Pénz és zene 2.: A lemezkiadó – A könnyűzene statisztái

2014.02.21. 19:06, rerecorder

vinylmfg.jpg

A Recorder legfrissebb számának fókusztémája a pénz és zene kapcsolata, sorozatunkban a zeneipar főbb szereplőinek kiadásait, bevételeit vesszük számba - az előadók után a lemezkiadók következnek. Az egyszeri zenehallgató számára a hanghordozók hivatalos megjelenéséért felelős lemezkiadók jószerével csak egy semmitmondó nevet jelenthetnek az albumok borítóin, a poptörténet során azonban a számos hasonló vállalkozás segítette elő nagyban a zenészek sikereit. Így még az ingyenes fájlmegosztás tükrében is korai lenne temetni azt a potenciált, amivel egy megfelelő tőkével rendelkező cég ruházhatja fel a piacképesnek ítélt előadóit – a kisebb-nagyobb médiakonszernek számára tehát még korántsem áldozott le, a kérdés már csak az: mit, mennyiből és mennyiért csinálnak a kiadók valójában?

A zene eljuttatása az emberekhez manapság részben minden korábbinál egyszerűbb, részben egyre komplikáltabb folyamat, amiben a produktum művészi ereje a legtöbbször sajnos önmagában kevés: a fősodorban menedzserek, marketing-szakemberek és tapasztalt producerek is hozzájárulnak ahhoz, hogy egy-egy zenész muzikális impulzusai a lehető legprofibb formában érjenek el a lehető legszélesebb közönséghez. A tehetséges előadók globális sztárrá varázsolásához pedig leginkább egy valami szükségeltetik: pénz. Egy céltudatos kiadó legfőbb feladata tehát az, hogy ezt az alapfeltételt biztosítsa.


A LEGTÖBB PÉNZT FELEMÉSZTŐ ALBUMOK TÖRTÉNETÉRŐL ITT ÍRTUNK.

A lemezkiadási procedúra a dal megkomponálásával és a hanganyag rögzítésével kezdődik. E folyamatok lebonyolítása már önmagában véve nagy költségeket vet fel: mint ahogy azt hazai kiadóktól megtudtuk, egy igényesnek nevezhető produkció esetében már egyetlen dalszöveg bérszerzése, aztán a hangszerelés, keverés és maszterelés hármasa is hatalmas pénzeket emészt fel, és akkor még ott a stúdióidő költsége. Ezeket összegezve egyetlen dal megszületése is horribilis pénz lehet, de jön a következő fázis, vagyis a promótálás. Majdnem kötelezően számolhatunk egy normális videoklip elkészítésével, egy fotózás árával, bizonyos esetekben egy plakátkampány költségeivel, valamint a kiadásra kerülő termék vizuális arculatának megtervezésével (borító és egyebek). Természetesen le is kell gyártatni a cd-t és még ezután jön a harmadik lépés, vagyis a produktum terjesztése (amikor arról gondoskodnak, hogy a termék eljusson az árusító pontokra). Ekkor is zsebbe kell nyúlni, főleg a kisebb kiadóknak, akik nem ritkán nagyobb cégek disztribúciós hálózatát veszik igénybe, de persze az is előfordulhat, hogy külső terjesztőkkel végeztetik el a dolgot. És bár a folyamat már így is igen összetettnek tűnik, valójában még az imént felsorolt tételek sem fednek le mindent. Manapság ugyanis nem ritka, hogy szélesebb körű, úgynevezett 360 fokos szerződések köttetnek az előadóval, amelyek magukba foglalják a művész menedzselését, illetve koncertügyintézését, ezek pedig csak tovább növelik az egy-egy zenészre költött, így is igen komolynak tekinthető anyagi keretet.

Kiadás
Egyetlen dalra lebontva, amikor nem az énekes a szerző: dalszövegszerzés (50-150 ezer Ft-ig), hangszerelés, keverés, maszterelés (300 ezer Ft), stúdióidő (5-15 ezer Ft/óra), videoklip elkészítése (600 ezer-1 millió Ft), fotózás (100-300 ezer Ft), Citylight-plakátkampány költsége (1-1,5 millió Ft) – az összegek nettóban értendőek és nem tekinthetők abszolútnak, vagyis a költségek lehetnek ezeknél jóval alacsonyabbak vagy magasabbak is.

Bevétel
Lemezeladás, fizikai (egy cd kiskereskedelmi árából a gyártási és a terjesztési költségek után nagyjából 40-50% marad a kiadónál, természetesen a 27%-os áfa befizetése után), digitális (itt gyártási költség nincs, a terjesztés helyett pedig a digitális zeneáruházakkal kell százalékosan megegyezni). Aztán az előadónak szervezett koncertekből származó bevétel, ami lényegében a gázsin való százalékos osztozkodás.


A befektetés megtérülését a vállalatok és a művészek elsősorban az eladott fizikai hanghordozóktól remélik, legalábbis ezek számítanak a legnagyobb bevételi forrásnak a rádiós játszásokból és digitális letöltésekből (iTunes, Deezer, stb.) befolyó összegek, illetve a jogdíjak mellett – a szerzői jogdíjakat általában egyedül a dalíró zsebeli be, míg az előadói jogdíjaknak egy részét kapják a kedvezményezettek, egy másik része pedig nem ritka esetben marad a kiadónál a produkció finanszírozásáért cserébe. Ezeket az összegeket aztán tovább lehet kombinálni különböző reklámzenei, netán filmes jogosításokkal, szponzorációkkal vagy épp a kiadó által szervezett fellépésekből befolyó pénzekkel, amelyek jócskán megdobhatják a puszta lemezeladásokból származó kiadói bevételeket, és aztán nyilván segíthetnek abban, hogy egy előadó országos ismertségre tegyen szert. Ennek elérésében pedig oroszlánrészt vállalhat egy kiadó, ami úgy próbálja sikerre vinni a művészeit, hogy nekik az alkotási és előadási folyamaton kívül semmivel ne kelljen foglalkozniuk.

Judák Bence

https://recorder.blog.hu/2014/02/21/penz_es_zene_2_a_lemezkiado_a_konnyuzene_statisztai
Pénz és zene 2.: A lemezkiadó – A könnyűzene statisztái

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr625826011

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása