Könyörtelen, özönvízszerű zaj – A Ride és az 1990-es Nowhere

A Ride sajnos se nem volt annyira népszerű, hogy olyan hatalmas közönséggel büszkélkedhessen, mint a tőle jó nagyot merítő Oasis; se nem volt annyira meghatározó, hogy a fő művének tekinthető bemutatkozását a kor legnagyobbjai között emlegessék, így a négyes óhatatlanul is a kultuszzenekarok perifériájára szorult. Pedig ennél jóval többet érdemelt volna, mint ahogy azt Nowhere című lemeze alapján is tisztán hallhatjuk.

Szirupos popdallamok + mennydörgés + tremolo kar + néhány lógó orrú angol fiatal = shoegaze. A fenti egyenlet remekül felvázolja azt a közeget, aminek a Ride nem csupán egy fontos komponense, hanem katalizátora is volt akkor, amikor a brit klíma nem is lehetett volna ridegebb a hangos rockzenekarok felé. Hiszen annak ellenére, hogy a Pixies és a hasonszőrű amerikai zenekarok erejét a tengerentúlon is lehetett érezni, Albion ifjai még így is sokkal inkább pumpáltak magukba drogot a Haçiendában, mintsem hogy kétségbeesetten depresszív fiatalokat hallgassanak a négy fal ölelésében. És bár igaz, hogy a Stone Roses már valamilyen szinten előrevetítette a gitárzene sokadik térhódítását a szigetországban, a pillanat, amikor a jövő brit reménységei újra rendesen oda mertek taposni a torzítópedálokra, az a Ride, pontosabban annak első lemeze, a Nowhere megjelenésével érkezett el.

1990-re ugyanis nemhogy erőteljesen formálódni látszott a shoegaze színtér, de e korong által meg is született. És ehhez a négyesnek nem kellett más tennie, mint visszanyúlni a Jesus & Mary Chain szemcsés, homokszerű gitárhangzásához, összeházasítani azt brit gitárpop-hagyományokkal, (így a Beatles-szel, a Smiths-szel, és hát, a korszellemből kifolyólag elkerülhetetlen Stone Roses-szal) és átalakítani az egészet egy olyan sós, csapadékszerű áradattá, ami annyira jellegzetesen angol volt, hogy nem is születhetett volna meg a La Manche-csatornán túl. A Ride érdemei mellett persze fontos volt az is, hogy addigra már a zaj is bőven előrágta magát a gitárzenei élvonalba (JAMC, My Bloody Valentine, Spacemen 3), már csak idő kérdése volt, mikor lesz ebből egy egész szcéna és hogy hogyan gyömöszölhetik le a dolgot a nagyközönség torkán.

A Ride-nak az volt óriási előnyére, hogy (maga Jim Reid ajánlására) Alan McGee, a legendás Creation vezetője szerződést kínált számára, valamint az, hogy a Nowhere akkor jelent meg, amikor még nem igazán lehetett tudni, hogy miről fognak szólni a 90-es évek, így a négyes a Stone Roses és a Nirvana közötti vákuumot meglovagolva képes volt egy remek lemezzel elismert és kurrens lenni. Ráadásul a reflektorfény egész sokáig rájuk vetült, ugyanis az 1992-es Going Blank Againnek még a csatakos hajú seattle-i punkok sem tudtak keresztbe tenni, a két esztendővel későbbi Carnival Of Light pedig a britpop uralom alatt is szép sikereket ért el. A ’96-os Tarantulának azonban nem tett jót az akkori Firestarter-őrület (bár a korong így is csak épp lemaradt a brit Top 20-ról), utána pedig már végképp nem volt mit tenni: a csapat – főleg a két dalszerző-gitáros-énekes Mark Gardener és Andy Bell közötti nézeteltérések, egocsaták miatt – feloszlott, szétszéledt és egy 2001-es tévéfellépésen kívül nem is nagyon állt össze.

1990-ben azonban az együttes pályája csúcsán volt. A remek EP-kkel megelőlegezett debütalbum három száma is bekerült az az évi Festive Fifty-be (John Peel meghatározó rádióműsorának év végi legjobb dalos listájára), ráadásul a zenekarnak lehetősége adódott a zajt roppantmód kedvelő Japánban turnézni. Mi több, a Nowhere egészen a brit eladási lista 11. helyéig jutott, a csapatot pedig 1991 egyik legnagyobb reménységének tartották a kritikusok egészen addig, amíg nem jött a grunge vagy, ha a stíluson belül szeretnénk maradni, akkor a Loveless, ami egyébként az egyetlen műfaji lemez (talán még a Slowdive-féle Souvlakin kívül), aminek sikerült kikezdenie a kvartett hegemóniáját.

Mégsem szabad alábecsülni a zenekar munkáját, ugyanis a Nowhere még a későbbi shoegaze remekek árnyékában is egy nagyszerű lemez, melyen a történelem legsüvítőbb gitárhangzása találkozik egy szembetűnően magas hatásfokkal égő dalszerző motorral úgy, hogy a végeredmény egyszerre tisztelgett a nagy elődök felé, illetve emelte új síkra azok munkásságát. Az például már rögtön a kezdő Seagull meghallgatásakor világos, hogy a Ride legalapvetőbb idolja a Stone Roses volt, a dal ugyanis egy hatalmas Mani-grúvokkal átszőtt, vadul tomboló pszichedelikus örvény, amiben Mark Gardener (a korai időkben) fő frontember a legapróbb részletig úgy énekel, mint Ian Brown. Persze a négyes másokhoz is rendesen visszanyúlt, sőt, lényegében ők voltak azok, akik a Sonic Youth, a JAMC, a Hüsker Dü és a My Bloody Valentine által be-bevezetett selejtes gitárhangzásból egy olyan sűrű, óceáni ködöt varázsoltak, ahol napokig csak esik, esik és esik. A baljóslatú ciklonok és viharfelhők között pedig Gardener kedveszegett, lelombozott vokáljai és az epekedő, mégis erőteljes szerzemények mutatják az utat, illetve támasztják alá azt, hogy a Ride-nak bravúrosan sikerült meglasszóznia az elemi erejű égszakadást. A kifogástalan szerzemények és a meghökkentő megszólalás keresztútjánál találkozik ugyanis a korong, amelynek talán még ma is a Dreams Burn Down a csúcsa: eszményi hangterror, mennydörgést megszégyenítő dobok  és a frontember csüggedt, lágy éneke döngöli a földbe, majd emeli a felhők fölé az embert a zsibbasztó szerzemény leforgása alatt, amely tökéletes parafrázisa annak, amikor megállás nélkül zuhog az eső, csapódik az arcunkba a pára és sodor el minket könyörtelenül az özönvízszerű zaj.
 
Le a kalappal tehát a Ride előtt, amiért a Nowhere-rel közös nevezőre hozta a pop viszonylag különböző pontjairól ismert, együtt mégis logikus és koherens egészet alkotó elemeit, elindítva ezzel az elmúlt két évtized egyik legnagyobb hatású rockzenei irányzatát. Munkájuk (hosszan érő) gyümölcsébe azonban vagy nem haraphattak bele a tagok, vagy csak részben: a feloszlás után ugyanis bár Andy Bell erőtlen saját zenekara (Hurricane #1) után a kései Oasis-ben (majd a Beady Eye-ban) zenél(t), Mark Gardener pedig nem túl sikeres szólópályára lépett (neki is volt egy kudarcos zenekara Animalhouse néven), a másik két tag sajnos nem sok maradandót alkotott. Igaz, az együttes életműve bőven szolgál annyi örömmel, hogy ne is akarjunk többre vágyni – ékes bizonyítéka ennek a remek és felejthetetlen Nowhere.

Judák Bence

a Nowhere teljes egészében a cd-kiadás bónuszdalaival:

a lemez zárószámának, a Vapour Trailnek a videója:

a Seagull egy 1990-es koncertfelvételen: