Nem bennünk van a hiba, ha súlyos szkepticizmussal, megvető fennhangon kezdünk értekezni az egyes előadók legnagyobb sikereit/dalait összeszedő, a Best Of illetve Greatest Hits címkékkel ellátott válogatásokról. Manapság ugyanis a piacképességet az erkölcs és az alkotói értékek fölé helyező zeneipar egyik legnagyobb aranybányájaként működik a sztárok életművének ily módú kiaknázása, ami egyfelől jó, mert azzal, hogy az ember egy lemezt vesz meg tíz helyett, pénzt és időt spórol (ráadásul, ha berakja a korongot, majdnem garantált, hogy nem igazán fog csalódni). Másfelől pedig rossz, mert az efféle szemezgetés pontosan olyan, mintha az Ember tragédiájából másolták volna ki a legütősebb aforizmákat, a többit meg hagyták volna a francba. Az újracsomagolás története a zeneiparban, avagy fizess még egyszer! (És ezt a cikket mi is citálni fogjuk majd még egyszer, amikor a legjobb Best Of-válogatásokat mutatjuk be röviden.)
Történet
Talán nem meglepő, hogy a best of-kiadványok nagyjából egyidősek az albumformátummal, így megjelenésük az ötvenes évek közepére, elterjedésük időpontja a hatvanas évek végére tehető – ekkor gyakran előfordult, hogy egy-egy kislemezelőadó slágereit öntötték nagyobb kapacitású acetátkorongra. Ez a tendencia később, a hetvenes-nyolcvanas években is folytatódott, amikor a saját potenciáljára és kapzsiságára ébredő zenegyár már bőven termelte ki magából a minél nagyobb nyereségvágy motiválta gyűjteményeket, nem is kis sikerrel: az Eagles (Their Greatest Hits (1971 -1975), 1976), Bob Marley & The Wailers (Legend, 1984) vagy a Queen (Greatest Hits, 1981) hasonszőrű válogatásai ma a történelem legnagyobb példányszámban eladott hanghordozói között foglalnak helyet. A kilencvenes években így pedig már bevett trükként volt jelen az életművek kimazsolázása és újracsomagolása, az ipar számára ugyanis világossá vált, hogy ezen a területen lehet a legkisebb befektetéssel a legnagyobb nyereséget termelni, hiszen így gyakorlatilag újra eladhatóvá vált az, amit egyszer már sikerült rásózni az emberre – újabb költséges stúdiózás nélkül.
FREDDIE MERCURYT, A QUEEN FRONTEMBERÉT SENKI SEM ISMERTE FEL BUDAPESTEN.
A milleniumba lépve a zenehallgatási szokások átalakulásával azonban valamelyest változott a fáma, igaz, korántsem mondhatjuk, hogy az új évezredben ne lennének népszerűek az efféle korongok. Ha például az Egyesült Királyságban 2000 és 2009 között eladott száz kereskedelmileg legsikeresebb albumot nézzük, láthatjuk, hogy köztük több mint húsz greatest hits is szerepelt, ami lényegében 20%-os részesedést jelent a második legnagyobb könnyűzenei piacból. És noha a 2012-es esztendő kiemelkedő lemezeladásaiban csak elvétve találhatunk gyűjteményes anyagokat (Neil Diamond, illetve Rolling Stones lehet kivételes példa), a tény, hogy az idei év vége felé például a Killers, a Keane vagy a Nickelback is sikerrel éltek egy-egy válogatás lehetőségével egyrészt bebizonyítja, hogy még nem áldozott le a slágerkollekciók korának, másrészt kézenfekvő indokot is ad arra, hogy elmerengjünk a best ofok természetén és persze azon, hogy a létezésük kinek jó - már ha egyáltalán.
The Very Best Of The Greatest Ultimate Essential Singles
Ahány néven hívták már, legalább annyiféle típusa ismert a karrierösszegző válogatásoknak, így szigorú tartalmi követelményeket talán nem is állíthatunk fel velük szemben. Talán a legelterjedtebbek a Best Of/Greatest Hits plecsnivel illetett kiadványok, melyeknek nevük alapján az adott előadó legjobb dalait, illetve legnagyobb kereskedelmi sikerszámait felvonultató anyagoknak kéne lenniük, ám nem ritkán előfordul, hogy egy-egy ilyen mű olyan szerzeményeket is tartalmaz, amit annak ellenére találtak odavalónak a szerkesztők, hogy külön hanghordozón sosem jelentek meg. Ezek talán egy alfajának/változatának lehet nevezni a singles titulussal illetett anyagokat, amiknek elméletileg sikertől függetlenül kellene tartalmazni az adott előadó kislemezeit, ezeknél azonban az fordul elő, hogy valami kimarad, nem kap helyet a korongon. Úgyhogy pontos kritériumot nem állapíthatunk meg, azonban mégsem mondhatnánk azt, hogy könnyen találhatnánk homlokegyenest eltérő összeállítású best ofokat, de persze erre is van példa: Michael Jackson (akinek a neve alatt eleve kb. háromszáz hasonló kiadvány jelent meg, jó részük kalóz) 2008-ban kiadott King Of Pop című válogatásának dallistáját országonként szavazhatták meg a rajongók, míg a művész egy másik, 1995-ös greatest hits munkája pedig furcsamód akkori, HIStory: Past, Present and Future, Book I nevű stúdióalbuma második korongjaként jelent meg.
MICHAEL JACKSON PÁLYÁJÁNAK BEST OF SZAKASZÁT ITT VETTÜK ÁT.
Bár alapvetően más tészta, talán az sem lehet túlzó kijelentés, hogy a nyolcvanas évek elejének CD robbanása és az általa elindított újrakiadás lavina (azaz a más formátumban – „vinyl helyett vedd meg a modernebb cd-n is” – újra ránk tukmált lemezek), illetve a remaszterelt, jubileumi csomagba, díszdobozba, koporsóba vagy hűtőbe pakolt box szettek tekinthetők a klasszikus best of gyűjtemények leszármazottainak (hiszen túlnyomó részt ezek is olyan portékákat kínálnak, amit máskor, más módon már be lehetett szerezni). Akárhogy is a válogatások kulturális jelentősége vitathatatlan. Azonban, hogy művészileg is értéket képviselnek-e az efféle anyagok, csak alapos mérlegelés után tudhatjuk meg.
Pro
Ha szeretnél megismerkedni a Pink Floyd zenéjével, ám még sincs kedved meghallgatni a csapat mind a 14 anyagát, vagy ha tudod, hogy a Doors kései munkáinak teljes ismerete nélkül is lehet imádni a formációt, könnyen indokoltnak érezheted a karrier és slágerösszegző megjelenések szükségességét. Az efféle korongok ugyanis valóban ajtót nyithatnak a laikusok számára rengeteg zenekar esetében, és valljuk be, nincs is megfelelőbb mód erre, mint egy előadó legjobb/legsikeresebb/legbombasztikusabb számait végighaladni (jó példa erre a Rolling Stones Hot Rocks 1964 -1971 című munkája vagy a Beatles Red és Blue Albumaiként ismert 1962-1966, illetve 1967-1970 nevezetű kiadványok). Sőt, egy jól eltalált best of sokkal dinamikusabb színben tüntetheti fel az előadót, mint azt sorlemezei alapján gondolnánk – itt az ABBA (Gold: Greatest Hits – 1992) vagy Madonna (The Immaculate Collection – 1990) vonatkozó korongjaival példálózhatunk, valamint ide vehetjük azokat a gitárformációkat is, amelyek stúdióalbumaikon nem mindig, slágerek tekintetében azonban annál inkább tündököltek, vagy egyszerűen slágereiket eleve kislemezre írták (Buzzcocks – Singles Going Steady – 1979, The Jam – Greatest Hits – 1992).
AZ ABBA BEST OF-OKRÓL A LEGINKÁBB IGNORÁLT UTOLSÓ LEMEZ HITELES TÖRTÉNETE.
Egy másik pozitív aspektusa a best of kultúrának az, hogy a korongok sokszor a címeikkel ellentétben nem csupán a slágerekre szorítkoznak, hanem általában 1-2 friss dalt is felvonultatnak, ami nem csak a rajongók számára kedvező, hanem az előadónak is, aki így megújult erőbedobással indulhat a listákon, illetve szerepelhet az újságokban. Jó példa erre a friss Killers-szám, a Shot Of The Night, ami eséllyel turbózza fel a csapat Direct Hits című anyagának hírét, illetve ide vehetjük ismét a Beatles-t, aminek 1 című válogatásalbuma 2000-es megjelenése óta körülbelül húszmillió otthonban emlékezteti a friss generációt arra, hogy régen létezett egy ilyen zenekar is, aminek annak idején egész jó dalai voltak.
Kontra
A támogató érvek között felsorolt Pink Floyddal ugyanúgy lehetne példálózni a greatest hits korongok ellen is: hiszen ha van olyan együttes, amely lemezeinek finom összhangját és kohézióját megbontani nem igazán lehet, akkor az például épp a Floyd. Ez pedig eleve felveti a kérdést, hogy egy adott csapatnak egyáltalán vannak-e hagyományos értelemben vett slágerei, és ha igen, attól, hogy ismerjük őket, még nem kapunk teljes képet az előadó életművéről. Sok best of esik ebbe a csapdába, hogy számtalan kiválóbbnál kiválóbb szerzeményt hagy figyelmen kívül, és csak az áramvonalasabb, melodikusabb dalokat sorakoztatja fel. Jó példa erre a Nirvana 2002-es kiadványa, ami majdhogynem teljesen mellőzi az In Utero emészthetetlenebb felét, és csak a finomabb, közérthetőbb szerzeményeket szerepelteti egymás mellett.
Ez pedig a gyűjteményes lemezek szubjektivitására hívja fel a figyelmet, vagyis: hogy kinek a véleménye szerint ezek az adott produkció legjobb dalai? Sajnos az esetek nagy többségében nem a művész okolható a számlista összeállításáért, illetve a kiadvány megszületéséért is. Az esetek nagy részében ugyanis általában a kiadó forszírozza egy-egy hasonszőrű anyag kiadását, nem ritkán pénzügyi vagy jogi okok által motiválva. Amikor például a Radiohead annak idején ingyen megjelentette az In Rainbows-t, az EMI egy válogatással próbált meg revansot venni a zenekaron (amely teljes mértékben elhatárolódott a kiadványtól), és amikor az Oasis a 2009-es feloszlásakor még lógott egy koronggal a Sony-nak, a cég is úgy döntött, hogy a megüresedett helyet egy slágeralbummal bekkeli ki. Szintén ármánykodó kapitalista érdekeket sugall az, hogy általában csak a nagyobb kereskedelmi sikert elérő előadóknak vannak best of-jai, és a kultikusabb/inkább kritikai elismerésnek örvendő produkciók vagy művészileg, vagy anyagilag tartják elfogadhatatlan döntésnek az ehhez hasonló művek kiadását.
A NIRVANA VÁLOGATÁSOK HELYETT EZT A POSZTUMUSZ KIADVÁNYT AJÁNLJUK.
Újabb ellenérvként lehetne felhozni azt, ami egyébként az efféle megjelenések mellett is áll, vagyis azt, hogy a greatest hits albumok kevés új információval szolgálnak és olyan dalokat gyűjtenek össze, amelyek egy-egy alaposabb hallgató kollekciójában egyébként is szerepelnének. Így friss szellemi termékekként, egy zenész néhány éves periódusának művészi lenyomataként csak ritkán tekinthetünk rájuk. Sajnos egy greatest hits válogatás alapján nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket egy-egy előadó tevékenységéről, ugyanis egy best of alapos ismeretével is csak a felszínt kapargatjuk, és míg egy házibuliban nem feltétlen gond, hogy csak a legormótlanabb slágerek ordítanak, hosszú távon egészségesebb, ha mélyebben elmerülünk a remek zenészek remek életműveiben.
A jövő zenéje nem válogat
Persze említhetünk még különböző felszínes okokat a best of-ok létjogosultsága mellett (szép a borító; jól néz ki a polcon; nem kell tízszer kicserélni a lemezt, hogy halljuk az összes slágert, stb.) ezekkel szemben azonban számos olyan kifogást lehet felhozni, ami a válogatások jelenkori fölöslegességét támasztják alá: a borítót maximum az okostelefonodon látod; az ember mindent tárol manapság a polcain, csak boltban megvásárolt lemezeket nem; és amióta létezik a tömörített hangfájl nevű találmány, csak néhány ujj és pár perc szükséges ahhoz, hogy egy sorba rendezzük egy-egy zenekar szerintünk legjobb dalait. Úgyhogy a 21. század minden eddiginél kétségbe ejtőbb kérdéseket vet fel a karrierösszegző válogatásokkal szemben, és talán valóban eljött annak az ideje, hogy a hallgatóság se egye meg többé az ezekhez hasonló újragyúrt és újrapolírozott termékeket. Ám ha mégsem bír ellenállni a kísértésnek, inkább adjunk ki pénzt néhány remaszterelt újrakiadásért, avagy egy nagyobb, szemet gyönyörködtető, elbűvölő box szettért és ne hagyjuk, hogy mások adják helyettünk a szánkba az előre megrágott falatot.
Judák Bence
Greatest Greatest Hits:
(zárójelben az eladott példányszám)
1. Eagles: Their Greatest Hits (1971-1975) (42 millió)
2. The Beatles: 1 (31 millió)
3. Madonna: The Immaculate Collection (30 millió)
4. ABBA: ABBA Gold: Greatest Hits (28 millió)
5. Bob Marley And The Wailers: Legend (25 millió)
az Eagles húzóslágere:
Beatles-medley a 1-ra került dalokból:
tudjátok mit? A Madonna-válogatást hallgassátok végig:
ABBA, kösz a zenét!
a Marley-válogatás legutolsóként publikált dala, a Buffalo Soldier:
