„A sors kifürkészhetetlen útjai” – Dés László-interjú (1. rész: a kezdetektől a dalokig)

Dés László januárban lesz hatvan éves, születésnapja alkalmából egy nagykoncerttel lepi meg rajongóit. Nem kérdés, mindenki fel tudja idézni a dalszerző-szaxofonos egy-egy nagy slágerét, jelentős dzsesszzenekarát vagy egyéb sikereit a színháztól a filmekig, de ha valaki veszi a fáradságot és végiggondolja, hogy munkássága valójában mennyire szerteágazó és sok területen meghatározó, akkor könnyen ledöbbenhet. Háromrészes nagyinterjúnk első fejezete a január 11-i Arénás nagykoncert előtt.

- Milyen zene szólt otthon kisgyerekkorában?

- Alapvetően romantikusok. Volt egy szovjet típusú lemezjátszónk és apámnak volt egy kisebb lemezgyűjteménye, amit időnként bővített is. Ezek főként klasszikusok voltak. Vannak emlékeim hogy, három-négy éves koromban az ölébe ültetett és végighallgattunk egy művet. Nagyon szerette Mendelssohnt, Csajkovszkijt, Lisztet. Ezek a zenehallgatások nagy hatással voltak rám, elvarázsoltak.

- Ebből akkor bizonyára természetesen következett, hogy zenélni szeretne.

- Nem ebből következett, inkább az óvónők biztatták a szüleimet, hogy írassanak zeneiskolába, mert úgy gondolták, hogy van a zene iránt affinitásom. Mi a XII. kerületben, a Városmajor utca felett laktunk és szemben a Rózsadombon volt a Lorántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskola, amiből később Kodály Zoltán Ének-zenei iskola lett, csak akkoriban még nem hívhatták így, mert élt Kodály. Ő egyébként többször meg is látogatta az iskolát. Nagyon erős, Kodály-módszert alkalmazó zeneiskola volt, sok énekórával. Egy héten volt legalább 8-10, rendszerint egy nap kettő. És hangszeres oktatás is zajlott, mindenki választhatott hangszert. Én a zongorát választottam, amit nem is bánok, mert az jó általános alapot adott.

- Hogyan jött képbe a dzsessz?

- Nagy hatással volt rám a zeneiskola és fontos is volt számomra, de érdekes módon, mint az osztályban és az iskolában a legtöbben, nem akartam zenész lenni, mert nem tűntem ki túlságosan. Zongorázni tanultam, de a kamarakórusból rendre kihagytak, mert nem volt csengő hangom és az volt a legfontosabb, jóformán csak az számított. De folytattam a zenetanulást a Móricz Zsigmond Gimnáziumban, tudniillik volt zenetagozatos osztály, de akkor kezdtem igazán komolyan a zene felé fordulni, amikor otthon, a Mihály bátyám és barátai révén 16 éves korom körül, 1969-70-ben megismertem a dzsessz zenét. Ők elsős egyetemisták voltak, újdonsült barátok, és miközben beszélgettek, szólt a dzsessz. Főleg prágai dzsesszfesztivált - ez egy sorozat volt akkoriban -, illetve lengyel jazz lemezeket hallgattak, meg hasonló kiadványokat, mert akkor ugyebár még nem lehetett a boltokban nyugat-európai és amerikai dzsesszt venni. Szóval ezek szóltak és én egy szót sem értettem belőlük, és ez engem nagyon irritált. Miért van az, hogy mégiscsak egy zenét tanult ember vagyok, ezek a muzsikusok beszélnek valamiféle zenei nyelven és nem értem a mondatokat, amiket játszanak, egy zavaros valamit hallok. Valahogy ebbe nem akartam beletörődni, rendkívüli módon bosszantott és nekiláttam komolyan foglalkozni a műfajjal. Aztán egy idő után kezdtem megismerni a dzsesszfrazeológiát, a különböző irányzatokat és egyszer csak kitisztult a kép. Hamarosan már a kortárs avantgárd dzsessznél kötöttem ki.

- Ki volt önre a legnagyobb hatással?

- John Coltrane, ugyan már ’67-ben, 41 éves korában meghalt, de amit játszott az a hetvenes évek elején és még ma is borzasztóan modern és fontos. Az A Love Supreme című 1964-es lemeze akkora hatással volt rám, hogy akkor döntöttem úgy, hogy szaxofonos leszek. Innentől kezdve én már csak ezzel foglalkoztam, a gimnázium az már nem nagyon érdekelt. A következő évben át is mentem a konzervatóriumba klarinét szakra, mert az akkori zenetanárom azt mondta, hogy először ezt kell megtanulni, de innentől egyenes út vezetett a dzsessztanszakhoz és egyáltalán a zenei pályához.

- A dzsessztanszak alatt az Interbrass-ban zenélt, majd 1979-ben megalapította a Dimenziót, amivel már hamarosan nagylemezt is jelentethettek meg.

- Az első album, amin dzsesszt játszottam, az Éjszaka a stúdióban című 1979-es kollaboratív lemez (mások mellett Szakcsi Lakatossal, Kőszegivel, Babossal – a szerk.) volt, ezt a Mafilm zenetermében vettünk fel és ezen több számba is zenéltem, illetve egy kompozícióm is volt rajta, nem sokkal utána pedig megjelent az első Dimenzió lemez is 1981-ben. Ez utóbbiból elkelt tízezer darab, ami akkor is mérhető, látható mennyiség volt. Ha meg ma kimondom ezt a számot, hát nincs az a magyar sztárpopzenész, aki elad ennyi lemezt. Igaz akkoriban a poplemezek többszázezres példányban keltek el, de már ez is olyan mennyiség volt, ami számított. És olcsó volt, nemcsak a lemez, hanem a felvétel is, mert mi ezeket az albumokat megcsináltuk egy pár nap alatt, nyolcórás napi stúdióetapokban.

- A dzsesszlemezek ebben az időszakban kezdtek nagyobb számban megjelenni, előtte és tulajdonképpen még ekkor is eléggé kiszorított műfaj volt ez a lemezgyárban.

- Nem érdekelte a műfaj a különböző hivatalosságokat, nem tiltották, talán a tűrt kategóriába tartozott. Valószínűleg úgy gondolták, hogy ez nem üzlet, és nem érdekel túl sok embert, nincs értelme foglalkozni vele. Inkább közömbösség és nemtörődömség volt a műfajjal kapcsolatban, művészi szempontok nem számítottak. Az áttörés pedig egyrészt az Éjszaka a stúdióban című lemez volt, aztán az első Dimenzió. Innentől kezdve a hetvenes évek végétől nyolcvanas évek elejétől sorra jelentek meg a dzsesszlemezek és a műfaj környéki albumok.

- A Dimenzió a korszak egyik legfontosabb dzsesszzenekara volt, de aztán hamarosan elkezdtek koncertezni Supergroup néven nagynevű pop- és rockzenészekkel. Ez akkor falakat döntött le a két műfaj között.

- Hát igen, volt akkoriban egy kisebb feszültség, de ez valószínűleg még régebbről datálódik, korábbi dzsesszzenész-generációkból. A mi korosztályunk Másik Jánosékkal és a többiekkel már tulajdonképpen a Beatles-Stones-Doors zenéjével nőtt fel, már ezt hallgattuk, mint az őrültek. Hiába voltam nagyon sokáig elkötelezett és elvakult dzsesszzenész, a rockzene belénk ivódott, nekem a dalhoz való viszonyomat ez határozta meg, ezért is kezdtem el később dalokat írni. A Supergroup úgy alakult, hogy mi a Dimenzióval a Marczibányi téri művház kistermében az Interbrass-tól örököltünk egy klubestet, ami minden vasárnap este futott és ’81 karácsonyán azt mondták, hogy lehetne csinálni egy nagyobb koncertet a nagyteremben. Azt találtuk ki a Másik Jancsival, hogy hívjunk el rockereket, és csináljunk egy nagy dzsesszrock bulit, amire mindenki hozna egy-két kompozíciót. Én is írtam két számot erre az alkalomra, Másik János is írt kettőt, de hozott dalt Tátrai Tibor, Karácsony János és Lerch Pisti is. Mindannyian nagyon élveztük és a közönség is nagyon szerette, úgyhogy megszerveztek nekünk egy országos turnét, és nagy Ikarus buszokkal jártuk az országot, sportcsarnokokban játszottunk telt házak előtt instrumentális zenét. Ez azért nagy szó volt. Rendben van, hogy dzsessz-rock, de inkább dzsesszzene volt ez, tele improvizációs részekkel. Az alapja a hetvenes évekbeli fúziós zene volt, de persze nem volt hasonlítható a Weather Reporthoz, meg a Miles Davis-féle produkciókhoz, Karácsony James és Tátrai Tibor azért erőteljesen a rock felől jött, így a Supergroup sokkal inkább dzsessz-rockot játszott.

- 1984-ben A fal mögött címmel adott ki szólólemezt, ez mennyire volt bátor címválasztás akkoriban?

- Azt hittem, hogy a borító és a cím ki fogja verni a biztosítékot. A fal mögött és hogy feltett kézzel állok egy fal előtt, félig-meddig benne a falban, mintha oda lennék állítva, de aztán a kutyát nem érdekelte a lemezgyárban, mert a dalszövegekre voltak rákattanva, azokat figyelték árgus szemekkel, nincs e bennük valami rendszert bontó sor. Ez egy kifejezetten provokatív dolog volt részemről, de senkit nem érdekelt, úgy ment át csont nélkül ez a borító, minthogyha egy bikinis nő lett volna rajta. Ez jelzi, hogy mennyire súlytalan volt a műfaj megítélése, miközben volt egy fantasztikus nagy felfutása, a hetvenes évek közepétől. Emlékszem, hogy 1974-ben, amikor beléptem az Interbrass-ba, de még inkább ’75-76-ra már őrület volt a koncerteken, kígyózó sorok vártak belépőjegyre. Volt, hogy betörték az ablakot, mint egy rockkoncerten, hihetetlen népszerű volt a vasárnapi dzsesszklub. Később aztán fokozatosan mindenhol pezsgő, aktív dzsesszélet alakult ki, Szegedtől Pécsig, Hódmezővásárhelytől Debrecenig, az egész országban. A főiskolákon és az egyetemeken fantasztikus élet zajlott. Ez pár évvel a rendszerváltozás után szűnt meg, esett szét ez az egész, népművelésestől, kultúrházastól, mindenestől. Korábban sokan jártak a koncertekre.  Ennek fontos szerepe volt, hiszen rengetegen egy-egy ilyen koncert hatására kezdtek el foglalkozni ezzel a műfajjal. Ez most nincsen. Ez most nehéz. Természetesen vannak koncertek és van a maga módján dzsesszélet, például a fiam is benne van (Dés András nagyon sok más mellett a kedvenc 2013-as magyar kiadványaink közé is bekerült Vera Jonas Experiment ütőse - a szerk.), aki sokkal aktívabb muzsikus, mint én. Ő most van abban a harmincvalahány éves korban, amikor sokat és sokfélét játszik. (A fal mögött című 1984-es szólólemezének asztalon heverő hátsó borítójára mutat, amin egy közös képen szerepelnek) Itt már látszik, hogy hogyan kapja meg szép lassan a „fertőzést", hat éves volt ekkor.

- A Dimenzió azonban még ezután is aktív maradt.

- Az első Dimenzió-lemez kritikái többnyire lehúztak minket, némi joggal, annak ellenére, hogy remek dolgok vannak rajta. Amikor készült a cd-s összkiadásom, akkor hallgatgattam ezt a lemezt és bár érezhető rajta saját hang is, de ez a vád „a saját hang hiánya” azért bizonyos értelemben igaz volt. Mások nevében nem beszélek, de én ekkor még valóban nem találtam meg azt az egyedi játékmódot, ami egy kiforrott, saját egyéniséggel rendelkező dzsessz fúvós sajátja. Ugyanakkor meg komoly sikereink is voltak, megnyertük a wroclaw-i dzsesszfesztivált, Finnországban turnéztunk többször, de nekem kétségtelen, hogy még több évig tartott, mire megtaláltam azt a hangot, amit a sajátomnak mondhatok. Az nem olyan evidens, hogy ez gyorsan megvan. Ezen dolgozni kell, sok munka van benne. Én második Dimenzió-lemez, az 1986-os Avec Plaisir idején találtam rá, akkoriban született meg. Ezt már egy másik felállással rögzítettük, mert a Supergroup idején feloszlattam a Dimenziót, elegem lett a zenekarvezetésből, de a szólólemezem után újraalakítottuk az együttest és megcsináltuk ezt a lemezt, amin már lehet hallani, hogy máshogyan fújok, sikerült megformálni, kialakítani és ezt csiszoltam tovább a Trio Stendhallal.

- Közben ekkoriban már bőven benne volt a filmzenékben is (Dögkeselyű, Nyom nélkül, Egymásra nézve), ami aztán átvezet minket a dalok világába. Evidens volt, hogy kikötött a filmeknél is?

- Egyáltalán nem. 1975-től kezdtem filmzenékben közreműködni, de ekkor már az LGT-vel is játszottam vendégfúvósként, ami aztán tíz évig tartott. Elkezdtek hívogatni filmzenefelvételekre is, Presser Gábor, Vukán György, Mártha István, Novák János ekkoriban nagyon sok filmhez írt zenét és nagyon sokat jártam a filmgyárba szaxofonos szólistaként. A Dögkeselyűt például végigfújom. Arról nem beszélve, hogy milyen remek dolog volt, hiszen órabérben fizettek, odamentünk kezdésre, és ott ültünk este hatig, és néha behívtak, hogy most te jössz. Ez percidőre nem volt sok, de mivel kiszámíthatatlan volt, hogy mikor kerülünk sorra, ott kellett ülni egész nap, de ezért 1000 forintot fizettek, ami 1975-ben sok pénz volt. Nekem legalábbis. Nagyon érdekes volt számomra a filmgyári világ, sokat ücsörögtem a zeneterem várójában, várva, hogy feljátsszak egy-egy részt más zeneszerzők filmzenéire. Állítom, hogy Európa egyik legjobb akusztikájú terme volt. Az LGT sokáig itt vette fel a lemezeit, és Hollywoodból jártak ide szimfonikus filmzenéket felvenni. Akkor még úgy ment a filmzenekészítés, hogy a nagy vászonra vetíttek ki a jelenetet és real time-ban játszottunk a felvételre, miközben néztük a képkockákat. Nagyon izgalmas világ volt, ami vonzott. Említettem már a wroclaw-i fesztivált, ott jött oda hozzám Fábry Péter filmrendező, és Nemes István forgatókönyvíró - aki nekem később dalszerzőtársam lett, együtt írtuk a Valahol Európábant és sok mást -, hogy vállalnám-e a Nyom nélkül filmzenéjének megírását. Ez egy esetleges, véletlenszerű dolog volt. Hála Istennek valahogy azt gondolták, hogy én ezt megoldom. Nagyon boldog voltam és ilyen az élet, nem sokkal később Makk Károly is megkeresett engem és Másik Jánost, hogy készítsük el az Egymásra nézve című film zenéjét, amit az első Dimenzió lemeznek köszönhetünk. Azt hallotta Makk, és annak alapján kért fel minket. És innentől kezdve egyik felkérés hozta a másikat. Nagyon szerettem, nagyon élveztem.

- A dalszerzés is ekkor került be a repertoárjába. Hogyan született a Szerelem első vérig című film betétdala, ami a korszak egyik legnagyobb slágere lett?

- A Nyom nélkül zenéjéhez kellett írnom egy főcím és vége-főcímdalt is, amelyekkel nem keltettem túl nagy feltűnést, de elindult valami. Kislemezen jelent meg, Somló énekli mindkettőt és az Artúr és a detektívek zenekar játszik, ami valójában az LGT álneve volt - Somló beceneve az Artúr. Igazi dalszerzővé az Udvaros Dorottya-szólólemez (Átutazó, 1985 - borítóján, a háttérben várakozik a megállóban Dés László - a szerk.) avatott, mert az már mégiscsak egy teljes album és vannak rajta olyan felvételek, amiket máig játszok. Vannak összefüggések itt mert, az egyik legsikerültebb dal a Hóesés, eredetileg a Nyom nélkül című film egyik fő instrumentális motívuma volt. 1983 nyarán kezdtük el írni a lemezt Bereményi Gézával és bekattant nekem ez a motívum, hogy milyen jól működne ez dalként is. Aztán folytattuk a Básti - Cserhalmi duólemezzel, majd a Szerelem első vérig azonos című főcímdala hatalmas sláger lett. Ez volt a nagy áttörés. „Nini, a Dés ilyet is tud, nagy klasszikus slágert írni!”

BEREMÉNYI GÉZA GYAKRAN FELTETT KÉRDÉSEINKRE VÁLASZOLT.

- Hogyan alakult ki a munkakapcsolat Bereményi Gézával? Ő ekkor, 1983-ban már egy ideje felfüggesztette a Cseh Tamással való közös munkát.

- Én erről nem tudtam. Amikor egyáltalán felmerült, hogy dalokat szeretnék írni, akkor a feleségem javasolta – ahogy különben sok mindent mást is az életemben – hogy próbáljam meg a Bereményi Gézával, akit ő jól ismert. Az már ki lett találva, hogy Udvaros Dorottyának kéne írni egy lemezt, őt már régóta ismertem. Géza boldogan jött, mert szeret dalszöveget írni. Bárhol és bármikor. Ahogyan ő dolgozik, az nem is tudom, ilyen nincs még egy. Én játszottam a szerzeményt, azóta is így dolgozom, mindig a zene van meg előbb, ő meg ott ült a zongora mellett és írta a szöveget, másfél óra múlva felállt és kész volt egy dal. Nem is értettem, amikor először feljött, összekészítettem egy kazettát három dallal, hogy vigye haza, hallgassa meg, legyen miből választania, ahogy azt a dalszerzőkkel szokás, de ő meg mondta, hogy „papír? Tudsz adni?” „Persze” – gondoltam fel akarja írni a telefonszámom. „Toll?” „Tessék!” „Na, akkor kezdjük?” „Mit?” Fogalmam se volt, mit akar. Abból, hogy ő felugrott, hogy odaadjam neki a kazettát, megszületett a Hóesés egy óra alatt. Így kezdődött, és a dalszerzésben azóta sincs megállás. De ez nem jelentette azt, hogy a dzsesszpályámon törés keletkezett volna. Nagyon sok síkon volt képes az ember egyszerre mozogni. Megpróbálom felsorolni, miket csináltam ’86-’87 környékén: felvettük a második Dimenzió-lemezt, a Szerelem első vérig teljes filmzenéjét a dalokkal együtt persze, a Básti - Cserhalmi albumot, megalakult a Trio Stendhal, más filmes munkák Jancsóval, Grunwalskyval, zenés darabot írtam a kaposvári színháznak, és rengeteget koncerteztem. Ezt már biztosan nem tudnám megcsinálni. Szóval ami hangszert illeti, egy rövid időszakot leszámítva – a Trio Stendhal feloszlása utáni három évet – soha nem hagytam el a szaxofont. Annak, hogy ennyi műfajjal foglalkozom egyszerre, nagy hozadéka van számomra. Legfőképpen az, hogy sosem kényszerültem üzemszerű munkára, ha belefáradtam a dalírásba, vagy a musicalszerzésbe, még a fásultság beállta előtt műfajt váltottam és új erőkkel, inspirációval vágtam neki egy dzsessz lemez megírásának, felvételének, vagy a koncertezésnek. A gyártásra soha nem álltam rá, nagy volt a kísértés, például sokan megkerestek, hogy írjak dalokat, filmzenéket, de soha nem mentem bele, ha nem volt rá késztetésem.

(az interjú 2. részében a Trio Stendhaltól a színházi munkákig lesz szó, a zárófejezetben pedig a Jazz+Aztól jutunk majd el az aktualitásokig)

interjú: Dömötör Endre
nyitókép: Stekovits Gáspár

Dés László Nagy utazás – Születésnapi koncert az Arénában 2014. január 11-én.

az Éjszaka a stúdióban lemezről az Ördögi Kísértés című nyitószám Dés játékával (a Vonzások - Ünnep című kompozíciójába a Hungaroton oldalán lehet belehallgatni):

az első Dimnezió-lemezről a Távoli város:

és második lemezről az Avec Plaisir I:

a Supergroup és a Magánügyek című Dés-szerzemény:

Udvaros Dorottya és a Hóesés:

szintén az Átutazó című Udvaros-lemezről a Somló Tamással közös Vetkőzés:

a Szerelem első vérig című Dés-Demjén szerzemény:

a Básti Juli - Cserhalmi György Hallgass kicsit című lemezről a 35 perc: