A biztos kezű sofőr – Elvis Costello első két stúdióalbuma

2013.10.27. 11:09, rerecorder

Elvis-Costello-642-380.jpg

Declan Patrick MacManus, azaz Elvis Costello úgy lett kora egyik legtöbbre tartott zenésze, hogy lényegében minden ellene szólt: barátságtalan időszak, bele egyáltalán nem illő zenei világ és egy vastagkeretes szemüveg próbálta megakadályozni abban, hogy az egész világ megismerje, de ő szerencsére mindhárom tényezőn túltette magát. Hogy hogyan? Most minden kiderül.

Elég mindössze egy pillantást vetni az 1977-78-as periódus könnyűzenei felhozatalára, hogy világosan lássuk: Elvis Costello a lehető legrosszabb időben volt a lehető legrosszabb helyen. Ez a két év ugyanis egyszerre különösen gyümölcsöző, sokrétű és forradalmi időszak volt a zenében. Tobzódott az olyan műfajokban (punk, posztpunk, no wave, diszkó, progrock, reggae, ska, krautrock, ésatöbbi), amelyek nem csak abban hasonlítottak, hogy igencsak különböző természetük ellenére voltak képesek békésen létezni egymás mellett, hanem abban is, hogy egyiküknek sem volt a legkisebb köze sem ahhoz, amit Costello csinált.

Elvis-Costello.jpgFőleg ’77 mutat nyugtalanítóan paradox viszonyt egy olyasvalakivel szemben, akit már 10 évvel korábban is kiröhögtek volna, kész csoda hát, hogy a brit dalszerző-gitáros-énekesnek a punkrobbanás rettentő súlya alatt is volt élettere érvényesülni. Elvis Costellót ugyanis valamiért teljesen okés volt elfogadni a kor újfajta szemléletmódjainak forgatagában még annak ellenére is, hogy ordított róla a régimódiság. Romantikus halandzsák, öltönybe bújt botsáska kinézet és a lassú, míves dalszerzés voltak a hívószavak az ifjú előadó esetében. Ha még hozzávesszük, hogy Costello abban a pubrocknak nevezett avítt műfajban nyomult, aminek összetevőit tényleg minden jóérzésű fiatal megvetette a 70-es évek végén, egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogyan nyerhetett magának közönséget a Suicide és a Sex Pistols évében valaki, aki ennyire vérlázítóan régimódi, konvencionális közegben szeretett volna érvényesülni. Igaz, könnyen lehet, hogy a tüzes éra azért nem utasította el a régi vágású jelenséget, mert annyira a punk sem szakított a hagyományokkal: könnyedén visszavezethető előképei voltak a klasszikus rockban (vagy konkrétan a pubrockban), a popzenei struktúrát is ritkán sikerült megbolygatnia és újszerűnek mondott polgárpukkasztó öltözködési stílusa pedig már a Ramones vagy a New York Dolls gardróbszekrényében is ott volt. Így pedig akár azt is mondhatjuk, hogy Costello volt a punk lelkiismerete, aki a műfaj fülébe súgta: az addig oké, hogy nincs jövő, de azért a múlt sem annyira szörnyű, mint gondolnád.

A korszellemmel szemben Elvis Costellónak egyetlen szerencséje volt. Nem feltétlen az, hogy már a vérvonalába is be volt kódolva a zenészi karrier (apja és nagyapja is ezt csinálta); se nem az, hogy igazából volt rendesen szexepil a szerencsétlenül nyomorult megjelenésében (karriere elején még Bebe Buellel, a korszak egyik modellsztárjával is kúrt), hanem egyszerűen az, hogy mocskosul tudott dalokat írni. Mármint nem úgy, hogy mindegyik száma dagonyás blues volt, hanem úgy, hogy amihez hozzáért, az nagyjából arannyá is vált. De annyira, hogy a korai életmű ismeretében még az is megkockáztatható, hogy ’77 és ’82 között nem volt olyan dalszerző a világon, akinek így (ilyen számban) pörögtek volna ki a keze alól a remekebbnél remekebb szerzemények (talán csak Paul Weller említhető vele egy lapon ilyen szempontból). Ennek ellenére munkásságában nem volt semmi paradigmaváltó: egyszerűen jó érzékkel, biztos kézzel nyúlt a gitárral előállított popzenéhez; volt lendülete és megjegyezhető imidzse, ráadásul tényleg meglepő fürgeséggel pattantak elő a fejéből a riffek, a gondolatok és a dalok jó öt-hat albumon keresztül. Persze nem kell mindent meghallgatnunk ahhoz, hogy belássuk érdemeit – az 1980-as Riot Act című dal például bőven elég erre. A Get Happy!! lemez záró számából ugyanis olyan izzóan, olyan vakítóan ragyog a zsenialitás, hogy aki még ebbe sem képes belehabarodni, annak alapvető problémái vannak a jó könnyűzene fogalmának megértésével.

MyAim_isTrue.jpgSzámos hasonszőrű kezdő szólóprodukcióval ellentétben az énekes-gitáros annyi előnnyel indult, hogy első lemeze idejére Elvis Costello, a figura, a popzenész, az álca, már készen volt. Viselője, Declan MacManus ugyanis előtte másik zenekarokban üldözte álmait, és apja példájából látta, hogy még lehet is esélye a sikeres karrierre. Nem csoda hát, hogy az 1977-ben megjelent első, My Aim Is True című lemez borítóján, a saját ruhái és gitárja alatt összerogyó pálcikafigura helyett egy magabiztos, pökhendi dalszerző látható, akiben, noha nevét a Királytól, megjelenését pedig Buddy Holly-tól nyúlta, eredetiség is volt bőven. Costello ugyanis, merítsen bármennyit az olyan műfajokból, mint a blues, az R&B vagy az özönvíz előtti rock & roll, korántsem egy sablonos valamivé állt össze, hanem egy fiatalos és korszerű előadóvá, akit ugyanúgy szerethetett a forrongó ifjúság, mint a valamivel konszolidáltabb idősebb korosztály. Belevaló volt, szenvedélyes, és meg merte mondani a magáét, ráadásul zenéje és személyisége valamennyire egy kicsit mindenkinek ismerős volt, hiszen sok szempontból tükröződött benne az 50-es és a 60-as évek divatja. És persze a dalok is bőven rendben voltak: középtempós, szellemes szerkezetek, megkapó melódiák és a dalnok nyávogós orrhangja határolta a debüt által körbefogott területet, amelyben ugyanúgy gyökeret tudott verni egy másfél perces villámcsapás (Mystery Dance), mint egy aprólékosan kidolgozott, urbánus rock dal (Less Than Zero). Mindez pedig a maga hamisítatlanul idő(szerű)tlen csomagolásban nem csak ’77-ben hathatott felfrissítően, hanem napjainkban is.

CSAK EGYETLEN PÉLDA MAI HATÁSÁRA: A RISE AGAINST IS ŐT EMLEGETI INSPIRÁCIÓKÉNT.


Elvis Costello olyan sebességgel köpködte magából a dalokat, hogy még saját magát is megelőzte. A debütlemezéhez kapcsolódó turnén ugyanis már javában játszotta következő munkája számait, így a közönség is idő előtt rájöhetett, hogy még jobb dolgok vannak készülőben, mint azt hitték. A második anyag sebtében meg is jelent 1978-ban – ekkorra Costello már végképp nem érezhette magát egyedül a színen, hiszen mind Ian Dury (akivel rivalizált is rendesen), mind pedig Joe Jackson előrukkolt bemutatkozásával (előbbi a Kilburn & The High Roads nevű zenekara után félig-meddig szólóban, utóbbi 1978-ban még csak kislemezen). A friss pubrock triász pedig elég volt arra, hogy egy egész kis miniszínteret alkosson – kiegészülve az előképnek számító Brimsley Schwartz nevű, hetvenes évek első feléből való banda utóéletével, azaz a részben ex-Brimsley Schwartz tagokból alakult, még mindig előképnek nevezhető, 1976-ban debütált Graham Parker And The Rumourral és a Brimsley Schwartz egykori énekes-basszusgitárosával, Nick Lowe-val, akinek első szólókislemeze szintén 1976-ban jelent meg, és aki az első öt lemezen a Costello-anyagok producere volt. A rokonlelkek társaságában Elvis is úgy sziporkázott, mint addig soha.

this-years-model.jpegAz 1978-as This Year’s Model legnagyobb innovációit egy Costellón kívül eső tényezőnek köszönhetjük: ő volt Steve Nieve, a 80-as évek közepéig az énekes mögött álló kísérőzenekar, az Attractions billentyűse. Mi sem mutatja jobban, hogy a dalnok mindig is nyitott volt a külső hatásokra, mint hogy második stúdióalbumán valósággal szárnyal – és ezt nem kis részben Nieve billentyűs játékának köszönheti. A szintetizátorok ugyanis egyenesen magasfeszültséget vezettek Costello szerzeményeibe, felruházva azokat egy olyan mágnesességgel, ami még vonzóbbá tette az új lemez dalait. Persze nem csak emiatt lépi túl az anyag a My Aim Is True szintjét: a dalszerző egyszerűen kicsattanó formában van és tisztán érezni, hogy megtalálta otthonát az Attractions ölelésében. Izgalmasabb és energikusabb lett a megszólalás, és tényleg olyan jó helyeken lépnek be a billentyűk, hogy a dalok majd’ szó szerint szikráznak tőle. Persze azért magukban is erős szintet hoznak a kompozíciók: a No Action például kiváló felütésnek számít és a Lip Service nyers impulzusa is elvitathatatlan – de igazából fölösleges példálózni, előbb-utóbb úgyis azon kaphatjuk magunkat, hogy már az ötödik dalt dúdoljuk végig zsinórban. Így nem lehet nagyon tetézni, a This Year’s Model tényleg telitalálat: egy olyan megkérdőjelezhetetlen csúcsponton mutatja Costellót, amikor a zenész ereje teljében volt, egy nagyszerű együttes állt mögötte és tényleg lúdbőröztetően frenetikus tempóval ontott ki magából mindent. Jól mutatja ezt, hogy noha a My Aim Is True csak három perccel rövidebb a második albumnál, mégis úgy tűnik, mintha az első egy traktor, a második pedig egy kétszázzal repesztő sportkocsi lenne. Elvis Costello egy olyan sofőrnek bizonyult, aki bár a lomhább járművekkel is szívesen közlekedik, igazából tényleg akkor érzi otthon magát, ha az autópályán száguldozhat – a This Year’s Modelen pedig nem csupán az a legjobb, hogy pontosan ezt teszi, hanem az, hogy vezetés közben annyira olyan magabiztossággal kormányoz, hogy egy pillanatra sem tér le a helyes útról.

Második albuma után már csak egy nagyon kicsi lépés kell Costellónak a világhírhez és ezt a ’79-es Armed Forces-zel meg is tette, a lemez ugyanis Amerikában is nagy sikert aratott, (igaz, ekkoriban Elvis-nek majdnem sikerült elrontania mindent, a sajtónak ugyanis nem tetszett, hogy piásan leostobavakniggerezte Ray Charles-t), és utána is folytatódott a hódító hadjárata. A ’80-as Get Happy!! a rövidebb, puskagolyószerű dalai miatt, a ’82-es Imperial Bedroom pedig szokatlan rétegeltsége miatt hódított, de a ’81-es Trustot is szokás nagyon szeretni, több későbbi munkájával egyetemben. Maga Costello pedig, noha kicsit meghízott és a szemüvegét is lecserélte, még mindig virul és alkot, készített lemezt Burt Bacharach-kal, vagy épp idén, nemrégiben a Roots-szal is – szóval még mindig részese annak a könnyűzenei életnek, amit, többek között első két nagyszerű lemezével, neki is sikerült jelentősen gazdagítania.

Judák Bence


az 1977-es My Aim Is True kicsit megbolondított sorrendben (némelyik dal eltérő verzióban):


az 1978-as This Year's Model kicsit megbolondított sorrendben (némelyik dal eltérő verzióban):

Címkék: elvis costello
https://recorder.blog.hu/2013/10/27/a_biztos_kezu_sofor_elvis_costello_elso_ket_studioalbuma
A biztos kezű sofőr – Elvis Costello első két stúdióalbuma

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr555601134

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása