A Factory kiadó története (2. rész) – A Haçienda és az acid house hullám

2014.02.23. 11:01, rerecorder

fac the_hacienda.jpg

Honnan ismered meg a Haçienda dolgozóit az utcán? Onnan, hogy mindegyikük kezében egy rekesz sör van, amit épp a munkahelyükről loptak el”. Ezekkel a sorokkal viccelődött Peter Hook, aki a New Order (és korábban a Joy Division) basszistájaként és társtulajdonosként premier plánból láthatta, hogyan történtek meg ehhez hasonló esetek a Haçienda klub korai éveiben, amikor a hely még nem volt a világ bulikultúrájának origója. Később ugyanis az lett, egy újabb, végső fejezetet nyújtva a Factory Records történetében, amelyben ugyanakkora szerep jutott a Happy Mondays-nek, mint egy pasinak, akit Geraldnak hívtak.  


A FACTORY RECORDS TÖRTÉNETÉNEK ELSŐ RÉSZE ITT OLVASHATÓ.

fac pictureHacienda.jpgA nyolcvanas évek elején a Factory már korántsem volt ismeretlen a könnyűzenei színtéren, jól megkülönböztethető hozzáállása és nagy elismerést kiharcoló zenekari istállója hatására ugyanis könnyedén csatlakozott a 70-es esztendők végére tehető függetlenzenei teremtéstörténet frontvonalához. Mi több: a kiadó legfőbb hadteste, vagyis a Joy Division még termelt annyi pénzforgalmat is, ami a másik két kiemelkedő posztpunk csapat, vagyis a Durutti Column és az A Certain Ratio kereskedelmi/kritikai sikereivel kiegészülve, ha nem is sziklaszilárd, de megbízható anyagi hátteret biztosított a vállalkozás számára, ami a következő esztendőkben tovább gyarapodott a végre révbe érő New Order sztárstátuszának köszönhetően. Azonban még a Sumner-Hook-Gilbert-Morris négyes befutása sem indokolta a cég legújabb terve, vagyis a FAC 51 sorszámmal ellátott The Haçienda nevezetű klub létrehozását – aminek már magzatkorában megvoltak a maga súlyos betegségei.

fac The-Haçienda_1.jpgA probléma abból adódott, hogy a kiadónál nagyon senki sem volt tisztában azzal, hogyan kell egy szórakozóhelyet működtetni. Ennek következtében pedig olyan, utólag egyszerűen ostobának nevezhető döntések egész sorozata került meghozatalra, ami garantálta a későbbi Manchester és egész Észak-Anglia elsőszámú klubjának éveken át tartó letaglózó sikertelenségét. A Factory négy fejese (Martin Hannett ugyanis teljesen elhatárolódott a hely ötletétől) eleve felvásárlás helyett mindössze bérelte a helyszínként kiszemelt épületet, így később többszázezer fontnyi beruházással (ami javarészt a Ben Kelly tervezte formabontó, többszintes belső tér arculatának kialakítására ment el) lényegében egy olyan ingatlan értékét emelték a többszörösére, ami nem is az ő tulajdonukban volt. Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy a beléptetés eleinte csakis tagsági rendszeren keresztül működött, valamint, hogy a klub a hét minden egyes napján nyitva volt, nem is lepődhetünk meg azon, hogy az idő nagy részében mindössze néhány ember lézengett rideg, kimért modernizmust árasztó falak között. Ez idő alatt a Haçienda egyfolytában nyelte a pénzt, amit javarészt ráadásul az a New Order biztosított, ami vagy nem volt, vagy nem akart tisztában lenni azzal, hova is folynak el azok az összegek, amiket a sikeres turnéival megkeresett.


A KLUB TÖRTÉNETÉT IS BEMUTATJA A NON-STOP PARTY ARCOK CÍMŰ FILM.


fac Happy-Mondays-Kevin-Cummins-Premium-Archive-Getty-Images-138074517_1.jpgA ’80-as évek közepe/vége felé aztán fordult a kocka. A vezetőség ugyanis rájött, hogy a nagyobb fellépési költséggel járó zenekarok helyett sokkal gazdaságosabb, ha DJ-k szolgáltatják a zenét; ráadásul pont akkoriban kezdett kibontakozni az az elektronikai színtér, ami ’87-’88 körül irgalmatlan méretű robbanást okozott a brit szigetcsoporton belül. Az adic house, valamint a körültekintő vendéglátóhelyi döntések mellett azonban a befutáshoz szükség volt még egy pármilliméter átmérőjű, körömnyi pirulára is, ami fogyasztóit hatalmas mennyiségű szeretettel, a manchesteri klubszínteret pedig fokozhatatlan pezsgéssel ruházta fel. Ez volt az ecstasy, ami végül berobbantotta a Haçienda óriási fordulatszámú motorját, és ami azonos rangra helyezte a klubot azokkal a New York-i szórakozóhelyekkel, amelyek láttán a Factory-vezetőség és a New Order tagjai is rájöttek, hogy városuknak is szüksége van egy hasonló kaliberű lokálra.

És hogy milyen zene szólt a Haçiendában? Gumibasszusokra, mechanikus dobütemekre, friss zongorariffekre és manapság leginkább bugyuta puttyogásoknak tekinthető effektekre épülő elektronika, ami még több mint húsz évvel a megjelenése után is akkora függőséget okozhat, mint az a rengeteg drog, amitől a manchesteri fiatalság állkapcsa kattogott éjszakákon át (és amit egyébként természetesen utolért a retrohullám szele – elég csak a The Rapture, a Hercules And Love Affair vagy a Cut Copy vonatkozó munkáira gondolni).  Az acid house, rave, baggy illetve a vicces madchester névvel illetett színtér leginkább emblematikus előadója azonban nem a kor népszerű lemezlovasainak/producereinek (A Guy Called Gerald, Mike Pickering, stb.) egyike volt, hanem az a csoportosulás, ami leginkább a rockzene felől közelítette meg az egész szcénát, és ami egy rakás ostoba, megvetendő, mégis félelmetesen vicces taplóból állt.

fac happy bez_1.jpgA Factory harmadik nagysikerű zenekaraként jegyzett Happy Mondays legénységét mindig is nagyon nehéz volt komolyan venni. Hiszen az égvilágon ki hitelezne bizalmat egy olyan együttes számára, melynek énekese tinikorában patkányméreggel etetett (=nyírt ki, sőt, a fáma szerint: robbantott fel) 3500 galambot? Vagy amiben az egyikük kezébe csak azért nyomtak rumbatököt, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy ő csak azért van a színpadon, hogy félőrült módjára táncoljon? Vagy aminek a tagjai darabonként adták el egy Barbados-i stúdió alkatrészeit és bútorait csak azért, hogy kábítószert vehessenek? Akkoriban úgy tűnt, hogy nagyon is sokan. Ugyanis akármekkorára nőtt a Mondays körüli botrány, és a csapat akármennyire is igyekezett bemutatni, hogy teljesen tehetségtelen, egy az egyben inkompetens zenészekből áll, lufija csak tovább és tovább nőtt – hogy aztán 1990-ben végül elérje a maximális térfogatot. Több producer (John Cale, Martin Hannett) elfogyasztása és két felvezető korong után a Happy Mondays megtalálta az igazán megfelelő embereket Paul Oakenfold és Steve Osborne személyében, akiknek segítségével a produkciót végre boldogan ölelte keblére az acid house színtér – a nagy összeborulás pedig a kiadó utolsó igazán fontos nagylemezét eredményezte.


A VILÁG LEGDRÁGÁBB LEMEZI KÖZT A BARBADOSI STÚDIÓFOSZTÁS UTÁNI HAPPY MONDAYS-ALBUM.


fac happy mondays pills and thrills d320a.jpgA Pills ’n’ Thrills And Bellyaches című Mondays-album aránytalanul nagyot szólt az évtizedfordulón (jobb híján még az NME is az esztendő albumának választotta) ennek pedig kizárólag egy oka lehetett. Nem volt ez más, mint az E, ami előfordulás szempontjából még a névelőket is megelőzte a mindennapi brit szóhasználatban, és amit csak tényleg egyetlen hajszál választott el attól, hogy az ábécé legelső betűje legyen. Akkoriban a fiatalok boldog-boldogtalan is az új partidrognak számító ecstasy-t tömtek magukba, az egymással kötött összetartás és pozitív életérzés szinte tapintható volt, és akik legalább egyetlen egyszer is megtapasztalták, milyen az MDMA-származék hatására bámulni a nagy üvegplafont a Haçiendában, nem voltak ugyanazok az emberek többé. A világ- és személyiségformáló bulik, az egymás nyakában pezsgőző rockzene és elektronika, valamint a magasabb szintre lépő humánus empátia összessége pedig valóban egy új korszak hírnöke lett; és bár a Happy Mondays ’90-es munkája csak nehezen nevezhető kifogástalan mesterműnek, számtalan visszhangosított dobütemmel, némi finoman adagolt gitárreszelékkel és egy manchesteri suttyó szüntelen bömbölésével példaértékűen merevítette ki azt a két-három évig tartó pillanatot, ami a boldogság, az egyetértés és a végtelen drogozás jegyében telt a szigetország számára – és amely a Factory számára sajnos egyenlő volt a véggel.


ÉS A VILÁG LEGDROGOSABB LEMEZEI KÖZT IS OTT A HAPPY MONDAYS-LEMEZ.


A Haçienda sikereit látva ugyanis a szervezett bűnözés is elkezdte felütni a fejét a helyen, a maffiózók nyilván szerették volna kivenni a részüket a klub bevételeiből és drogügyleteiből. Növekedett a zavargások és a fegyveres támadások száma, a bulihangulat alábbhagyott, sőt, még a hely italárusítási jogát is elvették egy időre. Mindezt talán túlélte volna a kiadó, ha két legnagyobb bevételi forrása nem bíbelődik évekig újabb lemezei megjelentetésével, azonban mind a New Order, mind pedig a Mondays késlekedett az árubeszállítással, a stabil alapok hiánya miatt pedig a cég végül kártyavár módjára dőlt össze. Az alapítók szétszéledtek, a zenekarok új otthonra találtak, az elkövetkezendő években így egyedül a végül ’97-ig üzemelő FAC 51 volt a kiadó szellemiségének fáklyahordozója – mára azonban már tőle is búcsút kellett vennünk, akár csak Rob Gretton, Martin Hannett és Tony Wilson hármasától is. Az utókor azonban korántsem bánt hálátlanul a vállalkozás örökségével: könyvek, filmek és zenekarok látnak napvilágot a történetét/hangzásvilágát szem előtt tartva, annál nagyobb dicsőség pedig nem érhet egy nagy korszakalkotó csoportosulást sem, mint hogy a jövőben is annyira előremutatónak és példaértékűnek tartsák, mint fénykorában – a Factory híveinek, illetve támogatóinak pedig ehhez illően igazán nincs oka panaszra.

Judák Bence


egy rövid visszatekintés a Haçienda történetéről:


egy buli 1991 szilveszteréről, rossz minőség, de poptörténelem:


a Happy Mondays 1990-es lemeze, teljes egészében: 


és a lemezről való Step On című dal klipje, az emblematikus E-betűvel:


és a klub meghatározó dj-jének, A Guy Called Geraldnak meghatározó trekkje, a Voodoo Ray a Haciendában:

https://recorder.blog.hu/2014/02/23/a_factory_kiado_tortenete_2_resz_a_ha_ienda_es_az_acid_house_hullam
A Factory kiadó története (2. rész) – A Haçienda és az acid house hullám

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr205827835

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.