A fekete angyal haláldala – Lou Reed emlékére

2013.10.28. 13:44, rerecorder

lou-reed.jpg

Az elkövetkező napokban gyakran látjuk majd leírva, hogy Lou Reed "öntörvényű" művész volt. Talán egy kicsit meg is unjuk majd ezt a jelzőt. De mit lehet tenni, ha egyszer valóban ez a helyzet: október 27-én, vasárnap reggel a rocktörténet egyik legeredetibb figurája, egy minden kompromisszumot elutasító zenész fejezte be a sétát a vad oldalon.

VU1.jpg"Alig néhány ezren vették meg, de az a néhány ezer ember később mind zenekart alapított" – valahogy így hangzik Brian Eno emlékezetes megállapítása a Velvet Underground 1967 márciusában kiadott bemutatkozó lemezéről. Bár nyilván túlzás, a banános borítójú album valóban óriási hatást gyakorolt a következő évtizedek számos irányzatára, Eno art rockjától David Bowie glamjén és a hetvenes évek végének art punkján át a nyolcvanas évek noise rockjáig, és még azon is túl. A Velvet Underground tökéletes szintézise volt káosznak és popnak, New York City utcái porának és az európai avantgárdnak, a folk, jazz, és klasszikus dalszerzői hagyományok felől érkező gitáros-énekes Reed dallamainak és a La Monte Young-tanonc hegedűs John Cale vad kísérletező hajlamainak. A feketébe öltözött zenekar jócskán kilógott a hatvanas évek végének tiritarka pszichedelikus hippivilágából a romlott nagyváros romlott lakóiról, S&M szexről, drogokról, dekadenciáról szóló dalaival, zenéjének zajba fojtott szépségével. Részben éppen talán a kívülállás romantikájában rejlik a lemez máig is ható vonzereje.

the_velvet_underground-208523.jpg

Reed állítólag nem volt könnyen elviselhető figura, előbb a zenekart patronáló Andy Warhol és a hűvös szépség chanteuse Nico tűntek el a képből, majd a nyers és radikális White Light/White Heat után Cale is lelépett, a Velvet Underground harmadik, cím nélküli 1969-es lemezét így már teljes egészében Reed konvencionálisabb, javarészt akusztikus dalai uralják, az 1970-es Loaded pedig még tovább merészkedik a klasszikus rockhangzás irányába, bár a kereskedelmi áttörést ez a lemez sem hozta meg, és mire 1970 végén a boltok polcaira került, Reed már nem volt tagja a zenekarnak, amely néhány évnyi bénázás után fel is oszlott, éppen amikor az utókor kezdte felismerni jelentőségüket.


AZ ELSŐ VU-LEMEZ KULCSSZEREPLŐINEK LEGJOBB SZÓLÓALBUMAI EGY CIKKBEN.

Berlinloureed.jpegLou addigra már szólóban tevékenykedett, s noha a cím nélküli, nagyrészt még a Velvets idején írt dalokból összeállított 1972-es bemutatkozás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a néhány hónappal későbbi, David Bowie és Mick Ronson produceri-hangszerelői közreműködésével készült Transformer már meghozta a sikert Reednek csinosra fazonírozott popdalaival, köztük olyan klasszikusokkal, mint a Walk On The Wild Side, a Satellite Of Love vagy a Perfect Day. Az 1973-as folytatás, a Bob Ezrinnel felvett Berlin című konceptalbum rossz kritikákat kapott, és grandiózus hangszereléseivel, drogról, öngyilkosságról és hasonlókról szóló nyomasztó témáival máig is ellentmondásos véleményeket generál, bár amikor 2007-ben Reed és Ezrin végre megturnéztatták a lemezt nagyzenekarral és kórussal kísérve, a kritikusok már egyhangúlag elájultak.

sally cant dance.jpgAz 1974-es Sally Can't Dance ehhez képest ismét egy hagyományosabb és nagyon sikeres rocklemez volt, amit aztán egy újabb kereskedelmi öngyilkosság követett. A bő órányi sikító feedbacket tartalmazó Metal Machine Music dupla albumot vélhetőleg azok is ismerik, akik soha nem hallották és nem is tervezik meghallgatni – noha szokás az experimentális/indusztriális/noise/stb. rockzene egyik alapköveként emlegetni, pusztán zenei értékei alapján nehéz bármit is kezdeni ezzel a fejfájdító lemezzel, bár az is igaz, hogy a közönség, a kiadó, és a rocksajtó irányába küldött "fuck you" gesztusként kétségtelenül hatásos. Az évtized második felében aztán ismét hagyományosabb, közönségbarátabb lemezekkel (és egy nagyon jó koncertalbummal, a Take No Prisonersszel) jelentkezett, miközben részben a punkrobbanásnak is köszönhetően a Velvet Underground végleg bekerült a kanonizált és a legnagyobbak között számon tartott rockzenekarok közé.

reed-lou-5097ae467a5a0.jpg

1a.jpgA nyolcvanas években Reed főleg énekes-dalszerzős rocklemezeket készített, amiken azért helyenként még érződik a korábbi évek kísérletező szellemisége is, de egészen az 1989-es New Yorkig kellett várni, hogy ismét egy valóban emlékezetes, bluesos-rockos, öregfiúsan érett albummal álljon elő. Andy Warhol halála után Reed és John Cale közel két évtized után elásták a csatabárdot, a közösen készített, Warhol előtt tisztelgő Songs For Drella nagylemez után már csak egy lépés volt a Velvet Underground összeállása egy európai turné erejéig – a nagy összeborulásnak Reed és Cale újbóli összeveszése vetett véget. Miközben a Trainspotting, a Lost Highway és a Velvet Goldmine filmzenelemezek révén egy újabb nemzedék fedezte fel magának az impozáns életművet, Reed ismét magára talált egy erős art rock lemezzel, a 2000-ben kiadott Ecstasyvel, és az Edgar Allen Poe művei ihlette, többek között Bowie-t, Antony Hegarty-t és Reed élettársát, későbbi feleségét, Laurie Andersont is vendégül látó, a véleményeket szokás szerint erősen megosztó 2003-as The Ravennel. A nullás években Lou olyan zenekarok felvételein szerepelt énekesként, mint a Gorillaz, az Antony And The Johnsons és a Killers, Metal Machine Trio nevű zenekarával ismét agresszív, zajos és improvizatív zenét játszott, Emotions In Action című könyvével fotósként is bemutatkozott, tajcsi meditációs lemezt adott ki (ez lett végül utolsó saját neve alatt megjelent albuma), persze továbbra is elkövetett súlyos melléfogásokat is (a Lulu című kiadványról kegyeleti okokból most inkább nem szólunk részletesebben), és azt is túlélte, hogy egy becsapós e-mail miatt még 2001-ben többen halálhírét keltették. Ezután érthető, hogy néhányan tegnap is hoaxra gyanakodtak, de a hír ezúttal sajnos igaznak bizonyult. New York City dalnoka 71 éves volt.

Deimanik László

az első, "banános" lemezről az All Tomorrow's Parties:


ugyanerről a cikk címét adó The Black Angel's Death Song


az 1968-as album címadó dala, a White Light / White Heat:


Reed egyik legszokatlanabb szerzeménye, az After Hours az akusztikus hangszerek dominálta harmadik VU-albumról, 1969-ból:


ugyanonnan az I'm Set Free, Reed egyik legszebb felvétele:


az utolsó Reed által felvett Velvets-lemezről, az 1970-es Loadedről a Sweet Jane


a kibukott, 1973-as Berlinről a Carline Says II:


a Street Hassle című miniopera 11 perces korabeli kisfilmje / videója:


a Satellite Of Love az 1978-as koncertlemezről:


a viszonylag ritkán emlegetett 1982-es The Blue Mask album nagyon odakent címadó dala:


a New Yorkhoz szóló, 1989-es New York album Dirty Blvd. című száma élőben:


Hogy mi jó? Például ez az 1992-es Reed-dal, a What's Good, a Magic And Loss albumról:


Antony Fistful Of Love című dalában szaval, gitározik, vokálozik Reed:


aztán közösen eléneklik a Perfect Day-t Jools Holland tévéműsorában:


a Gorillazzal közös Some Kind Of Nature:


végül zárjuk a sort utolsó saját neve alatt megjelent meditációs albumának csendes ambientjével:

Címkék: gyász lou reed
https://recorder.blog.hu/2013/10/28/a_fekete_angyal_halaldala_lou_reed_emlekere
A fekete angyal haláldala – Lou Reed emlékére
süti beállítások módosítása