Az első szerelmedet sohasem felejted el – Az Orange Juice 1982-es bemutatkozása

2013.12.22. 12:53, rerecorder

orange juice 1.jpg

Bármennyire is ósdinak tűnhet ma a harminc esztendővel ezelőtti popzenei színtér, a 80-as évek eleje bizony nagyon is a jövőről szólt: hasított a listákon a new wave és az elektropop, a felszín alatt bugyborékolt a dekadensen előremutató posztpunk, Brian Eno és David Byrne feltalálta a hangmintázás fogalmát, sőt, még Prince is a millennium küszöbét foglalta össze 1999 című stúdiólemezén. Ezért is lehetett furcsán anakronisztikus, ugyanakkor felvillanyozóan friss a skót Orange Juice debütáló anyaga, amely a progresszivitás helyett inkább a hagyományőrzést részesítette előnyben, és ami az R.E.M., a Smiths vagy a Three O’Clock előtt volt képes mohón slágeres jangly popzenét kínálni. De persze nem csak ezért zárhatjuk mélyen a szívünkbe a You Can’t Hide Your Love Forevert. Örökre.

orange juice 4.jpgTévedés lenne azt állítani, hogy az Orange Juice a maga idejében népszerűtlen zenekar volt. Hazájában, vagyis Nagy-Britanniában ugyanis korántsem könyvelhetőek el jelentéktelennek azok a sikerek, amelyeket a skót együttes aktív évei alatt kis- és nagylemezeivel kiharcolt magának; később pedig frontembere, Edwyn Collins slágerlistás pozíciója (a tűzforró A Girl Like You című örökzöldje felejthetetlen), illetve a nemrégiben kiadott, az Orange Juice teljes életművét feldolgozó díszdobozos kiadvány (Coals to Newcastle – 2010) gondoskodott a pislákoló láng életben tartásáról. Ám annak ellenére, hogy a glasgow-i négyes nem volt annyira balszerencsés, hogy a megfelelő időben és helyen ne sültek volna el úgy a dolgai, ahogy kell; emléke valamiért mégsem él olyan élénken a köztudatban, mint ahogy azt egy olyan produkciótól remélnénk, ami a 80-as évek egyik minden túlzás nélkül megunhatatlan stúdióalbumát készítette el. A szomorú helyzet kialakulásában közrejátszhatott, hogy a zenekar mindig csak egy ujjpercnyire volt attól, hogy igazán bankot robbantson (első és kereskedelmi szempontból legsikeresebb lemeze épphogy lemaradt a brit Top 20-ról), és minden bizonnyal az sem segített a kvartett kései hírnevén, hogy az előző évtized new wave/posztpunk retromániája (oké, a Franz Ferdinand azért sokat köszönhet nekik) szinte teljesen érintetlenül hagyta munkásságát. Ez utóbbi azonban egyúttal el is vezet minket az együttes egyik legerősebb ütőkártyájához: azt, ahogyan az Orange Juice csinált popzenét, senki sem tudta utánozni.

orange juice live.jpgMint azt Simon Reynolds, a punk utóhatásait az 1978-84-es időszakban boncolgató könyvében (melyet éppen az együttes egyik szövegéről nevezett el: Rip It Up And Start Again) részletesen kifejtette, a négyes narancsligete a kultikus Postcard Records-nál kezdett el bimbót hajtani; és bár a formációról nem is, kezdeti kiadójáról sajnos elmondható, hogy vagy egyáltalán nem, vagy csupán nagyon rosszul hozta meg azokat a döntéseket, amelyek széleskörű elismertségét biztosították volna – ez pedig katalógusán is fájdalmasan meglátszik. Ugyanis noha az eredeti működési periódusa során az istállójába tartozó teáskanálnyi mennyiségű zenekar később mind megtalálta a maga helyét a színtéren; néhány, a vállalkozás szűkös volumene ellenére példamutatóan sikeres Orange Juice-, Aztec Camera- és Go-Betweens-kislemezen kívül csupán a Josef K fogvacogtatóan hideg bemutatkozása volt az egyetlen stúdióalbum, amit a cég megjelentetett. Azonban bármennyire is átkozott sors jutott a Postcard kiadónak, az általa felkarolt együttesek sikerei és muzikális színvonala kellően bemutatták, hogy ha a jövő fiatal úttörőiről volt szó, a tulajdonos Alan Horne mindig aranykezűnek bizonyult.


EDWYN COLLINS-RÓL ÉS AZ ORANGE JUICE-RÓL ITT ÍRTUNK KORÁBBAN.


orange-juice 3.jpgEz pedig hatványozottan igaz volt a leginkább egy posztpunkos élű jangle-pop zenekarként jellemezhető Orange Juice esetében, melynek You Can’t Hide Your Love Forever című debütalbuma végül a Polydor nagykiadónál jelent meg 1982-ben. Ez egyrészt azt támasztotta alá, hogy a kvartett ambíciói jócskán túlmutattak néhány független kislemezen; másrészt pedig azt, hogy a csapat leleményes muzsikájában az ipar szerint is volt potenciál. Ezt pedig valóban ostobaság lenne tagadni – a formációban ugyanis szabályos tehetségtúltengés volt megfigyelhető: a tagok felfrissítően precíz játéka; a Collins, illetve a gitáros James Kirk által írt sziporkázóan üde dalok, valamint a kvartett veleszületett játékossága ugyanis egy olyan ragyogó környezetbe invitálják az ember, ahol ugyanúgy lehet érezni a brit szigetek esős melankóliáját, mint kancsószámra inni a korongból özönlő szűretlen, tömör napfényt. És bár minden jóban van valami rossz, a zenekar meggyőzőerejével nem nagyon lehet szembeszállni. A négyes ugyanis olyan példás aprólékossággal komponálta a dalait, hogy egyszerűen minden három másodperces intervallumra jutott egy jól odaszúrt basszusmenet, egy finom tempómódosítás vagy egy Nile Rodgers-esen súlytalan gitársika; és határozott, mégis gumicukorszerűen rugalmas ritmusszekciójának (David McClymont - basszus, Steven Daly - dobok), Collins szerelemtől búgó, illetve Kirk tinifiúsan andalító orgánumának, valamint a páros minden kétséget kizáróan briliáns szerzői géniuszának köszönhetően az Orange Juice egy tényleg páratlan zenekar volt a posztpunk szürke felhőitől beárnyékolt Nagy-Britanniában. Így amíg a Fall, a Joy Division vagy a Gang Of Four tagjai majd’ meghaltak az óriási világfájdalomban, addig négy romantikus glasgow-i srác megmutatta, hogy egy kellemesen szórakoztató stúdiólemeznél csak egy bámulatosan cizellált gitáralbum; egy rátermett együttesnél mindössze egy vérpezsdítően kreatív produkció; egy eleve csábító dalnál pedig csupán egy szaxofonmámorban úszó szerzemény lehet jobb; pontosan ebben a szellemiségben készítetve el az elmúlt harminc év egyik – noha viszonylag számon tartott, mégis – lehangolóan alulértékelt, azonban ezzel együtt is lebilincselő bemutatkozását.

orangejuice 5.jpgBár az együttesnek voltak eredményei a továbbiakban is (az ugyanabban az évben kiadott Rip It Up album címadó dala még a slágerlista első tíz helyezettje közé is beférkőzött), az Orange Juice később sajnos már nem volt képest ugyanazt az ártatlan és csupaszív hozzáállást nyújtani, amiért annyira megszerethettük – és bár a jelentős tagcseréken átesett zenekar nem váltott egyből zuhanórepülésbe, kései karrierjét szépen jellemzi, hogy az 1984-es címnélküli korongjára már az Allmusic sem szívesen adott két és fél csillagnál többet. A 90-es években azonban felélénkült a kereslet irántuk (Edwyn Collins már említett kislemeze révén), az internet korában pedig már csak saját maga akadályozhatja meg az embert attól, hogy megismerkedjen a skótok debütanyagával. Ám ha akarnánk, sem tudnánk megérteni azokat, akik önszántukból lennének képesek mellőzni a You Can’t Hide Your Love Forever csodáját.

Judák Bence


a You Can't Hide Your Love Forever elejétől a végéig:


a lemez nyitószáma élőben:


a következő, még mindig 1982-es lemez címadó slágere, Rip It Up:

https://recorder.blog.hu/2013/12/22/az_elso_szerelmedet_sohasem_felejted_el_az_orange_juice_1982-es_bemutatkozasa
Az első szerelmedet sohasem felejted el – Az Orange Juice 1982-es bemutatkozása
süti beállítások módosítása