Ahogy már tavaly és tavalyelőtt is tettük, a Recorder szerint 2013 ötven legjobb albuma, magyar kiadványai, valamint a személyes lemezlisták után következzenek a kedvenc dalokat feldolgozó évösszegzések! Szerzőink 2011-es és 2012-es favoritjai után 2013-ban is ABC-rendben haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható mixtape-ben, rövid kommentárokkal, a sort Biczó Andrea nyitotta, majd Csada Gergely, Dömötör Endre és Elekes Roland, Forrai Krisztián, Judák Bence, Klág Dávid, Lékó Tamás, Németh Róbert, José Simon, Soós Csaba és Sugó Lilla után ma Szabó Benedek a lemezlovas.
A RECORER SZERZŐI JANUÁR 17-ÉN, PÉNTEKEN A BEAT ON THE BRATBEN JÁTSZANAK 2013-AS ZENÉKET!
A playlist itt hallgatható:
Slow Warm Death: Holy Ghost
Nyár elején beugrottam Plankó Gergőékhez a Tilosos műsorukba, ami azóta sajnos megszűnt, viszont ott hallottam ezt a számot és már csak ezért is megérte. Ha oda akarsz baszni, akkor így csináld.
Foxygen: No Destruction
Erről a lemezről a San Francisco a legnagyobb sláger (hozzáteszem, joggal), viszont a No Destruction az a szám, ami szépen elbújik a fejedben, aztán az év során a legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben bukkan fel újra. És tisztára Lou Reed meg Bob Dylan szerelemgyereke.
Girls Names: Hypnotic Regression
Az, hogy a Girls Names lemeze lett nálam 2013 legjobbja, egyrészt azt jelenti, hogy a sok jó album ellenére tavaly nem találtam igazán kiemelkedő lemezt, másrészt azt, hogy a Girls Names nagyon jó. Ha nem lenne elég a lüktető basszus és a hátborzongatóra delejezett ének, akkor a jobbra-balra mászkáló gitárszóló végképp levesz a lábáról bárkit.
FIDLAR: Cheap Beer
A FIDLAR lemeze hatalmas energiabomba az elejétől a végéig, komolyan el kellett gondolkodnom, hogy a Cocaine vagy ez a szám kerüljön fel; végül az döntött, hogy ezt hallottam előbb. Külön tetszik, hogy megint nem ciki úgy énekelni, mint Marilyn Manson.
Torres: Honey
Az év legszebb szerelmes balladája, amit az egy kritikus ponton hirtelen betorzított ének még erősebbé tesz. Tavasszal rengeteget hallgattam ezt a lemezt, de itt kell megemlíteni a Waxahatchee hasonlóan jó albumát, meg úgy általában a kilencvenes évek dalszerző-énekesnőire utalgató csajok újbóli megjelenését.
Jacco Gardner: Help Me Out
Mintha egy kicsit összeszedettebb Syd Barrett énekelne, a zene pedig hibátlan pszichedelikus pop. Idén egyébként akkora hívószó lett a „pszichedelikus”, hogy a végén már-már untam, pedig azt hittem, ebből a műfajból soha nem elég.
Courtney Barnett: History Eraser
Az év leglazább számait ez a fiatal ausztrál lány írta. A History Eraser a fülbemászóan lökött refrén mellett az alattomosan bekúszó, gyönyörű szintetizátorok miatt nagyon jó.
Rhye: Open
Nem akarok hazudni: borzasztóan untam ezt az albumot, viszont az első szám annyira lenyűgözött, hogy folyton vissza kellett léptetnem. Hatalmas szó, hogy valakinek sikerült olyan számot írnia ezen az r’n’b-s vonalon, ami nekem is bejön.
The Besnard Lakes: People Of The Sticks
Nehéz olyan számokról írni, amik egyszerűen azért tetszenek, mert világéletedben az ilyen számok tetszettek. Nehezen tudnám megmagyarázni, valami olyasmi jut róla eszembe, hogy megyek az utcán és a levegőben érzem a kora tavaszi éjszaka illatát. Bár az rohadtul idegesít, amikor valaki teljesen funkciótlan zajjal kezdi a számait, de annyira szép a dallam (kicsit még az In The Army Now is eszünkbe juthat róla!), hogy ebben az esetben hagyom a morgolódást a fenébe.
Lorde: Royals
Lehet újat mondani erről a számról? Nem hiszem, de azt be kell vallanom, hogy kétezertizenhármat valószínűleg egy szatyorban töltöttem, ugyanis csak késő ősszel hallgattam először végig ezt a hihetetlenül egyszerű és zseniális slágert.
Connan Mockasin: Do I Make You Feel Shy?
Ugyan nem tartoztam azok közé, akik megkönnyezték, hogy Connan Mockasin budapesti koncertje végül elmaradt, de ezt az egyszerre csodaszép és végig nyugtalanítóan modulált számot hosszú-hosszú hetekig hallgattam megállás nélkül idén ősszel, mindenféle buszokkal hazafelé tartva.
Veronica Falls: Tell Me
A Veronica Falls idén végre beérett, és egy hibátlan, kis képzavarral élve mézédesen csilingelő albumot jelentetett meg, amiről pénzfeldobással választottam ezt a számot.
Surf City: It’s A Common Life
Kétzertizenegy életem egyik legszebb éve volt, amihez az is hozzájárult, hogy akkora esett a totális kúlságból pár hónap alatt a „már említeni is ciki” kategóriába eljutó (egyébként szerintem tök jó) magyar lo-fi szcéna fénykora, és nekem valahogy a Surf City See How The Sun című száma lett azoknak a hónapoknak a filmzenéje. Arra gondoltam, nyilván soha nem írnak még egy ennyire szép számot, aztán tessék: az új lemez nyitódala rögtön bebizonyította, hogy de.
Wooden Shjips: These Shadows
Nagyon örülök, hogy ezek a furcsa emberek nálunk is fellépnek idén, annak meg még jobban, hogy ezt a számot is hallhatom majd élőben (és hogyan bírod rá őket, hogy játsszák, ha nem lesz rajta a setlisten? – a szerk.). Ha valami változott, akkor az, hogy a Wooden Shjips kicsit lágyabb lett, de az alapok ugyanazok. Csak szerintem bujkál valahol a háttérben a Wicked Game?
Jagwar Ma: Man I Need
Tavaly tavasszal teljesen véletlenül futottam bele egy mixtape-be, amit valami hülye nevű duó csinált. Volt rajta egy tök jó szám, rögtön megfogott a hipnotikus dallamával, de hiába kerestem a neten, még a szövegére sem dobott ki semmit. Ez a hülye nevű duó a Jagwar Ma volt, a szám pedig a Man I Need (egészen pontosan annak a dubos változata). A Howlin annyira jó lemez, hogy már meg sem bírom hallgatni, viszont egész életemben az fog róla eszembe jutni, hogy kétezertizenhárom nyarán négyen ülünk egy autóban, megyünk a Balaton felé, a lejátszóban pedig megállás nélkül ez megy.
SZABÓ BENEDEK KEDVENC 2012-ES DALAI ITT HALLHATÓK. A 2011-ESEK MEG ITT.