Vicces, de igaz – Sparks-profil

2013.10.23. 11:04, rerecorder

sparks nyit.jpg

Hosszú ideje pályán lévő, idős popzenészek általában nem szoktak már sokkal többet nyújtani egykori önmaguk bágyadt ismételgetésénél. Csakhogy a Sparks létezésének eddigi negyvenöt évében mindent egy kicsit másképp csinált. Akinek az elmúlt négy évtizedben valamiért kimaradt a világegyetem legjobb popzenekara, az a héten, október 21-én megjelent New Music For Amnesiacs című életmű-áttekintő Sparks box settel behozhat valamennyit a lemaradásból.

Szűk ez a város kettőnknek

sparks 3.jpg1974. április 25: a Top Of The Pops történetének egyik legbizarrabb pillanata. Egy karót nyelt, Hitler-bajszos banki alkalmazott egy dilinyós dallamot ismételget az orgonáján, miközben mellette Jim Morrison homoszexuális reinkarnációja táncol és női hangon énekli: This town ain’t big enough for both of us! A brit tévénéző publikum meghökkenten vakarássza a fejét, a tinilányok „Russell! Russell!” sikítások közepette rohannak a lemezboltba, a popsajtó pedig jobb híján elhelyezi a Sparks-ot az „artisztikus glam” feliratú skatulyába. Pedig a Sparks esetében semmi értelme a skatulyázgatásnak. A Los Angeles-ben született Mael-testvérek, a zeneszerző-billentyűs Ron és az énekes Russell pályafutásuk bő negyven éve alatt nagyjából az összes létező zsánerben kipróbálták magukat, legyen szó glames beütésű vaudeville-popról, hard rockról, West Coast popról, elektropopról, new wave-ről, szintipopról... a sor még sokáig folytatható. S tették mindezt úgy, hogy a végeredmény mindig félreismerhetetlenül Sparks maradt, Ron nyaktörő dallamaival, szellemes dalszövegeivel, és Russell mennyei magasságokig merészkedő énekhangjával.

Vicces, de igaz #1

1973-ban, első angliai fellépésükön, a londoni Marquee klubban a Sparks előzenekara egy Queen nevű feltörekvő (és a Sparks-tól is sokat lopó) fiatal együttes volt. A koncert után Ron és Russell kis híján meggyőzték Brian May gitárost, hogy igazoljon át a Sparks-ba, hiszen „a Queen úgysem viszi soha semmire.”

Összeházasodtam magammal, nagyon boldog vagyok együtt

sparks-kimono-demo.jpgA Sparks-univerzumban minden egy kicsit más, mint az általunk ismert világban. Albert Einstein frusztrált kiskamasz, akit szülei beteges gondoskodással óvnak a külvilágtól, hiszen géniusz; a német lányba szerelmes fiú hiába győzködi rémült szüleit, hogy „az ország ugyanaz, de az emberek már megváltoztak”; a Funny Face gyönyörű arcú hőse megunja a rá irányuló figyelmet, leugrik egy hídról, és összeroncsolódott fizimiskájával végre boldog nyugalomban élhet.

Dobd el a nőt és szerezz egy újat

A politikai korrektség kérdése különösebben sosem izgatta a Maeleket: a White Women című dalban Ron arról ír, hogy a fehér bőrű nőket preferálja, hiszen „ami jó volt Ádámnak, az nekem is megteszi”, az England arról a megdöbbentő tényről tudósít, hogy Angliában is felfedezhetők élettevékenység sporadikus nyomai, a Tits pedig a női emlők gyerekszülés utáni sajnálatos funkcióváltozásának témáját boncolgatja.

Vicces, de igaz #2

Hogy miért a sok magas hang a Sparks dalaiban? „Jobb kézzel szoktam komponálni a zongorán, így elkerülhetetlenül a magas hangok felé tendálok”, magyarázta Ron egy 1974-es interjúban. „A Sparks hangzása akkor fog gyökeresen megváltozni, ha Ron jobb kezét levágja egy vonat”, fűzte hozzá Russell.

Tippek tiniknek

Sparks+12.jpgA hetvenes évek közepén a fivérek visszaköltöztek Angliából Los Angeles-be („bírtuk a brit színteret, de haza kellett költöznünk, hogy felolvadjunk”), és kevésbé jól fogyó lemezekkel hallattak magukról, 1979-ben radikálisan újraértemezték magukat egy Giorgio Moroderrel felvett, a nyolcvanas évek szintipopperjeire nagy hatást gyakorló elektropop-albummal (N° 1 In Heaven), majd 1981-ben ismét rockzenekart toboroztak maguk köré és újhullámos power pop dalaikkal szülőhazájukban is befutottak. Az évtized elején az amerikai rádióadók számos new wave zenekart felkaptak, főleg a hallgatóbarátabb, dilinyósabb együtteseket, így a Sparks-nak amúgy is sokat köszönhető Devo és B-52’s mellett Ron és Russell is hamar beszivárogtak az amerikai popköztudatba, s a Go-Go’s énekesnő Jane Wiedlinnel közösen felvett 1983-as Cool Places legsikeresebb kislemezük lett az Államokban. A testvérek addigra apránként ismét maguk mögött hagyták a rockhangzást, fokozatosan szintipopra váltottak, s az 1988-as Interior Design idejére ők is belátták, hogy némileg kifogyott a szufla a Sparks-ból, így fél évtizedes pihenőt tartottak (ez idő alatt egy mangából szerettek volna filmmusicalt készíteni Hollywoodban Tim Burtonnel). 1994-ben tértek csak vissza eurodance-es megszólalással, és a When Do I Get To Sing ’My Way’-jel, ami elsősorban Németországban aratott hatalmas sikert.

Vicces, de igaz #3

A When I’m With You című 1980-as Sparks-kislemez hatalmas sláger lett Franciaországban, hetekig vezette az ottani kislemezlistát. A váratlan sikert meglovagolva a Mael-testvérek gyorsan felvettek egy francia nyelvű diszkószámot Je m’appelle Russell címmel. Mint Russell megjegyezte, Ron szerencsére nem beszél franciául, így abban a hitben él, hogy a dal címe angolul Our Name Is Sparks.

Elnézést, hogyan juthatok el a Carnegie Hallba?

sparks motor.jpgAz új évezred elején a Sparks ismét (ki számolja már, hányadszor) radikális stílusváltást eszközölt – de ez radikálisabb volt az összes korábbinál. A 2002-es Lil’ Beethoven nagylemezen elszabadul a Ron fejében élő frusztrált operaszerző, a dalok tobzódnak a pszeudoklasszikus témákban és a nagyzenekari szintihangszínekben, száz tagú Russell-kórus ismétli, ismétli (és a változatosság kedvéért ismétli újra) a minimalista dallamokat, a nyitószámban a Ritmustolvaj elcseni az ütemet, Ibiza lehúzhatja a rolót, „Oh, ne, hová tűnt a groove?” – jajveszékel a 4/4-es szögeléshez szokott nagyközönség. Hasonlóan kamarapopos, repetitív hangulatban készült a következő két lemez is, a 2006-os Hello Young Lovers-en nagyobb hangsúllyal a Sparks-mixbe hosszú idő után visszatérő hangos rockgitárokon, a 2008-as Exotic Creatures Of The Deepen pedig az ismét nagyon sikkes elektropop-hangzáson. Ron 2005-ben, Russell pedig 2008-ban töltötte be hatvanadik évét, de az együttes nullás évtizedben kiadott innovatív, szellemes és elegáns albumtrilógiáját fele ennyi idős popzenészek is megirigyelhetnék.

Vicces, de igaz #4

Megelégelve a helyzetet, hogy még egyetlen Sparks tribute-lemez sem született, Ron és Russell 1997-ben úgy döntöttek, hogy ők maguk tisztelegnek egy feldolgozáslemezzel saját munkásságuk előtt. A Plagiarism albumhoz azért sikerült megnyerni Jimmy Somerville-t, a Faith No More-t, az Erasure-t, és az Eskimos & Egypt dance-kollektívát is.

Ingmar, zseni vagy! Adjál már egy autogramot!

Sparks_z.jpgRon és Russell legutóbbi munkája, a 2009-es The Seduction Of Ingmar Bergman nem poplemez, hanem egy rádiójáték, amit a svéd közszolgálati rádió felkérésére írtak. A történetben az egzisztencialista művészmozi mestere Egy nyári éj mosolya című filmjének 1956-os cannes-i sikere után rejtélyes körülmények között Hollywoodban találja magát, ahol egy simulékony modorú stúdióvezető arra próbálja rávenni, hogy készítsen nekik egy nagy költségvetésű filmet. Hollywoodi tartózkodása során különös dolgok történnek Bergmannal: a stúdió egy luxusribancot küld szállodai szobájába, önelégült sztárszínésznővel keveredik konfliktusba, autogramvadászok veszik üldözőbe. A rendező végül úgy dönt, elmenekül ebből az ember teremtette pokolból – a filmstúdió rendőrautókat, kutyákat, helikoptereket küld utána, hogy fordítsák vissza élve vagy halva. A kifulladt Bergman végül a Csendes-óceán partján köt ki, ahol csodálatos dolog történik vele... a végkifejletet nem áruljuk el. Hollywood és Európa, Technicolor és fekete-fehér, kommersz és artisztikum örök harca a témája a rádiójátéknak (ahogy, némi túlzással, a Sparks teljes történetének is), és egy pillanatig sem kétséges, hogy a Mael testvérek melyik oldalon állnak.

(A Sparks-diszkográfia összes lemezét egy hamarosan olvasható, másik cikkben mutatjuk be és értékeljük.)

Deimanik László


az 1974-es This Town Ain't Big Enough For Both Of Us az első nagy sláger, a brit kislemezlistán a 2. helyig jutott:


a következő, 1975-ös albumról a Never Turn Your Back On Mother Earth lett a legismertebb dal:


az 1979-es, stílusváltó, diszkós, moroderes The Number One Song In Heaven:


a francia Les Rita Mitsouko duóval közös Singing In The Shower 1989-ből:


az Európában, így Magyarországon is nagyon népszerű 1994-es, eurodiszkós When Do I Get To Sing 'My Way':


és ugyanekkorról a nem kevésbé slágeres When I Kiss You (I Hear Charlie Parker Playing):


az 1997-es önfeldolgozós lemezről az eredetileg 1984-es Pulling Rabbits Out Of A Hat gyönyörű vonós változata:


a 2002-es nagy művészi újjászületés idejéből a Suburban Homeboy:


a 2006-os lemez klipes dala, a Perfume:


ez pedig a híresen nagy Sparks-rajongónak, Morrissey-nek tisztelgő 2009-es Lightnen Up, Morrissey (a brit énekes a napokban megjelent önéletrajzában a brit irodalom egyik atyjához, Chaucer-höz hasonlítja Ron Maelt):

Címkék: sparks
https://recorder.blog.hu/2013/10/23/vicces_de_igaz_sparks-profil
Vicces, de igaz – Sparks-profil

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr945595340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása