"Mintha a mennyek kapuján léptem volna be" - Miles Cleret dj, zenegyűjtő

A Budabeats a november 15-i, most pénteki Soul Cure buliján a német Florian Keller után ismét egy megrögzött lemezgyűjtő dj-t lát vendégül. Az angol Miles Cleret ráadásul nemcsak - régészeti alapossággal és elhivatottsággal - gyűjti a ritka és különleges 60-as, 70-es, 80-as évekbeli zenéket, méghozzá elsősorban Nyugat-Afrikában, illetve Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában, hanem egyedülálló válogatáslemezeken elérhetővé teszi őket Soundway nevű kiadóján keresztül. Clerettel az afrikai és dél-amerikai  zenegyűjtő körútjairól, azok mikéntjéről és veszélyeiről, illetve a feltáratlan területekről beszélgettünk.

- Tényleg elég egy afrikai utazás, hogy az ember összerakjon egy válogatáslemezt és kiadót grundoljon hozzá?

- Látod! Tulajdonképpen az egész egy sima nyugat-afrikai körutazásnak indult 2002-ben a feleségemmel. Még csak nem is a lemezek miatt mentem. Nyilván keresgéltem zenéket, de nem ezért mentünk elsősorban. Aztán Accrában, Ghána fővárosában egyszer csak egy helyi rádiós dj házában találtam magam, aki mint kiderült a neves ghánai zenész, K. Frimpong fia. Beszélgettünk, régi zenéket mutogatott nekem, bemutatott az apjának. Ott, akkor született meg az első válogatáslemez gondolata a fejemben. A következő évben már kifejezetten a zenék miatt mentem vissza.

- Mindig szívesen fogadtak a helyiek a lemezjátszóddal?

- Alapvetően igen. A ghánai emberek hihetetlenül barátságosak, főleg az idős zenészek lelkesedtek, mikor megtudták, hogy miért is vagyok ott. Persze találkoztam fura figurákkal, de a zenészek között mindenhol akad néhány a kelleténél nagyobb ego.

- Gondolom azért volt néhány meleg helyzet munka közben.

- Ó igen, pár évvel később, mikor Nigériában dolgoztam. Arrafelé teljesen máshogy mennek a dolgok, mint Ghánában, sok szempontból a mai napig elég elcseszett egy ország. Nyilván megvannak ennek a történelmi és gazdasági okai, de Ghána után ott sokkal nehezebb volt egyről a kettőre jutni. Volt minden: ügyeskedők, csalók,  autós üldözés, észnél kellett lennem. De szerencsére igazán komoly bajba sosem kerültem.

- Először a koncepció van meg egy válogatáshoz és ahhoz keresed a lemezeket, vagy fordítva?

- Eddig általában egy adott ország, stílus vagy előadó köré építettük fel a válogatásainkat. Nincsen különösebb trükk a dologban, megpróbálok minél több zenét felkutatni, ami a témába vág. Szükség is van a nagy merítésre, mert rengeteg zene van, amit valamilyen oknál fogva nem tudunk felhasználni. Ezeket a lemezeket a legtöbb esetben nem profi zenészek készítették, sokszor ment félre egy-egy hang, nem is beszélve a felvételek minőségéről. Ez az attitűd és hangzás persze hozzátartozik az erről a fajta zenéről alkotott és elfogadott mai képhez, de én elég szigorúan állok ehhez a kérdéshez, nagyon megválogatom, hogy mit adok ki.

- Frank Gossner (az afrikai zenék egy másik nagy gyűjtője, Voodoo Funk néven vezet  blogot és lemezkiadót - a szerző) mesélte, hogy amerre csak járt, szórólapokat osztogatott és plakátokat ragasztgatott, így szerezte a lemezeket. Te hogy találod őket?

- Én szerencsés voltam, mert amikor először jártam Ghánában, tulajdonképpen érintetlen területre tévedtem. Persze addigra megjelent már néhány afrikai témájú válogatáslemez, egy-két lemezdealerrel is összefutottam, de a mai hype-nak még nyoma sem volt. Konkrétan becsekkoltam a szállodában és megkérdeztem a recepcióst, hogy hol találok lemezeket, ő meg elirányított egy belvárosi utcába, ahol hihetetlen zenéket találtam. Akkoriban még simán működött az Afrikában, hogy elkezdtem kérdezősködni, egyik zenész küldött a másikhoz, lemezboltokba, rádiókba, terjesztőkhöz jutottam így el. Még a kumasai (Ghána második legnagyobb városa - a szerző) lemezgyárba is bejutottam. Gondolhatod, mintha a mennyek kapuján léptem volna be. Pár évvel később aztán végigjártam ugyanezeket a helyeket, de mindenhol európai lemezhiénákba botlottam, akik már 200 dollárokat fizettek ezekért a lemezekért. Szóval nekem szerencsém volt, időben érkeztem.

- Nem lehetett egyszerű ezeket az afrikai zenéket jogosítani.

- A legtöbb esetben könnyebb, mint gondolnád. Itt is, mint a lemezeknél, egyszerűen kérdezősködtem, és általában megtaláltam, akit kerestem, Ebo Taylorral (legendás ghánai gitáros- a szerző) is úgy találkoztam például, hogy valaki emlékezett rá merre lakott negyven éve, én odamentem, becsöngettem a megadott címen és ott állt velem szemben. Nyilván nem mindig megy ilyen könnyen, Nigéria például ebből a szempontból is keményebb diónak bizonyult. Az internet persze sokat segít: egyszer végső kétségbeesésemben minden mindegy alapon feltettem egy hirdetést az Amerikában élő ghánai közösség weboldalára, hogy keresek valakit. Másnap reggel hívott az illető fia, öt perc múlva már az apjával beszéltem, aki nagy örömmel konstatálta, hogy a negyven éve kiadott zenéi után érdeklődöm. Mindig akadnak persze, akik elhajtanak, sokan már nem élnek a zenészek közül, de a legtöbb esetben találok valakit, aki hajlandó segíteni. Fura módon egy csomószor még az eredeti mesterszalagokhoz is sikerült hozzájutnom.

- Több helyen olvastam, hogy Afrikában a fiatalabb generáció teljesen közömbös a régi zenék iránt. Te tapasztaltad ezt?

- Ez ebben a formában elég komoly általánosítás. Ugyanúgy, mint bárhol máshol a világon, az ottani rádiók is játszanak régi számokat. Ott is megvannak a slágerek, amik nem tűnnek el, mert egyszerűen jók és kiállták az idő próbáját. Persze, az igaz, hogy nincs különösebb érdeklődés a múlt zenéi iránt, de ez globális jelenség és teljesen rendben is van. A londoni tinédzserek sem Rolling Stones-ra nyomják manapság, hanem grime és dubstep bulikba járnak. 

- Afrikán kívül olyan helyeken dolgoztál, mint Thaiföld és Panama. Ezekről az országokról nem feltétlenül a zene ugrik be elsőként az embernek. Hogy keveredtél ilyen helyekre?

- Hallasz egy-két jó számot az adott országból, aztán nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi lehet még ott. Thaiföldről először egy barátom küldött néhány lemezt, ugyanígy indult az első panamai válogatás is.
Aztán odautazol, beleásod magad a helyi zenei örökségbe, eltelik pár év, és máris van hatvanöt percnyi értékelhető zenéd, amit kiadhatsz. (nevet) 

- A munkád szempontjából van vmi különbség Afrika és mondjuk Latin-Amerika között?

- Lényegében ugyanazt csinálom mindenhol, amit a legelején Afrikában: kérdezősködés, dj-k, lemezboltok, lerakatok felkutatása. Dél-Amerikában azért volt könnyebb dolgom, mert az emberek sokkal inkább kötődnek a zenéikhez. Teljesen más a viszonyuk a saját kultúrájukhoz, él bennük az a fajta nosztalgia a régi zenék felé, ami a nyugati világra is jellemző. Afrikában ezt egyáltalán nem tapasztaltam, sokan egyszerűen kidobták vagy elégették a lemezeiket, mert feleslegesnek tartották őket.

- Mit gondolsz, vannak még olyan helyek, amik zenei felfedezésre várnak?

- Persze, bárhol, ahol valaha gyártottak lemezeket lehet valami, ami csak arra vár, hogy kiadjam. (nevet) Tervben van egy újabb válogatás thaiföldi zenékkel, készülőben van egy trinidadi lemez, illetve egy az 50-es évek nyugat-afrikai 78-as fordulatú lemezeit bemutató anyag is. Nehéz ügy ez, mert lassan annyi a válogatáslemez a piacon, hogy kezd unalomba fulladni az egész, másrészt pedig egyre nehezebb olyan zenéket találni, amiket érdemes újra elővenni. Ezért a jövőben szeretnék jobban a kortárs zenekarokra fókuszálni, ideje a jövő lemeztúróira is gondolni. Gondold csak el, mi lenne most, ha negyven éve is mindenki csak válogatáslemezeket gyártott volna.

interjú: DJ Von Yodi

A november 15-i Budabeats-esten Miles Cleret mellett a házigazdák, DJ Gandharva és DJ Von Yodi pakolják az egzotikusnál egzotikusabb lemezeket.
A parti Facebook-eseményoldala: http://www.facebook.com/events/733710556643725/