TPB Home.jpg

A Poster Boy már tavaly megjelent Melody című első albumával nagyon pozitív visszajelzéseket kapott Japánból, a vidám, táncos 12:01 című klipdallal felvezetett, Recorderen debütált idei, második nagylemezének (Bonjour, c’est Pop deux) megjelenése után pedig a zenekar két dalszerző-énekes-gitárosa, Poniklo Imre és Mayer R. Noel egy háromállomásos miniturnén is részt vett a távol-keleti országban. Utóbbi nagyon érdekfeszítő és szórakoztató beszámolója következik "életük egyik legparádésabb kalandjáról."

Ferihegy

Hajnali háromnegyed ötkor gurulunk be a repülőtér parkolójába. Gyors kipakolás – két bőrönd, két gitár, két kézitáska - után magabiztosan támadjuk meg a bejáratot, van két óránk elérni a gépet. A lelkesedés egészen a check-in ablakig megmarad, pedig az ajtóig kígyóznak a sorok.

- Ezeket nem vihetik fel.

- Direkt azért választottuk a KLM-et, mert telefonon előre egyeztettünk velük, hogy a gitárok feljöhetnek velünk a gépre.

- Ez nem így működik, uram. Mások külön helyet szoktak venni a hangszereiknek – mondja a hölgy, aki nyilván nem a Holland Királyi Légitársaság alkalmazottja.

- De telefonon előre egyeztettünk, hogy ha hely nincs is a gépen, díjmentesen feladhatjuk plusz poggyászként.

- Kérdezze meg a légitársaságnál!

poster 1.jpg
De nem, de igen, de nem... Na, jó.

Imi gyorsan átrobog a KLM információs pultjához. Igazunk van. Az ügy negyed óra egymásra mutogatás után megoldódik, Szélestenyerű Fejenagy odarobog, felkapja a két gitárt, majd eltűnik velük. Reméljük, hogy Tokióban megtaláljuk őket (megtaláljuk őket, 50 méterre a poggyász-körhintától, falnak támasztva). Engem még biztos, ami biztos alapon kirántanak a cipőmből és egy kopasz mókus gyengéden végigsimogat, de úgy tűnik, mégsem vagyok terrorista.

Amszterdam

Amszterdamig az út teljesen zökkenőmentes, valamivel fél 9 után szállunk le, öt óránk van bármire, irány a belváros. Vonattal 15 perc alatt beérünk a Schipholról Amszterdam Centraal állomásra, innen gyalog bejárjuk az ébredező város jelentős részét, majd a még zárva tartó éttermek közt találunk egy helyes kis pubot - sör €4.80, wi-fi ingyen. Mindketten lecsapunk a lehetőségre, izzik a Skype, Imi az újdonsült Poniklóval gügyög, én anyámmal.

poster 2.jpg
Balra: Á… 5 óra Amszterdamban… Jobbra: Á! 5 óra Amszterdamban!

A neheze ezután jön: tizenkét órányi út egy nyomáskiegyenlített csőben (a praktikusságával ellentétes arányban kényelmes Jumbo jeten) 300 idegennel, 11 kilométer magasan, ésszerű menekülési terv nélkül. Jó lenne aludni, de nem megy, legalább filmek vannak. Finnországban uzsonnázunk, Kelet-Szibériában reggelizünk, majd helyi idő szerint reggel kilenckor már a távol-kelet édes levegőjét szippanthatjuk be. Kerozin szagú. Nem feltétlen ezt vártuk.

Tokió

A szállásunk Tokió állomástól (Deák tér) elvileg egy köpés, fáradtan, de lendületesen iramodunk neki. Megtaláljuk a megállónkat (mondjuk Újpest-városkapu), leszállunk, elveszünk. Angolul senki nem beszél (a Hard Rock Café shopban van egy csaj, aki igen, de az nem itt van, úgyhogy sok sikert!), térképet még a taxis sem olvas, cserébe a GPS-hez sem ért. Kirak minket valahol a környéken, elkapunk egy helyit okostelefonnal, pár perc rácsodálkozás után kézzel-lábbal elnavigál minket a hotelig. A recepción mégis beszél a néni pár szót angolul, vele soha többet nem találkozunk. Elmegyünk kajálni, míg elkészül a szobánk. Az ebéd valószínűleg tofu, csípős lében, hínárral. Isteni. Imi rövid szieszta után beszabadul a belvárosba (Shinjuku, Shibuya), én hosszabb pihenő után sétálgatok a környéken és sörözöm egyet a helyi erőkkel, előkerül egy gitár, megtanulják a Pale Blue Eyes-t. Egyikük Spiderman jelmezben.

Másnap mindketten meglepően kipihenten ébredünk. Városnézés a terv, egészen Uenóig jutunk, itt van a Japán Nemzeti Múzeum, egy állatkert, számtalan szent hely és templom, ahol egyébként röhögnek rajtam, mikor a protokollt betartva kezet és arcot mosok, mielőtt belépnék. Imi szerint az lehet a baj, hogy ez olyan, mintha E.T. keresztet vetne a Szent István Bazilikában. Majd újabb túra a forgalmasabb központig, itt (vonatkozik ez az egész városra) minden irányban a Váci utca és a Fáy utcai piac szerelemgyermekét megszégyenítő bisz-basz boltok vannak plázák helyett. Gyorsan megebédelünk egy pénzbedobós étteremben (az ajtónál bedobod a zsetont, kapsz egy jegyet, bent a menzás néni szól, ha ehetsz), aztán egy három emeletes játékboltban kötünk ki, ahogy az két, kényelmesen harmincas csávóhoz illik. Én rottyon vagyok, visszakullogok a szállásra. Imi még bírja, ismét Shibuya felé veszi az irányt, de ő is már kora este ‘hazajön’, szombat nagy nap.

Nagy nap, mert ez az első koncertünk Japánban, korán elindulunk, hogy még azt a kis időt, amit a város megismerésével (esélytelen!) tölthetünk, kihasználjuk. Asakusában megnézzük Tokió legrégebbi templomát, a Senso-jit, amihez minden irányból kirakodóvásár vezet, frankón csak a kakasnyalóka meg a ‘turista vagyok, nem japán’ póló hiányzik. Ezután hangszereket kézbe és irány Shibuya, a buli- és vásárlónegyed, ahol a Home klub van. A gyönyörű japán tavaszunkat (teljes utunk alatt a legdurvább körülmények közt is elég volt egy zakó) egy kis eső szürkíti délután, de ez nem állítja meg az TV Asahi zenei részlegének munkatársait, hogy ne állítsanak meg pár kérdés erejéig. Az álluk koppan, hogy Imi Murakamit olvas, én meg Shiina Ringót hallgatok, aztán hagynak minket, hogy kis szerencsével megtalálhassuk vendéglátónkat, Hitoshit, aki egyébként a kiváló Sloppy Joe frontembere. A klub megvan, az elektroakusztika működik, mehetünk megtalálni Shibuya legjobb sushiját. Mint a legtöbb dolgot, amiről itt írok, ezt is át kell élni. Az ember leül, a feje elé belógó tableten rendel, a láthatatlan sushi-séf pillanatok alatt összerakja az egyszerre maximum háromfogásos tálcát, ami futószalagon érkezik, az ételek levétele után pedig gombnyomásra távozik. Időnként kő, papír, ollóban megpróbálkozhatunk megverni a (számító) gépet 10% kedvezményért - sikertelenül.

A klub este 7 körül megtelik beatnikekkel, visszafogottan táncikálnak a bakelitekről szóló jobbnál jobb japán zenékre, isszák az 500 jen egyenárú piákat. 1962-ben vagyunk a Cavernben. A Mini Skirt kezd, a zene jó, a közegből teljesen kilógó frontember - Edgar, kobei szállásadónk - német hűvösséggel konferálgat, a közönség élvez. Mindent. A Nag Ar Juna nem akkora pukkanás, mint várhatná az ember, de aztán jön a Jappers és olyat varázsol, amit nem vártam. A Sloppy Joe is baromi jó. Na, de azt belekiabálni egy mikrofonba, hogy ‘Hello, Tokyo!’... Hát, azt nem veri semmi. A cigifüsttől kicsit elszoktunk a színpadon, ez az egyetlen nehézség. A második dal után a Google Translate appal bemondatjuk, hogy 私たちは、ポスターの少年です (mi vagyunk a Poster Boy), ugyanis ezt a látszat ellenére nem könnyű megtanulni. A közönség ezt is zabálja, úgyhogy a geg megmarad a következő bulira is. Sajnos maradni nem tudunk a koncert után, mert amúgy teljesen elvárható lenne, hogy egy 35 milliós metropoliszban legyen éjszakai közlekedés, de nincs. Kapunk még két 7 inches kislemezt a Jappers-től, aztán futás, hogy elérjük a vonatot Minamisenju felé, ahol mindkettőnkre új szálló vár, az én szobám 3 négyzetméter, az ablaka a szomszéd épület falára nyílik és mindenből árad a tömény nikotinszag, Imié csak simán gusztustalan - sajnos a Meigetsuben nem volt hely szombatra.

Kobe

Vasárnap reggel teljes menetfelszerelésben találkozunk a sarki 7 eleven előtt, rituálisan bedobunk (még)egy majonézes tojásos szendvicset és irány Kobe. Shinagawa állomásról indul a Shinkansen (nagyon-nagyon gyorsvonat) Kobéba. Mivel nem akarunk sokat cipekedni, elkezdünk értékmegőrzőt keresni. Megint mondom, teljesen elvárható lenne, hogy egy 35 milliós metropoliszban legyen 150 szekrénynél több az egyik legforgalmasabb vasútállomáson. Nyilván nincs. Gyorsan veszünk tejes teát, vizet és bento boxokat az útra, aztán gyia. Érdekes megfigyelés: Japánban a vonat nem azt mondja, hogy tü-dü, tü-dü, hanem azt, hogy sssss. A Fuji mellett olyan tempóban megyünk el, mintha sosem lett volna ott. Szép. Kobéban Edgar már vár minket, taxit fogunk és felmegyünk hozzá. A klub nincs messze, úgyhogy mielőtt elindulnánk soundcheckre, van egy kis időnk megpihenni, beszélgetni. Ott van még Edgar, vagy ahogy a helyiek hívják, Edoga (nem szeretik a mássalhangzó torlódás, nü, zágsón) koreai barátnője és egy kanadai srác, Brett, aki később DJ lesz a buliban. Yatsuhashit, egy kiotói specialitást eszünk, E. meg is jegyzi, hogy van itt valahol eldugva egy jó kis vicc, kommentben lehet próbálkozni. Így kezdődik: egy német, egy koreai, egy kanadai és két magyar yatsuhashit majszol Kobéban.

poster 3.jpg
Pop Party!

A Der Kiten nem Kobe legnagyobb klubja (a gitártokkal megszenvedünk a lépcsőfordulóban), de annál zseniálisabb. Olyan, mintha valaki bezippelte volna a Szimplát az idegesítő részeg turisták nélkül. A kis színpadon találunk egy csirkefejet és küldünk Jappánnak egy videót Japánból, táncoló csirkével.


Az este legszürreálisabb része - a berendezés ellenére is - Edoga szóló performansza, ami gyakorlatilag egy Powerpoint prezentációval egybekötött önkaraoke. Vad! A buli zseniális, két ráadást követel a nép, majd fotók, autogramok, ami kell. A hasamat simogatják jó szerencséért, Imi kontrollálhatatlanul röhög. Hajnali egy körül érünk vissza E. lakásába, még egy kicsit dumálunk, sörözünk, aztán elnyom minket a buzgóság.

A másnapot nem egyszerű kardióval köszöntjük. Kobe elég dimbes-dombos, megpróbáljuk feladni a csomagjainkat több helyen is (lent, fent, jobbra, balra), hogy ne kelljen, csak a gitárokat cipelni a maradék másfél napban. Senki nem vállalja másnapra a szállítást, ugyanis a Nemzeti Kultúra Napján nem dolgozik a posta. Így a két órás teljesítménytúra után megadjuk magunkat a szituációnak és taxival visszagurulunk a vasútállomásra, ahonnan libegővel felmegyünk a gyógynövénykertbe. A napsütést természetesen felváltja az eső, de rohadjon meg, akkor is megnézzük, mielőtt visszamegyünk Tokióba.

poster 4.jpg

Libegő Chairlift Ropeway a Kobe Herb Gardens felé.

Tokió II.

Különösebb gond nélkül érkezünk meg Shibuyába, itt viszont megint elveszünk, az állomás ugyanis nem kicsi és lövésünk nincs, hogy hogyan lehetne eljutni Sangenjayába, még kevésbé, hogy Sangenjayán belül hol lehet a Liten Butiken. A pályaudvar ezen részén teljesen eltűnnek a megállók neveinek latin betűs átiratai, Hitoshi nem elérhető, azt meg azt hiszem már mondtam, hogy angolul nem beszél senki. Én egy pillangókést forgató, sebzett anyagyilkos nyugodtságával próbálok kiutat keresni a szituációból, Imi apátiába süllyed. A végső megoldás egy taxi. Mint korábban megjegyeztem, a taxisok valószínűleg a következő sarkot sem találnák meg, ha az életük múlna rajta. Hiába mutogatjuk az ürgének Google Maps-en, papíron, hogy merre mennénk. Hitoshit felhívjuk, átadjuk a telefont, ő az élő GPS-ünk.

poster 5.jpg
Nyugati turisták, szevasztok!

A buli minden frusztráció és totális kimerültség ellenére nagyon jól sikerül. Záróra után érkeztünk meg, ennek ellenére türelmesek velünk, sőt, óriási segítségként megengedik, hogy otthagyhassuk a cuccainkat. Legalább az esti cipekedést megúsztuk. Ezután beülünk Satomival (Hitoshi felesége), Hitoshival és Itaruval (aki a zenét pakolta, míg vártak ránk) egy helyes kis családi étterembe, ahol életünk legjobb vacsoráját költjük el. A búcsú nem vidám, még kisegítenek az útvonallal Kiba felé, ahol a kapszulahotel van. Ezt egyszer mindenkinek ki kell próbálni. Frissen mosott pizsama és tiszta törölközők várnak az öltözőszekrényben, a kapszula nagyjából két köbméter, de van benne TV, rádió, ébresztőóra és dugalj, ha valamit töltene az ember. Zseniális.

poster 6.jpg
A kapszula

Másnap korán visszamegyünk Sangenjayába, összeszedjük a cuccunkat és irány Narita. Érdekes módon a gitárok itt felférnek a gépre és az apróval teli tárcám, ami a zsebemben maradt sem aggasztja a biztonságiakat. Ugyanez a helyzet Amszterdamban. Több mint 24 óra ébrenlét után a végkimerülés határán érünk haza életünk egyik legparádésabb kalandjáról.

Mayer R. Noel
fotók: Poniklo & Noel

a Poster Boy pénteki lemezbemutató koncertjének (mely a Majdnem híres házibulin lesz) Facebook-eseményoldala


íme, az egy részlet az első tokiói koncertről, az Another Person című új dalt játsszák:


ez pedig a tavalyi lemez címadó dala, a Melody a második tokiói koncertről, ami egy kis kávézóban volt:

https://recorder.blog.hu/2013/11/14/megtalalt_jelentes_a_poster_boy_turnenaploja_japanbol
Megtalált jelentés – a Poster Boy turnénaplója Japánból

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr75633991

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása