Túl sok, túl korán – A Dismemberment Plan és az 1999-es Emergency & I

2013.10.20. 14:00, rerecorder

DP_Green-Room_8x10_Clr_300.jpg

A Dismemberment Plan valahogy mindig kimarad a felsorolásból, ha a ’90-es évek emblematikus alt-rock zenekarairól van szó, pedig ma már nincs kétség afelől, hogy nagyon is közöttük van a helye. Emergency & I című harmadik nagylemeze olyan zavarba ejtően zárta le az évtizedet és nyújtott egy összegabalyodott, eklektikus, mégis áramvonalasított világot, amit ha nem is nyúlt le minden menő együttes az elkövetkezendőkben, mégis bőven megéri foglalkozni vele. Erre nyújt most apropót, hogy az épp reuniózó banda a napokban jelenteti meg ötödik stúdióalbumát - az elsőt 12 esztendő után.


619-dismemberment3.jpgMindenki sokat károg, hogy mennyire fos volt a rockzene a 90-es évek végén. A britpop meghalt, már a posztgrunge is rég kiment a divatból; trendek se voltak, csak dancerock, Prodigy, Fatboy Slim meg Stardust, bla bla bla. Ehhez képest, ha megnézzük az amerikai lemeztermést mondjuk ’97 és ’99 között, beláthatjuk, hogy mindennemű elégedetlenkedés csupán kisfiús hiszti. Ekkor találta ki újra önmagát a Flaming Lips, csinálta meg az egyik legjobb anyagát a Wilco, lett a szívszorító zokogás kísérőzenéje a Neutral Milk Hotel és volt elképesztő formában a Yo La Tengo, mocorgott a Modest Mouse és a Spoon és mindennek a tetejébe pedig még a Built To Spill is kiadott egy olyan albumot (Keep It Like A Secret), amitől minden normális ember bepisált. Így, ha azt vesszük, hogy egy félismeretlen washingtoni poszt-hardcore/poszt-punk/indie-rock együttes simán hozta a fenti csapatok színvonalát, akkor vagy megkérdőjelezzük az imént felsorolt előadók érdemeit, vagy pedig arra a következtetésre jutunk, hogy a Dismemberment Plan tagjai valószínűleg tényleg tudnak valamit.

Hogy mit rontott el a banda, ami miatt ma tized annyian sem ismerik, mint a Radioheadet? Maximum annyit, hogy túl korán feladta. Az Emergency And I és az azt követő, szintén ötletes Change hatására a csapat ugyan fokozatosan csoszogott fel a ranglétrán, bár 2000-ben még mindig annak a Pearl Jamnek voltak az előzenekara, akiknek egy jobb világban kisfiúk módjára kellett volna könyörögniük azért, hogy egy D-Planhez mérhető királyság egyáltalán rájuk nézzen. Egy kis kitartással bármi lehetett volna a négyesből, de 2003-ban minden esélyt elvágtak attól, hogy tényleg azt kapják, ami nekik jár. A keserű feloszlást követően ugyanis lényegében egyetlen olyan dolog sem volt a földön, ami a működésképtelen négyesnek elismerést hozhatott volna. Illetve jobban mondva de, egy dolog pont akadt. Úgy hívták, hogy internet.

The_Dismemberment_Plan_Press_Photo_2013_1.jpg
Fontos momentum persze a naggyá válás elmaradásában, hogy az első két, még kevésbé kiforrott lemezét egy független kiadónál (DeSoto) megjelentető Dismemberment Plant 1998-ban leszerződtette az Interscope kiadó. Ők annak rendje-módja szerint elkezdtek dolgozni azon az anyagon, ami ez a lemez lett, de aztán a Universalhoz tartozó Interscope kiadó 1999-ben bevásárolta a Geffen és A&M lemezcégeket és a nagy pénzmozgásnak az lett az eredménye, hogy az Interscope kénytelen volt elbocsátani néhány zenekarát. Az egyik áldozat a Dismemberment Plan lett, akik éppen csak felvették az Emergency And I, aminek szalagjait vigaszdíjként megkapták és adhatták ki korábbi, független lemezcégüknél. Alighanem sok minden másképp alakul, ha ez az anyag nagyobb terjesztést kaphat...

Míg mondjuk a Wire-nak húsz évig kellett robotolnia azért, hogy olyan tiszteletet kapjon, ami egy Map Ref. 41°N 93°W-eket író formációt jogosan megillet, addig az amerikai kvartettnek mindössze egy szűk tízesztendős pihenő kellett ahhoz, hogy visszajöhessen learatni a termést - 2011-es újraalakulása óta a tagok pedig életük legnagyobb közönségei előtt játszanak. Persze hatásuk már korábban is érződött valamennyire: ők voltak az egyik elsők, akik beemelték a poszt-punkot a kortárs rockba, zenéjük ott tükröződött a körülrajongott Rapture fullasztó punkjában, de még Phoenix dallamos-elektromos gitárzenéje sem állt túlságosan távol attól, amit a Plan csinált. Ám a zenekar természetesen leginkább önmagára hasonlított; okos volt, fifikás meg előremutató és nagyon semmi olyasmire nem emlékeztetett, ami akkoriban menőnek, jónak számított.

dp i.jpgEz a furcsa sokrétűség pedig a formáció védjegye, ami még az Emergency & I borítójáról is visszacsapódik: a kép elemei (csíkok, piramis, fekete izék) külön-külön könnyen értelmezhetőek, de együtt, egymás mellé pakolva még nem láthattuk őket soha. Így történhetett, hogy a Plan úgy készített eladható(nak szóló), slágeres, amerikai alternatív zenét, hogy itt-ott matekos, new wave-es/funkos beütésekkel és színes-szagos szintikkel játszadozott eszesen; mindezt úgy, hogy közben lehetett ordibálni a refréneket, mint az őrült, persze. A nagy kuszaságtól így még az is gyakran előfordult, hogy nem lehetett pontosan megállapítani, mit is hall az ember. A korongot nyitó Life Of Possibilities is például fingós elektronikával, Talking Heads-es gitárral és Travis Morrison énekes örök tinédzser vakkantásaival vált át lelkiismeretes indie-rock számmá, az I Love A Magician egy nyugtalanítóan őrült, izgága görcsrohammá sikeredett, a Spider in The Snow pedig egy búsuló, csügged, és persze szép valamivé.

Ezek alapján logikus lenne azt gondolni, hogy az Emergency & I az egy ilyen értelmezhetetlen, súlyos műalkotás lett, pedig valójában nála direktebb poplemezt nagyon elképzelni sem lehet. A dalformát végig sikerül követni, jól átláthatóak a szerkezetek, közben van érzelmi skála is, ugrándozás a műfajok között, stb; a refrének pedig, hát azok tényleg döbbenetesek. What Do You Want Me To Say, Gyroscope, The City, mindegyikükből üvölt a pozitivitás és az életigenlés; olyan friss, energiával töltött himnusz mind, melyek bebizonyítják, hogy a DP bármiféle ellentmondásossága és anakronizmusa ellenére sem egy nehézkesen lenyelhető, túlartisztikus izé, hanem egy tényleg szenzációs együttes volt, ami tízezres közönségek előtt is megállta volna a helyét, ám a balszerencsének köszönhetően sokkal kevesebben kellett beérnie. Talán a zenekar annyi mindent olvasztott össze, és annyira egyedül volt e hangzásával, hogy mire kifejlődött, egy hatalmas fekete lyukká vált, ami aztán mindent magába szippantott, amit csak elért. A New York Dolls is pontosan ebbe bukott bele: hogy túl sokat akart, túl korán.


EGY MÁSIK KULCSLEMEZ A KILENCVENES ÉVEK VÉGÉRŐL AMERIKÁBÓL: NEUTRAL MILK HOTEL.

A 90-es évek végén így pont ez a kategóriátlansága és időtlensége volt az, ami megakadályozta a bandát, hogy kitörjön az kultstátusz-szabta keretek közül. Mert bőven fogyasztható zenéről van szó az Emergency & I esetében, ami egyszerűen annyira okos, annyira sok helyre nyúl vissza és annyira őrülten popos, hogy egyszerűen nem tűnhetett el következmények nélkül. És nem is tűnt. Mára már listákon szerepel, lehet róla sokat olvasni; amikor pedig 2011-ben megjelent újrakiadásban, mindenhol röpködtek 10/10-ek és az A+-ok. A közönség is szépszámú a koncerteken Amerikában, és igen, úgy általában véve is egyre többen szeretik a zenekart. Sőt, most még aktualitása is van, sok-sok idő után ugyanis megjelent a zenekar ötödik albuma Uncanney Valley címmel. És azt hallottuk, hogy nem rossz.

Judák Bence


az Emergency And I című teljes nagylemez:


a zenekar élőben, The City:

Címkék: dismemberment plan
https://recorder.blog.hu/2013/10/20/tul_sok_tul_koran_a_dismemberment_plan_es_az_1999-es_emergency_i
Túl sok, túl korán – A Dismemberment Plan és az 1999-es Emergency & I
süti beállítások módosítása