Milyen más is lehetne? – Morrissey: Autobiography (könyvkritika)

2013.10.29. 10:51, rerecorder

Morrissey-Autobiography-014.jpg

Az év legjobban várt zenei könyve az egykori Smiths-énekes, Morrissey önéletrajza október 17-én jelent meg. Aztán rögtön az első héten megdöntötte a zenei önéletrajzok első heti eladásainak korábbi rekordját, 35 ezer példánnyal a leggyorsabban fogyó kötet lett kategóriájában. És még csak most közeleg a karácsonyi könyvpiac. Természetesen minden nagyobb brit újság és zenei lap azonnal, a megjelenés napját írt róla ’a tíz legérdekesebb dolog, amit megtudtunk a könyvből’-típusú cikkeket. Mi akkor csak a legfontosabb információkat vettük át, mert naná, hogy elolvastuk az Autobiographyt, megrágtuk és most alapos kritikát közlünk róla. Fábián Titusz írása következik.

morrisseyautobiography.jpgMorrissey könyve nem egy átlagos rockzenei önéletrajz. Nem olyan, mint a többi. Kezdjük ott, hogy már eleve a legnagyobb klasszikusoknak kijáró Penguin Classics-sorozatban jelent meg, amit én nem is igazán értek. Morrissey mikor lett Dickens Károly? Vagy Verne Gyula? Ezt hogy intézte el? És a könyv végén miért nincs szószedet? Amikor az minden biográfiában van.

Az övében viszont nincs, ahogy fejezetek sem, önálló címekkel, mondjuk. Így, ha valaki arra kíváncsi, hogy kiről, mit mond, nem tud egyszerűen odalapozni: át kell rágnia magát mind a 457 oldalon. És több száz olyan szón, szofisztikált kifejezésen, amivel életében nem találkozott még. (Ha valaki azt hiszi, jól tud angolul olvasni, vegye kézbe a könyvet, kicsit visszahozza a földre.) De hát Morrissey nem arról híres, hogy megkönnyíti az ember dolgát, legyen az lemezhallgató vagy olvasó. Ilyet nem is vár el tőle senki.

Morrissey egy intelligens, szellemes ember (ahogy ezt eddig is tudtuk), és könyvet is olyan ügyesen ír, mint dalszöveget (ahogy azt sejteni lehetett). Az életrajz úgy marad végig tipikusan morrissey-es, hogy amikor a sanyarú manchesteri fiatalkorát írja le, kicsit dickens-es, amikor a saddleworth-i mocsárban kalandozik barátaival (és látnak egy szellemet), az picit brontés, amikor pedig a sulis lányokról ír, akik őt egyáltalán nem érdeklik, az már majdnem karinthys.

Tényleg csak akkor van baj, amikor kezd kicsit Som Lajosos is lenni. Somnak még a nyolcvanas évek végén jelent meg a Piramis vádirat című könyve, amelyben feltárul zenekara igazi tragédiája: a Piramis gyakorlatilag minden idők legjobb zenekara volt, ám ez érthetően mindenkit zavart, az irigyek olyan ördögi tervet szőttek az elpusztításukra, amely mellett eltörpül mindenféle világ-összeesküvés. Lajos kioszt mindenkit, aki szerinte a Piramisnak keresztbe tett és ez kábé a magyar popszakma 99%-át jelenti. Néha a Morrissey könyv is elmegy ebbe az irányba, sajnos. Morrissey persze jóval színvonalasabban adja elő a művészt, aki „mindig az ellenség” a zeneiparban és sokszor tényleg igaza van. És nyilván nem is lepődik meg senki, hogy egy Morrissey könyvben sok a panaszkodás – csak hát az ember tőle azért kifinomultabb, delikátabb panaszkodást várna el. Ám néha egészen banális, vagy szimplán képtelen dolgokba is beleszalad. „A jog faszság!” A zenészt mindig kihasználják, átverik! A művész elé szándékosan olyan szerződést raknak, amit úgysem ért meg! Mert egyiptomi hieroglifákkal van írva. És így tovább. (De komolyan, a zenész/művész el van zárva attól, hogy kerítsen egy jogászt, vagy egyéb szakembert, aki értelmezni tudja helyette a szerződést?)

the smiths.jpgSzerinte – az NME által épp a napokban minden idők legjobb lemezének választott – 1986-os The Queen Is Dead album csak provokatív címe miatt nem lett – nem lehetett – első Angliában (a cím amúgy még dalszerzőtársa, a Smiths-gitáros Johnny Marr szüleinek sem tetszett). Véletlenül sem azért, mert a háziasszonykedvenc Phil Collins rádiós slágerekkel megszórt aktuális sikeralbumát egyszerűen jobban vette a nagyközönség. (Különben is, mióta ciki egy alternatív zenekarnak kikapni egy mega-mainstream előadótól?) A Meat Is Murder című dalt szintén a címe miatt nem játsszák a rádiók, miközben Bruce Springsteentől a Born In The USA-t igen, és nem azért, mert Springsteen dala tényleg rádióbarát, az övék meg nem annyira. Mondjuk, még ez is elmegy. De lehet azon komolyan csodálkozni, hogy egy olyan számot, aminek I Have Forgiven Jesus a címe, nem adnak le karácsonykor a rádiók?! És ez nyilván csak a jéghegy csúcsa. Valaki mindig lesben áll, hogy a hátába mártsa a kést. Ráadásul sem az angol, sem az amerikai lemezcég nem tudja, hogyan kéne futtatni a zenekart.

Akad ezeken kívül is sok furcsaság. Nem igazán értem, miért beszél Morrissey még 1987-ben is manchesteri zenekarként a Smiths-ről (akiket felháborító módon nem támogat a Manchester Evening News napilap), amikor már oldalakkal (évekkel) korábban Londonba költözött minden tag. A Kray-fivéreket (a hatvanas évek Londonjának glamúr/celeb gengszterei, szintén Morrissey-hősök – a szerk.) pedig a szerző szerint csak azért dugták rács mögé, mert az establishment és az uralkodó osztály nem bírta elviselni, hogy proliként megcsinálták magukat. Már bocsánat, de Ronnie Kray egy pubban, az italozó közönség szeme láttára lőtte agyon egyik riválisát, tesójának szintén emberélet száradt a lelkén. Mégis, mit kellett volna kapniuk gyilkosságért?

Meg hát az is érdekes, hogy ugye Morrissey tinédzserkora a sötét és barbár, viktoriánus korban visszamaradt Manchesterben maga a nyomorúság, a földi pokol (az ember már majdnem azon drukkol, nehogy a végén egy dologházban kössön ki a főhős) – de azért van otthon telefon és tévé, eljárogat koncertekre Londonba és Birminghambe és csak úgy mellékesen kiderül, hogy négyszer nyaralt Amerikában rokonoknál.

theSmiths2.jpgMiről árulkodik még a könyv? Például arról, hogy a Smiths-dobos Mike Joyce ellen elveszített 1996-os bírósági per tényleg nagyon betett neki. A műben összesen 70 oldalt kap a Smiths története, az első próbáktól a négy (plusz három válogatás) albumon át a feloszlásig – ehhez képest a törvényszéki eseményekkel 51 oldalon keresztül foglalkozik. És valami elképesztő szenvedéllyel! Az egyik legérdekesebb része az életrajznak. Weeks bíróról kiderül, milyen udvarházban lakik és milyen arisztokrata kapcsolatai vannak, ahogy az is, maga Margaret Thatcher nevezte ki. Kétsége sem lehet az olvasónak, a munkásosztálybeli, anti-rojalista, Thatcher- és rókavadászat-ellenes Morrissey megbüntetésére megy itt ki a játék. (Jóval korábban szóba kerül egyik nagy idolja, Oscar Wilde. És nahát, az ő karrierjét is pont egy korrupt bíró tette tönkre! Mert őt is meg kellett büntetni, meg minden.) Ügyvédje meg sem mer jelenni a tárgyaláson, betegségre hivatkozva lemondja faxon és a jelöltjét küldi maga helyett. Weeks bíró ítéletét aztán mondatról-mondatra idézi és cáfolja, tényleg, mintha konkrétan a fellebbezés szövege lenne bemásolva a könyvbe. A „7. oldalon Weeks bíró azt állítja: hogy…” „Ezzel szemben az igazság az, hogy ….” és így tovább, egészen elképesztő. A bíró úr később is feltűnik egyszer. Az énekes azon háborog, hogy Weeks nem hajlandó nyilatkozni a róla (mármint, Morrissey-ről) szóló dokumentumfilmben. Mert a bírók szoktak csak úgy nyilatkozgatni az ítéleteikről…

A LEGENDÁS SMITHS-PERT ITT  DOLGOZTUK FEL RÉSZLETESEN.

A bírósági perről mindent megtudunk, Morrissey egészen mostanáig nagyon gondosan és hatásosan (azaz szinte minden rajongójának a téma iránti érdeklődését felhajtóan) titkolt szexuális életéről azonban nem túl sokat. Pedig lehet, hogy ez jobban érdekelné az olvasókat. Most akkor meleg, nem meleg, aszexuális vagy valami egyéb szexuális? Az életrajzból sem derül ki egyértelműen. Az első nő, akibe szerelmes volt, az Jerry Nolan, a New York Dolls lemez borítójáról (a zenekar dobosa, ahogy a többi tag is túlzó női sminkben, feltupírozott hajjal látható a glames címlapon – a szerk.)! 21 évesen össze akar költözni valami Anna nevű lengyel csajjal, de az „nagy bölcsen” nemet mond neki. 35 éves korában becsenget a lakásába egy férfi, Jake Walters fotós, aki aztán két évig haza sem megy – de hogy egész pontosan, hogyan, mi módon élnek együtt, azt csak találgathatja az olvasó. A kétezres évek elején pedig egy iráni származású Los Angeles-i nő kerül be az életébe és kábé ennyi.

Morrissey_1.jpgA Smiths feloszlásáról tulajdonképpen még kevesebb derül ki. Egyik nap még minden rendben, kiváló hangulatban telnek a próbák és a lemezfelvétel… aztán hirtelen mindenki arról kezd pletykálni, hogy feloszlik a Smiths… végül tessék, tényleg feloszlik. Morrissey amúgy viszonylag gyakran bizonygatja (az olvasóknak? vagy csak magának?), mennyire jól érzi magát így egyedül és mennyire nincs szüksége régi bandájára. A Smiths végleg meghalt, 1996-ban, a londoni High Court Of Justice tárgyalótermében, számára és részéről legalábbis. Évről-évre belengetik az újságok egy Smiths összeállás lehetőségét – hát így a könyv alapján nem érdemes nagy pénzben fogadni ilyesmire.

Vigyázz, jobban neheztelek, mint a magányos főbírók!” – énekelte Morrissey, még híres pere előtt pár évvel, The More You Ignore Me, The Closer I Get című dalában. És tényleg. Morrissey jobban neheztel. És akkor van a legjobb formában, amikor éppen neheztel. Mindenre és mindenkire emlékszik. És jaj annak, aki a bögyében van, vagy valaha megbántotta. Weeks bíró minden bizonnyal nagyon fog szenvedni, ha a Morrissey-féle pokolra jut, akárcsak Mike Joyce, vagy Geoff Travis, a Rough Trade kiadó főnöke. Az Apple Records-os Neil Aspinall – neki az a bűne, hogy nem engedett Morrissey-nek feldolgozni egy dalt – halálát csak így kommentálja: „na, ez jár neked, mert csúnyán viselkedtél.” A New Musical Express, illetve, annak újságírói gyakran feltűnnek a könyvben, és mindig a legrosszabb színben tűnnek fel – arról a korszakról valahogy nem esik sok szó, amikor a kapcsolat még szép volt és a lapot New Morrissey Expressnek is becézték, mert annyira benne volt az énekes fenekében.

A SMITHS UTOLSÓ LEMEZÉRŐL, FELOSZLÁSÁRÓL ITT ÍRTUNK.

Morrissey különösen kegyetlen tud lenni, ha nőkről van szó – általa nem kedvelt nőkről, persze. Viktória királynőt és az újságíró Julie Burchillt lehet, hogy nem túl előnyös külsővel áldotta meg a sors – na, de ezen gúnyolódni nem túl szellemes és távolról sem elegáns. Főleg úgy, hogy Viktória királynő vissza sem tud szólni, mert meghalt már 112 éve. Pedig elképzelem, ahogy a szerző stílusában visszagonoszkodik, hogy már ne haragudjon, művész úr, de ezzel a hatalmas hassal és lepukkant fizikummal maga sem túl jó reklám a vegetáriánus életmódnak. Marc Bolan nem ad autogramot a 17 éves Morrissey-nek, de ő –tekintettel korábbi érdemeire – viszonylag olcsón megússza. Stephen Street producer sokáig jó fej a könyvben – aztán ő is mond valamit egy tévés interjúban, amit nem kellett volna… De azért Morrissey szeretni/dicsérni is tud. Kirsty MacColl, David Bowie, Mick Ronson, Kirsteen Young, Chrissie Hynde vagy épp a gyerekkori barát, Linder Sterling tényleg közel állnak a szívéhez. Néha egészen meglepő dolgok is kiderülnek: szereti az a-ha együttest és tök jó fejnek tartja Elton Johnt.

Morrissey_crop_tie.jpgA Morrissey-autobiográfia, amikor jó, akkor tényleg nagyon jó. A turné sztorik zseniálisak (még a 2006-os budapesti koncertet is említi), az ide-oda zárójelben beszúrt, a témához csak lazán kapcsolódó egyéb elmélkedései, megjegyzései szintén. Az olvasó bele tudja élni magát, milyen lehetett filmekkel és popszámokkal felnőni a hetvenes évek Észak-Angliájában. Jók a portrék, amiket barátairól rajzol (nem sok van neki, természetesen), vagy amikor tök váratlanul felbukkan Michael Stipe vagy David Bowie, mondanak valami szellemeset, aztán eltűnnek a színről. És persze amikor olyan valakit cikiz Morrissey, aki az olvasónak sem szimpatikus, vagy akit általában nem szokás szidni (mint mondjuk Nick Kent, Siouxsie, John Peel vagy a Rough Trade), azon remekül lehet szórakozni. Még egy egész jó kis playlistet is össze lehet állítani a könyv segítségével, mert gyakran beszél dalokról, amik tetszenek neki. Mondjuk jellemző, hogy a hatvanas években elég sok minden hatással volt rá a Righteous Brothers-től Timi Yuróig, a Beatles neve viszont egyszer sem hangzik el – de hát Morrissey mindig is más volt, mint a többiek.

Morrissey már elmúlt ötven (visszatérő téma a könyvben, hogyan lett mellette egyszer csak mindenki fiatalabb, amikor volt idő, hogy mindenki öregebb volt), elég sokan haltak meg körülötte. És ezeket a halálokat elég részletesen és megkapóan írja le – legyen szó éppen a 11 éves manchesteri Billyről, Rita nevű nagynénjéről, Kirsty MacCollról, vagy az egyik macskájáról. Külön jók, és gyakran tanulságosak azok a részek, amikor valamelyik példaképével találkozik először. És tán még a legfelkészültebb Smiths/Morrissey akadémistáknak is lesz a könyvben újdonság. Ki hitte volna például, hogy Morrissey nem tartotta jó számnak a There’s A Light That Never Goes Out-ot, nem is akarta, hogy lemezre kerüljön.

A Morrissey életrajz minden hibája mellett egy szórakoztató és egyedi könyv. Az ember úgy rágja át magát rajta, hogy van, amikor nagyon jól szórakozik, falja a betűket, párszor még fel is röhög. Van, amikor felvonja a szemöldökét, hogy ez megint mekkora baromság. Vagy csak néz nagyot, hogy ez a szó/mondat most micsoda. Néha beugrik az embernek saját gyerek-, illetve fiatalkora. Időnként pedig untatja a téma és kettőt-hármat lapoz, mert ismét egy olyan költőről van szó, akiről még sosem hallott, vagy egy olyan filmről, amit sosem fog látni. Tulajdonképpen az egész olyan, mint maga a szerző. Milyen más is lehetne?

Fábián Titusz


"ír vér, angol szív" - énekli magáról Morrissey egyik legnagyobb kései slágerében: 


50 perces dokumentumfilm Morrissey-ről, The Importance Of Being Morrissey:

https://recorder.blog.hu/2013/10/29/milyen_mas_is_lehetne_morrissey_autobiography_konyvkritika
Milyen más is lehetne? – Morrissey: Autobiography (könyvkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr595604358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása