talabot 1.jpg

A spanyol John Talabot tavalyi bemutatkozó albuma nagy kedvencünk volt - 2012-es összesítésünkban beválasztottuk a legjobb tízbe -, és első magyarországi fellépése (állandó koncertező zenésztársával, az énekes-producer Pionallal) a múlt pénteki, Telekom szervezte Electronic Beats fesztiválon sem okozott csalódást: house-os zenéje élőben is ugyanúgy magával ragad és messzire repít. A halk szavú, távolságtartónak tűnő producerrel a fellépése előtt beszélgettünk az előadó személyének fontosságáról,  Barcelonáról, időhiányról, acid house-ról és a lezárás nehézségéről.

AZ ELECTRONIC BEATS-EN SZINTÉN FELLÉPETT WASHED OUTTAL IS BESZÉLGETTÜNK, AZ INTERJÚ ITT OLVASHATÓ.

johntalabot_1.jpg- Az első hivatalos sajtófotóidon eltakartad az arcod. Miért érezted szükségét ennek?

- Mert úgy éreztem, hogy nem a személyem a fontos, hanem a zeném, amiről nem akartam elvonni a figyelmet. És feszélyeznek is az ilyen beállított fotók. Szóval úgy döntöttem, hogy nem mutatom meg magam, mert semmilyen szempontból nem gondoltam, hogy ennek lenne jelentősége.

De ezzel nem valami titokzatos imidzset akartam magamnak, ha ez így lenne, akkor maszkban lépnék fel, ahogyan azt sokan teszik. Viszont soha nem viselnék maszkot, az ilyen show elem távol áll tőlem. Tényleg csak annyi volt a célom, hogy a zene legyen előtérben.

- Nyilván a John Talabot név is a személyedtől való elvonatkoztatást szolgálja.

- Semmiképp nem akartam a saját nevemen megjelentetni a zenéimet. A nevet poénból választottam, egyébként így hívják az iskolát, ahová jártam. Tetszett az ötlet, hogy akik ismernek, azok sem tudják, hogy ez én vagyok. Amikor a labelemen (Hivern Discs – a szerk.) kijött az első zeném, kérdezték is, hogy ki ez a fickó, még sosem hallottak róla, én meg mondtam, hogy fogalmam sincs, én sem tudok róla semmit. (nevet) Ezzel az egésszel azt akartam üzenni kifelé, a kezdő producereknek, hogy mindegy ki vagy, honnan jössz, hogy nézel ki, ha jó zenét csinálsz és bízol magadban, akkor küldd el bátran egy kiadónak.

- Te korábban dj-ztél, hogyan jött, hogy zenét is csinálj?

- Igen, a Razzmatazz (Barcelona legnépszerűbb klubja – a szerk.) kistermében voltam rezidens. Az elején nagyon élveztem, aztán bejött ez a minimál vonal, amit játszanom kellett, de untatott, a 90%-a nem tetszett, sehol egy rendes dallam, sehol egy igazi érzés. Tulajdonképpen azért kezdtem el zenét csinálni, hogy játszhassak olyat, ami nekem is tetszik, és másnak nincs meg. (nevet) Amikor az első John Talabot-zenét (a 2009-es Sunshine – a szerk.) kihoztuk, azt gondoltam, hogy ebből maximum helyi siker lesz, álmodni sem mertem volna, hogy ez lesz belőle.

- És hogy lett ez belőle?

- Fogalmam sincs. (nevet) Csináltam egy remixet a Deloreannek (a spanyol indiedance zenekar énekese szerepel a Talabot-album egy számában - a szerk.), aztán kikerültem a Pitchforkra…"Ó-ó, a francba!” Nem volt semmiféle terv, nem foglalkoztunk se a promócióval, se a sajtóval, az egész egy természetes folyamat volt.

- Az, hogy nemzetközileg ismert lettél, változtatott valamit a zenekészítéshez való hozzáállásodon?

- Nem igazán. Az viszont jó lenne, ha több időm lenne a zeneírásra - ez a legfőbb problémám. Kellene legalább öt hónap, amikor nem utazom, hanem otthon vagyok, és nemcsak a zenével foglalkozom, hanem jut idő az életemre, a barátaimra, a mindennapi dolgokra. A jelenlegi otthonomban még mindig nincsenek mennyezeti lámpák, pedig már két éve lakom ott. (nevet) Most ha otthon vagyok Barcelonában az mindig egy nagy kapkodás, annyi dolgom van, és a zene sajnos háttérbe szorul. Én pedig nem szeretek repülőn zenét írni, laptopon.

- Mi akkor a számodra megfelelő hely a zeneíráshoz?

- A stúdióm. Szeretem, ha van időm kipróbálni dolgokat és eljátszani akár valamilyen hanggal vagy egy ritmussal, szóval nem nekiülni, hogy most akkor számot csinálok, hanem csak úgy bíbelődni ezzel azzal, mondjuk dobképletekkel, amiket aztán később fel tudok használni. Vagy éppen megtanulni kezelni egy új gépet, használni egy új effektet, azaz fejleszteni a tudásomat. Ez mind része a zeneírási folyamatnak, és ehhez a folyamathoz sok idő kell.

talabotfin_1.jpg- Barcelona hatással van a zenédre?

- Ezt sokan feltételezik, de nincs benne a zenémben, legalábbis nem Barcelona a város. Az emlékeim révén, amik idekötnek talán igen, de azt hiszem, a zeném szempontjából nincs jelentősége annak, hogy itt lakom, nem "barcelonai zenét” csinálok

- És nem is balearic zenét – olvastam, hogy nem szereted, ha oda sorolják (mi jobb híján nu-balearic-nak neveztük, ha ez mentő körülmény - a szerk.).

- Egyáltalán nem balearic a zeném. Amikor azt mondják rá, hogy napfényes, meg üdvözült, akkor mindig elcsodálkozom, hogy tényleg? Inkább melankolikus. Szeretem a melankóliát, ez az egyik kedvenc érzelmi állapotom. Olyan ember vagyok, aki ragaszkodik az emlékeihez, ezért is nem dobok ki semmit, és mert félek, hogy hiányozni fog. Gyakran hiányzik az otthonom, a családom, amitől melankolikus leszek. És ez az állapot sokszor inspirál zeneírásra.

- Mik inspirálnak még?

- Nem is tudom. Leginkább érzések, ha nagyon rossz passzban vagyok, vagy nem vagyok boldog, ezekből tudok meríteni, amit ilyenkor érzek, azt megpróbálom zenébe önteni.

- Hogyan?

- Ott vagyok a stúdiómban és próbálgatok mindenfélét, hangmintákat, ritmusokat, zajokat, amíg valamire azt nem mondom, hogy várjunk csak, ez jó, ez tetszik. Néha egy dallam, néha egy dobképlet vagy egy szempling lesz a kiindulási pont, ezt nem lehet előre tudni. Aztán erre felépítem a számot, és ez a legfontosabb része a produceri munkának, ekkor nyeri el a zene azt a formát, ami egyedi, rám jellemző. Próbálok minden egyes számnak annyi időt és teret adni, amennyit úgy érzem, hogy megkíván.

- Mennyire hangminta-alapú a zenéd?

- Nem annyira. Az albumon három vagy négy szám van, amit főleg sample-ökből raktam össze és vannak még hangminták itt-ott, egyébként a szintiszólamokat és a dobritmusokat is én játszottam fel.

- Szeretsz szabad téren felvett hangokat is használni.

- Igen. Utazáskor, ha vasútállomáson vagy reptéren vagyok, gyakran felveszek dolgokat, de bárhol máshol is előfordulhat; volt, hogy láttam egy kisgyereket az anyukájával és az ő beszélgetésüket vettem fel.

- Az albumod tavaly jelent meg, de nem lehet azt mondani rá, hogy 2012-es zene, sőt, igazából elég nehéz korban és időben elhelyezni.

- Próbáltam egy kortalan lemezt csinálni, persze nem abban az értelemben, hogy örök mestermű legyen, hanem hogy ne lehessen megmondani, mikor készült. Manapság az elektronikus zenében olyan gyorsan változik a hangzás, hogy ha meghallgatsz egy három évvel ezelőtti lemezt, az már ósdinak hat. Én szerettem volna ezt elkerülni, remélem sikerült. A lemezen az olsdchool hangzásokat és hangszereket – régi analóg szintiket és dobgépeket – ötvöztem a mai digitális technológiával.

- A nyolcvanas évek hatása azért elég erőteljes.

- Nem tudom. Pár számban tényleg benne van a nyolcvanas évek – akár készülhettek volna akkor is, de mégsem pont úgy hangzanak. A nyolcvanas évekbeli chicago house nagy hatással van rám: azokat a zenéket primitív eszközökkel csinálták, mert egyszerűen nem volt más és ettől a zene is mert végtelenül egyszerű, de ha hallgatod, rájössz, hogy nem is kell bele több. Most meg annyiféle eszköz rendelkezésre áll, hogy  könnyű beleveszni.

- Meglepő, hogy a lemezen három-négy perces számok vannak. Ennek mi az oka?

- Azt akartam, hogy "végighallgattassa” magát az album. Ezért csak két hosszú szám van rajta, az első, ami egyfajta intró és az utolsó, ami az egyetlen klubzenei trekk a lemezen. A dalok sem egysíkúak, és sok időt töltöttem a számsorrend kialakításával, hogy az izgalmas, meglepő legyen. Tudom, hogy az embereknek nincs ma már ideje teljes albumokat végighallgatni, nekem sincs. Ráadásul a legtöbbször csalódom, mert van két jó szám egy albumon, a többi pedig csak kitölti az időt. Nagyon kevés olyan lemez van, ami megéri, hogy végighallgasd.

- Mondj ilyenre néhány példát mostanából.

- Idén alig akadt ilyen. Nagyon tetszett a Forest Swords-album, a Tropic Of Cancer lemeze, és az új Kanye Westet is bírtam, a produceri munka, ami benne van elképesztő.

- Az albumod címe Fin, ez minek a végére utal?

- Arra a mentális állapotra, hogy végre túl vagyok rajta. Annyi ideig dolgoztam a lemezen, hogy a végén már úgy voltam vele, hogy a fenébe, fejezzem már be, különben kikészülök. De én így működöm, az utolsó pillanatig húzom, mikor már le kell adni a lemezt, ami addigra az agyamra megy, de mégis kell ez a nyomás. A DJ-Kicks mixlemezzel is ugyanez volt, azzal nyolc hónapot töltöttem, mire meglett. Szóval, az albumom elkészítése nagyon kifárasztott és le akartam zárni a fejemben azt az időszakot, a címben is jelezve, hogy véget ért.

- És elkezdted már az új lemezt?

- Még nem. Ha megint lesz mit kifejeznem zenében, akkor majd csinálok egy új lemezt. Ezt úgyis érezni fogom. Most amikor hazamegyek, a barátaimmal és a családommal akarok lenni.


interjú: Forrai Krisztián

interjúfotó: Dömötör Endre

https://recorder.blog.hu/2013/10/28/_szeretem_a_melankoliat_john_talabot
"Szeretem a melankóliát" - John Talabot

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr495603471

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása