Doctorin' The Tardis:


a felülmúlhatatlan Chill Out album teljes egészében:


a White Albumot megelőző, meghatározó stadion house-trilógia, a számtalanszor újravett és remixelt 3AM Eternal, Last Train To Transcendal és What Time Is Love dalhármasa:


a Tammy Wynette-tel közös Justified And Ancient:


az általunk is meginterjúvolt Glenn Hughes-zel felvett What Time Is Love-változat:


a White Room nagylemez teljes egészében:


az 55 perces film a pénzégetés unalmas mivoltáról:


és a soha be nem fejezett White Room című KLF-film 48 perces részlete:

https://recorder.blog.hu/2014/03/01/egjenek_a_rohadekok_the_klf_zsenialis_tortenete
Égjenek a rohadékok! – The KLF zseniális története

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr95838476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása