Csődöt jelent – Pénznyelő lemezek

2014.02.17. 18:54, rerecorder

axl rose2.jpg

Bár ma már sokszor azt hihetjük, hogy a zene ingyen van, ez még mindig nem igaz. Ugyan az egyre olcsóbb szoftverekkel házilag is viszonylag kevés pénzből lehet dalokat írni, rögzíteni, terjeszteni, de a világ legjobb szórakozása még mindig anyagi ügy is. Követjük a pénz útját, először a stúdióig, ahol irgalmatlan összegek folynak el és végül nem mindegyik album hozza vissza az árát. Közel sem. A Recorder magazin tizenkilencedik számának fókusztémája a pénz és zene kapcsolatát vizsgálja - először a legköltségesebb lemezek tükrében.

Eleinte olyan egyszerű volt az egész. A zenekar bevonult a stúdióba, néhány nap alatt felrántott egy tucatnyi dalt, nem sokkal később a boltok polcain volt a nagylemez, a kiadó elégedetten kaszálhatott. A helyzet valamikor a hatvanas évek közepén változott meg, bekerültek a képbe a művészi ambíciók és hasonló hülyeségek, hirtelen mindenki heteken át kezdett molyolni a felvételein, stúdiózenészeket akart, nagyzenekart, spéci lemezborítót és korlátlan stúdióidőt, ezek mind megnövelték a produkciós költségeket. És persze a drogokat is fizetni kellett valamiből. A Beatles bemutatkozó albumának nagy részét egy nap alatt vette fel 400 fontból. Négy évvel később már ennek sokszorosáért fabrikálták öt hónapon át a Sgt. Peppert. Ez még a szerencsés példák közé tartozik, hiszen a kész produktum bőven visszahozta a befektetett összeget, de szép számmal akadnak olyan lemezek a történelemben, amik jó sok lóvét lenyeltek, és csak keveset köhögtek vissza.

fleetwood m.jpg

van dyke parks.jpgVan Dyke Parks – Song Cycle (1968)


Brian Wilson SMiLE-kollaborátora
1967-ben kezdett el dolgozni bemutatkozó nagylemezén – az 1968 elején kiadott, alig fél órás Song Cycle munkálatai 35.000 dollárba kerültek, ez nagyjából négyszerese volt annak, amit akkoriban egy átlagos poplemezre költöttek a kiadók. Csak persze a Song Cycle korántsem volt átlagos poplemez. A Warner Brothers „az év legfontosabb és legelőremutatóbb lemezeként” reklámozta az albumot, ami azóta nagy becsben tartott kultklasszikussá vált, de 1968-ban nem igazán talált értő fülekre. Néhány hónappal később a Warner már egész oldalas hirdetésekben kérte a vásárlókat, hogy küldjék vissza a Song Cycle elhasználódott példányát és kapnak helyette két újat.

tusk.jpgFleetwood Mac – Tusk (1979)

Az eladási rekordokat döntögető Rumours után a Fleetwood Mac (a fenti fekete-fehér fotón) egy kitöltetlen csekket kapott a kiadójától, vagyis következő lemezükre annyit költhettek, amennyit akartak. A pénz nagy része aztán egy új stúdió építésére és sok-sok kokainra ment el. Ja, és egy napra kibérelték a Dodger stadiont, a címadó számot ott vették fel a 112 tagú Trojan Marching Banddel. 1.4 millió dolláros költségvetésével a Tusk volt az első rocklemez, aminek elkészítése hét számjegyű összeget emésztett fel. Ehhez képest némileg vicces, hogy az akkor éppen new wave-tripen pörgő Lindsey Buckingham otthoni minimálstúdiójában vette fel saját szerzeményeinek nagy részét. Bár elfogyott belőle négymillió példány, a kaotikus dupla album a Rumours 13 milliójához képest kereskedelmi kudarcnak bizonyult.

final cut.jpgPink Floyd – The Final Cut (1983)

Pink Floyd volt az a zenekar, amelyik mindig mert nagyot álmodni, aprólékosan kidolgozott, hónapokon át készülő lemezeikre nem sajnálták a pénzt, és azok hoztak is szépen a konyhára. A zenekar 1978-ra mindenféle meggondolatlan befektetések miatt mégis bajba került, a helyzetet az 1979-es The Wall sikere orvosolta csak némileg. A Fal folytatását a billentyűsétől időközben megvált, belső konfliktusoktól marcangolt együttes fél éven át rögzítette nyolc stúdióban, stúdiózenészekkel és nagyzenekarral kiegészülve, hangtechnikai újításokat és különleges hangeffektek garmadáját bevetve. Az 1983 tavaszán megjelenő The Final Cut ugyan rutinszerűen az albumlista első helyén nyitott és eladtak belőle néhány milliót világszerte, mégis ez volt a Floyd leggyengébben fogyó lemeze az 1971-es Meddle óta.

photo-willie-christie-c2a0bring-the-boys-back-home-final-cut-pink-floyd-1983.jpg

my bloody valentine loveless cover.jpgMy Bloody Valentine – Loveless (1991)

A kilencvenes évek elején már nem ment ritkaságszámba, ha egy nagykiadós előadó 250.000 fontot költött egy albumra. A My Bloody Valentine viszont független kiadónál volt, nem mintha a perfekcionista gitáros-zeneszerző Kevin Shields-t ez különösebben érdekelte volna. A Loveless közel két évig készült, tizenkilenc stúdióban. 1991 nyarára már odáig fajult a helyzet, hogy a Creation-alapító Dick Green minden reggel rettegve bontotta ki az aznapi postát és egy apróbb idegösszeomlást is elszenvedett. A végül novemberben kiadott Loveless-t jól fogadta a kritika, de a csődközeli helyzetbe kerülő Creationnek esze ágában sem volt még egyszer ugyanezt végigcsinálni, így megváltak a zenekartól, amely nem is adott ki új lemezt egészen 2013-ig. (Azt azért tegyük hozzá, hogy a 250.000 fontos sztori Shields szerint nem egyéb Alan McGee által gerjesztett „mítosznál”, és a lemez lényegesen kevesebbe került.)

yes-please-4e9a1d0f85796.jpgHappy Mondays – Yes Please! (1992)

Egzotikus környezetben lemezt felvenni, hát az őrülten menő dolog lehet. És őrülten drága is. A Happy Mondays-t viszont elsősorban azért küldték Eddy Grant barbadosi stúdiójába a negyedik lemezüket felvenni, hogy Shaun Ryder távol legyen a heroindílereitől – Ryder így kénytelen volt átállni a crackre. Amikor elfogyott a Factory pénze, a zenekar Grant stúdiójának bútorzatát tette pénzzé a drogköltségeket fedezendő. A Britanniába visszatérő zenekar aztán további pénzt követelt a kiadótól cserébe a mesterszalagokért, amikről akkor ráadásul még a vokálok is hiányoztak, mivel Rydernek a nagy hedonizmus közben nem volt ideje dalszövegeket írni. Az sem segített éppenséggel, hogy a Factory másik sztárzenekara, a New Order is közel járt már a félmillió fontos határhoz Republic című lemeze felvételeivel. Az ikonikus manchesteri kiadó végül két hónappal a rossz kritikákat kapó Yes Please! 1992. szeptemberi megjelenése után csődöt jelentett.


MINT A FENTIEKBŐL NYILVÁNVALÓ ENNEK A LEMEZNEK BÉRELT HELYE VAN A DROGBAN ÉRLELT ALBUMOK KÖZÖTT IS.
 

Guns-N_-Roses---Chinese-Democracy.jpgGuns N’ Roses – Chinese Democracy (2008)

A nullás évek közepe felé a Chinese Democracy címet hallva már a legmegszállottabb Guns N’ Roses-rajongók is maximum kétségbeesett röhögéssel tudtak reagálni. A Guns új lemeze akkor már jó tíz éve készült, időközben a teljes tagság kicserélődött az énekes Axl Rose körül, a zenekar rengeteg dalt vett fel, amiket aztán az elégedetlen Rose kidobott, hosszabb-rövidebb ideig olyan neves producerek dolgoztak az albumon, mint Roy Thomas Baker, Bob Ezrin és Andy Wallace. 2005-re a Geffen már 13 millió dollárt invesztált a produkcióba, aminek tervezett megjelenését 2006-ban és 2007-ben is elhalasztották. Amikor aztán 2008 végén, tizenöt évvel a legutóbbi GNR-lemez után megjelent a 14 dalos (dalonként tehát közel egymillió dollárba kerülő) Chinese Democracy, az eladások finoman szólva is alulmúlták az elvárásokat.

GUNS N' ROSES-INTERJÚNKBAN SOK SZÓ ESIK A LEMEZ KÉSZÍTÉSÉRŐL IS.

Deimanik László


További 10 nagyondrága album:

The Queen: Night At The Opera (1975)

Eagles: The Long Run (1979)

Steely Dan: Gaucho (1980)

Boston: Third Stage (1986)

Def Leppard: Hysteria (1987)

Tears For Fears: The Seeds Of Love (1989)

The Stone Roses: Second Coming (1994)

Oasis: Be Here Now (1997)

Michael Jackson: Invicable (2001)

The Darkness: One Way Ticket To Hell… And Back (2005)


Van Dyke Parks albuma végig:


a Fleetwood Mac albuma végig: 


a Pink Floyd albuma végig: 


a My Bloody Valentine albuma végig: 


a Happy Mondays-lemezről a Sunshine And Love:

https://recorder.blog.hu/2014/02/17/csodot_jelent_penznyelo_lemezek
Csődöt jelent – Pénznyelő lemezek
süti beállítások módosítása